Adatok
Majdányi Ádám
0 bejegyzést írt és 5 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.
Pár hónapja ígértem, hogy írok pár posztot erről a régi és jelentős filozófiai kérdésről, úgyhogy itt is a sorozat második darabja: mivel a múltkor egy teizmus melletti érvet tárgyaltam (nem annyira támogató, mint inkább ellenséges módon), most úgy döntöttem, rárepülök…..
Majdányi Ádám
2014.08.03 02:05:01
@neoteny:
"Vagy van egy harmadik lehetőség: a "rossz" (és ezáltal a "kártékony") bármilyen értelmezése tartalmaz intuicionista elemeket -- és az hogy melyik értelmezés alapján kerül törvényes szankcionálásra az eltérő értelmezésben hívők (nem-)cselekedetei egy politikai (értsd hatalmi) kérdés."
Hát szerintem akkor maradna ez a lehetőség. Ha azt, hogyan kell cselekednünk, az erkölcsre vonatkozó tudásunktól tennénk függővé, akkor a széles körű morális nézeteltérések miatt nem szolgáltatna a tetthez kellő igazolást vagy indítékot, hogy adott esetben mit tartunk helyesnek és helytelennek. Mindaddig türelmesnek kellene lennünk az ellenkező nézetek iránt, amíg (mondjuk tudományosan) nem tudnánk bizonyítani, hogy a mi meggyőződésünk felel meg a morális tényeknek (ha vannak ilyenek). De nekem úgy tűnik, hogy nem engedhetjük meg magunknak ezt a toleranciát, nem várhatunk a szankciók bevezetésével arra, hogy a tudomány egyértelműen eldöntse a kérdést (feltéve, hogy a morális naturalizmus tartható). Ha ebben a kontextusban valamit helyesnek ítélnünk, akkor eszerint kell cselekednünk, vállalva a felelősséget azért, hogy esetleg kiderülhet, a morális érzékünk nem megbízhatóan tudósít arról, hogyan állnak a dolgok az erkölcsi szférában. Itt talán hagyatkozhatnánk a tolerancia paradoxonára: hagyjuk, hogy mindenki kövesse a saját (irracionális) hittételeit, hacsak ez nem foglalja magában mások megakadályozását ugyanezen jog gyakorlásában. Például a gyerek esetében azt néznénk, hogy ha önálló döntésre képes felnőtt személy lenne, akkor ő - a mi morális felfogásunknak megfelelően! - fel akarna-e épülni a betegségéből, vagy többre értékelné a szülei téveszméit a saját életénél.
Na most, szerintem más a helyzet, amikor az igazságot akarjuk kideríteni: létezik-e isten vagy sem. Itt nem dönthetünk hatalmi úton előzetesen arról, hogy a premisszáink elfogadhatóak-e, hanem fel kell függesztenünk az ítéletet.
"Vagy van egy harmadik lehetőség: a "rossz" (és ezáltal a "kártékony") bármilyen értelmezése tartalmaz intuicionista elemeket -- és az hogy melyik értelmezés alapján kerül törvényes szankcionálásra az eltérő értelmezésben hívők (nem-)cselekedetei egy politikai (értsd hatalmi) kérdés."
Hát szerintem akkor maradna ez a lehetőség. Ha azt, hogyan kell cselekednünk, az erkölcsre vonatkozó tudásunktól tennénk függővé, akkor a széles körű morális nézeteltérések miatt nem szolgáltatna a tetthez kellő igazolást vagy indítékot, hogy adott esetben mit tartunk helyesnek és helytelennek. Mindaddig türelmesnek kellene lennünk az ellenkező nézetek iránt, amíg (mondjuk tudományosan) nem tudnánk bizonyítani, hogy a mi meggyőződésünk felel meg a morális tényeknek (ha vannak ilyenek). De nekem úgy tűnik, hogy nem engedhetjük meg magunknak ezt a toleranciát, nem várhatunk a szankciók bevezetésével arra, hogy a tudomány egyértelműen eldöntse a kérdést (feltéve, hogy a morális naturalizmus tartható). Ha ebben a kontextusban valamit helyesnek ítélnünk, akkor eszerint kell cselekednünk, vállalva a felelősséget azért, hogy esetleg kiderülhet, a morális érzékünk nem megbízhatóan tudósít arról, hogyan állnak a dolgok az erkölcsi szférában. Itt talán hagyatkozhatnánk a tolerancia paradoxonára: hagyjuk, hogy mindenki kövesse a saját (irracionális) hittételeit, hacsak ez nem foglalja magában mások megakadályozását ugyanezen jog gyakorlásában. Például a gyerek esetében azt néznénk, hogy ha önálló döntésre képes felnőtt személy lenne, akkor ő - a mi morális felfogásunknak megfelelően! - fel akarna-e épülni a betegségéből, vagy többre értékelné a szülei téveszméit a saját életénél.
Na most, szerintem más a helyzet, amikor az igazságot akarjuk kideríteni: létezik-e isten vagy sem. Itt nem dönthetünk hatalmi úton előzetesen arról, hogy a premisszáink elfogadhatóak-e, hanem fel kell függesztenünk az ítéletet.
