szakari 2010.07.27 15:26:16

Nekem az tetszik a motorban a legjobban, hogy bármikor nézegethetem, ráülhetek és nem dob le a hátáról, nem fáj a feje, nincsenek gondjai. Ha ápolom mindig elégedett, és meghálálja. Nem vitatkozik, nem bánja ha más motorokra is ránézek. Ha elmegyek edzésre, nem veszekszik érte. Nem csap patáliát amikor főzök és véletlenül vizes lesz a munkalap. Mindegy hová megyünk vele, mindennek örül. Nem követeli a szeretetet és figyelmességet, hanem a csendes nyugodtságával kivívja. Nagyon szeretem őt.

szakari 2010.07.27 15:31:38

@Ezt Nóra mondja::
Azért otthon néha lehetnének a nők is kezdeményezőek nem? Az én barátnőm vérig volt sértve amiért ezt kértem tőle, hogy néha legalább jelet mutasson. Azt állította, hogy ő még soha nem utasította vissza a közeledésemet. Na de lányok! Mit érez egy magamfajta férfi, ha mindig neki kell "kierőszakolni" a gyengédséget? Jogtalanul kértem volna? És azt is hogy ne mindig ugyanúgy, ugyanott, ugyanakkor? Biztosan nagyon rossz ember vagyok. Irigylem azokat akik nem ilyen gonoszan követelőzőek, akik boldogan megelégszenek az unalmasnak tűnő megoldásokkal. Akik papucsként mindig hallgatnak, és minden jól van nekik ahogy van örökké.

szakari 2010.07.28 01:30:39

Sajnos ami kapcsolatunkon nem lehet javítani. Szerettem volna. Igyekeztem magamat is jó irányba formálni. Igyekeztem figyelmes,otthon szorgalmas lenni. De úgy látom semmi sem elég. Soha nem kaptam egy jó szót semmiért. A főztömet magától nem dicsérte meg, pedig jól szakácskodom. Sőt azt mondta, neki az nem jelent semmit, mert hozzá nem a gyomrán át vezet az út. Vagyis semmibe vette az igyekezetemet. Nagyon sok hibája van, amit ha nehezen is de elviselek. Csak annyit szerettem volna elérni, hogy beszéljük át a gondjainkat, hogy legyünk őszinték. Kértem, hogy olvassunk el közösen párterápiás könyveket és beszéljük meg. 3 év alatt nem volt rá sosem ideje. De engem szapult, hogy nem figyelek rá és nem törődöm vele. És ez nem volt igaz. Amikor reggelente érzéketlenül annyival keltett: na nem kelsz? És én kértem, hogy legyen kicsit kedvesebb, megsértődött, lecseszett, hogy még én merek tőle kedvességet kérni. Aztán eljött a nap, mikor mindezt leírtam neki, mert szóban nem hagyta sosem végigmondani, mert mindig mindenen megsértődött, vagy azonnal sírni kezdett, hogy ne tudjak valamit befejezni, vagy éppen hatalmi eszközzel belém fojtotta aszót. Ez most őt nem érdekli. Pont. A következménye a panaszaimnak az lett, hogy szakított velem, mondván ő mindent megtett, neki nincs ereje még egyszer újra kezdeni. Nos nekem sem. Mostantól egyedül vagyok, és magányos, mert a szeretetemet olyan valakinek adtam, aki nem értékelte, bennem csak a hibajegyzéket látta, és minden kérésemre, jelzésemre úgy reagált hogy én őt támadom és ötszörös hibalistákkal vágott vissza. Ez nem partnerség szerintem. Miért sárkányosodnak el a nők? Miért nem tudnak olyan valakivel megelégedni, aki őszintén szereti őket? Miért kell megsértődni azon ha szeretem a motorokat és nézegetem őket? Miért kell a hivatásomra, a karatéra úgy tekinteni, mintha az tőle venné el az időt? Mikor megismert már benne volt a csomagban, hogy minden második este edzésem van. Akkor jó voltam úgy? Most pedig itt kell hagyni a másikat, új után kell nézni, mert az majd most érdekesebb? Én sosem váltottam volna ilyen okokból, mert akkor naponta cserélgethetném a nőket mert mindig a másik érdekesebb. Számomra érdekes lett volna, miként teszi széppé, boldoggá az életünket a nehézségek ellenére, ha már annyira pozitív gondolkodásúnak vallotta magát. Sajnos egy kapcsolatra folyamatos fejlődés nélkül a biztos leépülés vár. És ez valóban összefügg a hormonokkal. Elmúlt a két év, feloszlottak, és akkor mehetek ahova akarok panaszra, juszt sem kapok szeretetet. Majd egy új, 2-3 évre az is, míg kitart a hormon. Utána megint hibalista, csere. És ez így megy 60 éves korig, utána meg a magányos öregasszonyok macskákkal. Szerintem két esetben nem menthető egy szerelem: 1. ha a partner beteg (pszich.) 2. Ha a"partner" azt hiszi, ő mindent megtett.