Adatok
Kicsibogyesz
0 bejegyzést írt és 1 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.
Született már pár bejegyzés a blogban, amiből kiderül, mennyire lúzerek, lelkibetegek és életképtelenek vagyunk. És ha ez kívülről is látszódna, az emberek messziről elkerülnének bennünket, átmennének az utca túloldalára, ha szembe jönnének, elzárnának a világ elől vagy…..
Belépve többet láthatsz. Itt beléphetsz
Új vagyok még az oldalon, igazából a témában is, mivel eddig nem tudtam mi a baj velem. Mindig csak azt hittem, hogy túlságosan szorongó vagyok, de nem tudtam, hogy erre van egy külön fóbia megnevezés is. Véletlen bukkantam rá egy cikk kapcsán és akkor döbbentem rá, hogy akár rólam is szólhatna az a cikk.
Ami miatt írok Nektek, az az, hogy szeretném megkérdezni mi a tapasztalatok azzal kapcsolatban, hogy ebből valamilyen formában ki lehet-e gyógyulni? Sajnos én nem idegenek között érzem magam pánikban, hanem ismerőseim között. És ahogy egyre több cikket olvasok, felcsillant a remény, hogy talán eljuthatok oda, hogy ne kelljen rettegve végigülnöm egy családi rokonlátogatást. Tudom, hogy erre a pszichiátert szokták javasolni, de sajnos nem áll módomban elmenni. Viszont próbálok mindent megtenni, hogy leküzdjem a félelmeimet. De néha úgy érzem lehetetlen. Amikor a munkahelyemen egy gyors megbeszélést tartunk, a szívroham kerülget, remeg kezem-lábam és imádkozok, hogy ne mondják ki a nevemet, ne kérdezzenek semmit, válljak köddé. Volt, hogy odáig eljutottam, hogy amint megtudtam, hogy megbeszélés lesz, majdnem elájultam, hányingerem lett és végül persze elküldtek orvoshoz, úgyhogy megúsztam. De nem akarok ilyen életet élni. Mindig csodálom azokat, akik a társaságban folyamatosan csacsognak, én meg ilyenkor mindig azt hiszem, hogy iszonyúan buta vagyok, mert még ha meg mernék szólalni, akkor se tudnék semmi értelmeset mondani. Csak állok ott kukán. És irigylem, hogy ők ilyen fesztelenül képesek beszélgetni. Sokszor volt olyan, hogy mentek munka után valahova beülni és tudom, hogy nem vagyok jó társaság, de borzalmasan rossz érzés, amikor előttem szervezkednek és engem nem hívnak el. Ilyenkor a szívem szakad meg és némán kapálózok, mert nem tudom mit tehetnék, amitől én is számítanék valamit. Aki viszont megismer és közel hozzám, azok általában megszeretnek, és tudom magamról, hogy ha azzal az 1-2 emberrel vagyok, akik igazán ismernek, akkor szórakoztató vagyok, sziporkázok és csak dőlnek belőlem a poénok. De akkor ez miért nem megy olyankor, ha olyan emberekkel vagyok, akivel csak felületesen ismerjük egymást?
Szerintetek van rá lehetőség, hogy ez változni fog, vagy csak törődjek bele, hogy egy kis kuka vagyok, aki a sarokból lesi, ahogy a többiek élvezik az életet?