Linda Morvai • 19 nap
A skandináv társadalom alapvetően a törzsekre támaszkodott, mint hadviselési egységekre. Ezeknek az alegységei voltak a család vagy klán. Lényegében a családot tekintették az alapvető harci csoportnak, s a kapcsolódó családok szövetsége volt a klán vagy aett.
Az ide tartozó harcosok egyszerre edzettek, egyszerre portyáztak és persze együtt is harcoltak, de amennyiben úgy alakult, a tömeges temetkezési helyekre is együtt kerültek be. A fenti vérségi kapcsolaton alapuló egységek mellett voltak "mesterséges törzsek" is, ahol egy-egy hadúr követői alkottak egy "mesterséges klánt".
Ők elsősorban földnélküli férfiak voltak, akiknek nem voltak különösebb vérségi kötődései, s jellemzően a viking társadalom pereméhez tartoztak.
Persze az idők folyamán a közös harcok és élmények hatására a "mesterséges törzsek" harcos-testvér közösséggé alakultak át, amelyek főként portyázásból és háborúskodásból éltek. Ezek a szervezetek kulcsfontosságúak lettek a tengerentúli hadviselésben.
Ennek eredményeképpen ezeket a tulajdonképpen zsoldosokat szabad századokba szervezték, s tapasztalt katonákká váltak, szigorú magatartási kódex alapján éltek.
Ezek a katonai szervezetek soha nem vállaltak önálló hadjáratot, hanem mindig támogatókra támaszkodtak, s a viking királyok és hercegek fizettek számukra a konfliktusokban való részvételért - később akár a Bizánci Birodalom mellett is.
Az egyik ilyen katonai szervezet a jomsviking volt, amelyet maga Kékfogú Harald alapított Wollin közelében, egy Jomsborg nevű erődben, az Odera folyó torkolatánál. A sereg létszáma 900-2000 lehetett, akiket a 18-50 év közötti korosztályból válogattak ki. Jellemző volt rájuk, hogy akkor is rendíthetetlenül harcoltak, ha az ellenfél reménytelenül túlerőben volt - nem mutattak félelmet és nem menekültek el.
A szárazföldi csatákban egy hagyományos taktikát alkalmaztak, a viking pajzsfalat. Ez magában foglalta a harccosok falanxszerű formációját is, akár ötrétegnyi mélységben is.
A frontvonalat, a legjobban páncélozott harcosok alkották, akik magasan felemelt és szorosan tartott pajzsokkal védekeztek. A védekezés mellett azonban az ellenséges roham lendületének elvesztése után, a vikingek a pajzsfal segítségével visszaszorították az ellenfelet. Emellett a vikingek más módszereket is alkalmaztak. Az egyik legjobb módszer volt a "mogyorós mező" taktika, amely egy olyan előre kiválasztott csatatér volt, amelyet minden oldalról mogyoróágak kerítettek.
Ha egy előre megbeszélt kihívás esetén az előre megbeszélt helyen és időben valaki nem vett részt, az becsületsértésnek számított. Ez eléggé ismert hagyomány lehet, mert Athelstan 937-ben, a brunnanburghi csatát egy mogyorómezőn vívta a vikingek ellen.
Ennek az egyik stratégiai oka volt, hogy az angol király megpróbálta késleltetni a viking inváziót.
Persze a legtöbb viking csata tengeren zajlott. Ennek ellenére amikor a két flotta találkozott, a vikingek gondoskodtak arról, hogy a csata szárazföldi ütközethez hasonlóan alakuljon. Ennek érdekében a csata előtt a vikingek sorokba rendezték a flottájukat, a legnagyobb hajókat összekötözték, így hatalmas úszó felületek keletkeztek.
A király és hadurak természetesen a legnagyobb és leghosszabb hajókon irányították a csatát.
A túlnyúló hajók orrát páncéllemezekkel és skegg néven ismert vastüskékkel is megerősítették, amelyek az ellenséges hajók oldalán lyukat fúrtak.
Így aztán az enyhén ék alakú formációk szinte szárazföldi platformot biztosítottak nekik. A csata elején az íjászok kezdték a küzdelmet, de a nyílvesszők mellett gerelyek és kövek is repültek. Ezután pedig következtek a szárazföldi küzdőtéren megszokott részek.
A vikingek esetében eleinte kevés különbség volt a kereskedelmi és hadihajók között, s mindkettőt használták a katonai célok elérése érdekében. A vikingek hibrid hajókkal támadták meg a Lindifarne kolostort is, amely a viking-kor kezdetét jelentette Európában.
Később alakultak ki a snekkja néven ismert áramvonalas, hosszú, karcsú hajók és a kereskedéshez szükséges kaupskipek, amelyek szélesebb, magasabb oldalúak voltak és nagyobb vitorlával rendelkeztek.
A hosszúhajók esetén csak egy ember kellett evezőnként, de a csata idején még ketten csatlakoztak hozzá, akik egyrészt erősítették az evezőhúzást, másrészt védték az evezősöket. Később aztán egyre nőttek a hosszúhajók, s Olaf Tryggvason király uralkodása idején már nyolcan voltak evezőnként, amely akár 550 embernek is megfelel egy hajón, de ha a harcosokat nem számoljuk, akkor 300 fő lehetett egy hajón.
Az Angolszász Krónika által dokumentált Nagy Pogány Sereg, amely négy angolszász királyságot győzött le, egyfajta koalíciót feltételezett a vikingek között, amelyet (a krónikák alapján) a kígyóverembe lökött Ragnar Lothbrok halála miatt kötöttek.
A sereg mérete vita forrása, de pár ezernyi harcos lehetett.
A viking korszak érdekes harcosai a berserkirek vagy berserkerek, akik Odin áldása miatt természetfölötti erőkkel rendelkeztek. Ezeket az emberfeletti képességeket olykor pszichoaktív anyagok fogyasztása is okozhatta.
A viking korban a berserkereket áhitat és félelem vette körül, s gyakran alkalmazták őket testőrként.
A viking hajók és eszközök mindenféle ábrákat tartalmazhattak, amelyek közül a holló volt az egyik leggyakoribb - s ez talán nem meglepő, hiszen a holló, Odin madara a viking mitológiában.
A holló motívum még jóval a viking-kor fénykora után is jellemző volt, így Harald Hardrada is büszkén tette ki a hollót ábrázoló zászlaját.
Kapcsolódó posztok