Majdányi Ádám
2014.08.03 03:04:59
@ipartelep:
"...az erkölcs az élőlényeknek okozott fájdalmat önmagában, a mértékétől függetlenül tartja rossz dolognak - mindenféle fájdalom rossz, a kicsi is - tehát a fájdalmat mindkettő rossznak fogja tartani - ha esetleg eltérő mértékben is."
De szerintem a rossz mértéke is releváns, a következőképpen. A rosszból vett érv 1. premisszája azt mondja: létezik rossz a világban. A 2. premissza szerint az egyetlen lehetőségünk ezt összeegyeztetni egy jóságos isten létezésével, ha kitalálunk hihető forgatókönyveket arra, hogyan járulnak hozzá a rossz dolgok egy jó cél megvalósításához az isteni tervezetben. Ebből következően a rossz létezése nem áll fogalmi ellentmondásban istennel, csak győzzünk történeteket mesélni a rossz jelenségének kimagyarázása érdekében. És itt lesz jelentősége a rossz mértékének: minél engedékenyebb felfogással rendelkezünk a rosszról, annál kevesebb dologgal kell elszámolnunk, és feltehetően annál több esélyünk van arra, hogy a 3. premisszát hamissá tegyük. Ezért hiába tűnik számunkra nyilvánvalóan helyesnek a 3. premissza, ha valakit a rosszra vonatkozó sajátos értelmezése képessé tesz arra, hogy tagadja, akkor - kivéve, ha az illető morális ítéleteit nem tartjuk megfelelőnek (mert mondjuk egy istenhitre emlékeztető ideológia szövődik bele a tapasztalatai értelmezésébe, aminek köszönhetően neki már az 1. premissza feltételezné a bizonyítandó hamisságát)- tartózkodnunk kellene attól, hogy a rosszból vett érvben szereplő morális fogalmakhoz kapcsolódó meghatározatlanságot a saját értelmezésünkre hagyatkozva oldjuk fel.
"...az erkölcs az élőlényeknek okozott fájdalmat önmagában, a mértékétől függetlenül tartja rossz dolognak - mindenféle fájdalom rossz, a kicsi is - tehát a fájdalmat mindkettő rossznak fogja tartani - ha esetleg eltérő mértékben is."
De szerintem a rossz mértéke is releváns, a következőképpen. A rosszból vett érv 1. premisszája azt mondja: létezik rossz a világban. A 2. premissza szerint az egyetlen lehetőségünk ezt összeegyeztetni egy jóságos isten létezésével, ha kitalálunk hihető forgatókönyveket arra, hogyan járulnak hozzá a rossz dolgok egy jó cél megvalósításához az isteni tervezetben. Ebből következően a rossz létezése nem áll fogalmi ellentmondásban istennel, csak győzzünk történeteket mesélni a rossz jelenségének kimagyarázása érdekében. És itt lesz jelentősége a rossz mértékének: minél engedékenyebb felfogással rendelkezünk a rosszról, annál kevesebb dologgal kell elszámolnunk, és feltehetően annál több esélyünk van arra, hogy a 3. premisszát hamissá tegyük. Ezért hiába tűnik számunkra nyilvánvalóan helyesnek a 3. premissza, ha valakit a rosszra vonatkozó sajátos értelmezése képessé tesz arra, hogy tagadja, akkor - kivéve, ha az illető morális ítéleteit nem tartjuk megfelelőnek (mert mondjuk egy istenhitre emlékeztető ideológia szövődik bele a tapasztalatai értelmezésébe, aminek köszönhetően neki már az 1. premissza feltételezné a bizonyítandó hamisságát)- tartózkodnunk kellene attól, hogy a rosszból vett érvben szereplő morális fogalmakhoz kapcsolódó meghatározatlanságot a saját értelmezésünkre hagyatkozva oldjuk fel.
Belépve többet láthatsz. Itt beléphetsz
"Ez azt jelenti hogy hiányzik az elvi alap ahhoz hogy pl. törvényesen szankcionálva legyen az amikor egy szülő(pár) nem biztosít egészségügyi gondoskodást a -- viszonylag könnyen és jól kezelhető -- betegségben szenvedő gyermekének?"
Nyilván nem erre gondoltam. Én arra akartam kilyukadni, hogy az intuíciókon alapuló filozófiai érvek instabilak, és az volt az első benyomásom, hogy a rosszból vett érv is ezt példázza. Abban a kérdésben, hogy kell-e megtorlást alkalmaznunk bizonyos kártékony viselkedések esetén, készpénznek fogjuk venni azokat a morális elveket, melyeket általános konszenzus övez, és itt nem is kell figyelembe vennünk, hogy létezhetnek individuális, szubkulturális vagy civilizációs eltérések. Ha azonban a kérdés az igazságra irányul (hiszen azt szeretnénk tudni, létezik-e isten), és a felhozott evidenciáink legalább részben intuíciókat tartalmaznak, akkor bizony van jelentősége annak, hogy mások hogyan vélekednek.