Adatok
ontheedge
0 bejegyzést írt és 1 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.
Tegnap megnéztem az Anna Kareninát. Elég rossz. Sosem láttam még film változatot, így sokkolt, hogy mennyire értelmetlen egy ilyen komplex regényt filmre, legalábbis amerikai filmre adaptálni (előfordul, hogy európaiaknak sikerül, például a Mihalkov féle Oblomov csodálatos volt, talán keresni kéne…..
Belépve többet láthatsz. Itt beléphetsz
Sajnos az anyám borderline (erős narcizmussal), és én is az lettem. Nekem ő sosem volt érzelmileg elérhető, azért szült engem hogy ott legyek kielégíteni a szükségleteit mikor a testvéreim már túl nagyok voltak ehhez. Én a mai napig érzelmi terrorban élek, de nagyon nehéz nem része lenni a játéknak. A testvéreim megszakították vele a kapcsolatot és a gyerekeiket is eltiltották. Én meg ittragadtam. Nem enged el. Folyton panaszkodik, kritizal, próbál lenyomni hogy kivetithesse rám a fájdalmát és jobban legyen. És mestere a manipulacionak. Igazából ebben az évben amikor a saját borderlineom elérte a mélypontot, jöttem rá én is hogy mennyire beteg. Úgy éltem le közel 30 évet, hogy végig elhitette hogy velem van a baj. És borzasztó dühös vagyok rá, hogy ennyire kifejlesztette a tagadast, hogy semmi felelősséget nem vállal az életéért, és hogy az őrület határára képes a manipulacioval sodorni a családját. Az én szememben ő nem különb egy szabadlábon lévő ámokfutó gyilkosnal, aki még csak nem is akarja belátni mit tesz. Bele kell torodnom hogy az ő világában mindenki mással van a baj, ő pedig mindig áldozat még akkor is ha ő a bantalmazo. És hogy úgy fog meghalni hogy sosem ismeri be hogy orvoshoz kellett volna mennie. Én sosem nyerhetek, azért születtem hogy engem bealdozzanak.
Annyira sérült lettem mellette, hogy nem hiszem hogy valaha teljesen normális leszek. Annyit sikerült elérnem, hogy a tudattalan fájdalom most már tudatos. Így már elkerülhetetlenül máshogy csinál az ember dolgokat, hiszen érti és látja mi történik. Ezzel megjön az empátia is. De továbbra is nulla onertekelessel rendelkezem, itelkezem és kritizalom magam, szabotalom az életem, mert az anyám akkor boldog ha én szenvedek. Az évek alatt már minden túlélési mechanizmust kifejlesztettem, köztük a borderlinet, és hiába ismerem anyámat hogy egy lépéssel előtte jár az agyam, nem teszek a kedvére, hanem inkább szembe megyek vele, ezzel celtablava válva elegitem ki a borderline mazochizmusomat és fejezem ki az undoromat felé. És ha ez nincs, akkor találok narcisztikus főnököket, vagy kicsinalok pasikat és viszonylag boldog kapcsolataimat. Még mindig nem tudok a saját lábamon állni, és minden napom küzdelem a szorongasokkal, mert gyűlölom magam, hiszen a saját anyámat látom magamban, ugyanazokkal a jatszmakkal. És ez a program meg az onpusztitas olyan erős, hogy egyszerűen nem tudok magammal békét kötni.
Szeretném ha latnatok, hogy a borderline egy címke. Persze egy betegség, de az én tapasztalatom szerint barkibol ki lehet hozni a sötét oldalt. Csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy azzal hogy a bennünk lévő gonoszt elneveztük borderlinenak, attól még nem tűnik el, hogy egyes embereket elitelunk ezzel a cimkevel. Az ember esendő.
Ha valakinek hasonló tapasztalatai vannak, szívesen beszélgetnek vele. Írjatok.