Veronica officinalis 2014.06.03 17:40:41

Szerintem is az a legjobb érv, hogy utána rosszul érezné magát… Biztosan jobb, mint az félelemkeltés és ítélkezés, hogy „halálos bűn”… Amikor valaki gyengeségből (mert erős érzelmekkel, fájdalommal, félelemmel nem tud megküzdeni), vagy élettapasztalat híján egy óvatlan pillanatban hoz egy rossz döntést, úgy gondolom, nem bűn abban az értelemben, amilyen értelemben bűn a keményszívűség, gőg, hatalmaskodás, a másik emberrel szembeni önző felelőtlenség. Az előbbire a bűn talán nem is egészen jó szó, ezek inkább sérülések, amelyek megsebzik az ember életét. Jézus az írástudókkal és farizeusokkal volt kemény és dörgedelmes, de a házasságtörő asszonyokkal, prostituáltakkal, „tékozló fiúkkal” soha…

Viszont mégis óvnunk kell ezektől a dolgoktól másokat, mert akkor is sérülni fognak benne, ha nem tudják, hogy „bűn”… Beszélgettem már fiatal feleséggel, aki nem kapott keresztény nevelést, felnőttként lett hívő. Ő nem tudta, hogy a szexuális kapcsolattal meg kellene várnia azt, aki a férje lesz. Amikor ezt megtudta, mégis nagyon fájt neki, hogy nem így történt, pedig a férje, aki megvárta őt tisztán, egyáltalán nem neheztelt rá ezért, és mégis… Mert a tisztaságát neki, a férjének szerette volna odaadni…
Olyan tanúságtételt is hallottam, hogy egy édesanyának nagyon fiatalon abortusza volt. Nem tudta akkor, hogy ez „bűn”. Utána mégis rossz álmai voltak, és iszonyúan szenvedett, amikor gyereksírást hallott.
Egyikük sem tett „tudva és akarva” rosszat, mégis ugyanúgy szenvedtek tőle… Ezért kell egymást óvnunk ezektől a „bűnöktől”…

Tisztaság… Nem tudom, nagyszüleink idejében hogyan tanították a szexuálmorált… Ha ilyen félelmeket keltettek bennük, az tényleg nagyon szomorú… Pedig a tisztaság egyáltalán nem olyan szörnyűség :) Sok boldogság rejlik benne, persze akkor, ha félelmek elültetése helyett engedik, hogy felfedezzük ajándék voltát… És ennek a boldogságnak az egyik „mellékhatása” például még az is lehet, hogy rendszeresen 15 évvel fiatalabbnak néznek :)
De azt hiszem, a „fizikailag” is érintetlen tisztaság egyáltalán nem saját érdem, hanem mindenestül kegyelmi ajándék – és a szív tisztaságának egyáltalán nem feltétele…

…Még egy valami „szöget ütött a fejembe”: „papról is tudok, akit a szóbeszéd összehozott egy fiatal nővel, pedig teljesen tiszta kapcsolat volt közöttük”. Nem „elméleti szinten” érdekel, hanem a mindennapi élet szintjén: mi számít egy pap és egy nő között „tiszta kapcsolatnak”? Mert bármikor, bárkivel előfordulhat, hogy egy pap vonzalmat ébreszt benne és viszont, vagy pedig a környezetében lát hasonló jelenséget. (Az, hogy „velem nem történhet ilyen”, vakmerő bizakodás…) Ezt nemcsak a papnak, hanem a másik oldalról nekünk, nőknek is meg kell tanulnunk kezelni, mert nem születtünk úgy, hogy mindent tudunk… Mi az a határ, amit nem szabad átlépni, illetve mi az a pont, amikor figyelmeztetnem kell a testvéremet, hogy ez az út nem biztos, hogy jó irányba vezet? Én „paraszti ésszel” arra jutottam, hogy amit egy házassal nem lehet, azt egy pappal sem… (Túl szigorúan gondolkodom?) Vagyis hogy „együttjárás”, rendszeres program kettesben akkor sem fér bele, ha nincs testi kapcsolat. Ez elvonná a papot a hivatásától (idejét és érzelmeit lekötné), és a nőt ugyanígy érzelmileg hátráltatná abban, hogy bármilyen más irányban elköteleződjön (házasság vagy szerzetesség). Ha pedig a nő már házas, a családjától vonná el. És azokra is gondolni kell, akik az életünkre mint példára tekintenek… Ebből a szempontból egy kicsit a látszat is fontos. Nem?

Veronica officinalis 2014.06.06 18:11:10

@pacsy: Nő vagyok, becsületszavamra! :) :) Ezek a becenevek... :)

Veronica officinalis 2014.06.06 18:50:43

@IILiliII: Azt hiszem, tulajdonképpen én is még szigorúbb vagyok, csak azt már be sem merem vallani nyíltan :) De a gyerekkori lelkiatyámnak azért szoktam levelet írni néha... Remélem, nem bűn :) :) Igaz: "ami bennük vonzó, az a bennük élő Jézus"! Ezért ha hűtlenek lennének Hozzá, már nem is lennének vonzóak... Nem érdemes megtörni ezt a varázst :)

Veronica officinalis 2014.03.14 15:08:01

Mindenkit szeretettel üdvözlök! Most írom első hozzászólásomat :)

Szerintem:

Nagyon-nagyon fontos, hogy egy papban legyen alázat…
Úgy érzem, ma nagyon sok fiatal papból hiányzik. Az apostoloknak is szembesülniük kellett saját gyengeségükkel ahhoz, hogy hiteles tanúk legyenek. Ha nincs egy papban alázat, akkor nem tudja önmagát reálisan látni, és nem tudja irgalmas szeretettel nézni a rábízottakat. Ítélkezik a szószéken és a gyóntatószékben, és önkényesen viselkedik. És ahelyett, hogy Krisztushoz vonzaná az embereket, inkább eltaszítja őket, vagy pedig képmutató farizeusokat fog nevelni a példájával.

Nagyon-nagyon fontos, hogy hitben, szeretetben, érettségben eljusson odáig, hogy mások fontosabbak legyenek önmagánál, és képes legyen másokért komoly áldozatot hozni. Kész legyen Krisztusért és az Evangéliumért elveszíteni az életét…
Különben mindig saját magát fogja keresgélni, a saját karrierjét, saját sikerét, dicsőségét, a saját szükségleteinek betöltését (előbb-utóbb például meg fogja magyarázni magának, hogy neki is szabad párkapcsolatban élni egy nővel). És nem fog tudni felelősen gondolkodni, nem fog lemondani valamiről azért, hogy Krisztus műve egyre inkább megvalósuljon a földön, vagy azért, hogy az emberek ne csalódjanak miatta az Egyházban, vagy azért, hogy ne vigyen valakit bűnbe a saját fegyelmezetlen vágyai miatt.

Nagyon fontos, hogy egy papban legyen hit, remény, szeretet…
Máskülönben állandóan a világ dolgain és az emberek bűnein fog keseregni, és nem fog örömhírt hirdetni.

Nagyon fontos, hogy ne pusztán show-man legyen… Ezzel lehet, hogy a templomban járók mennyiségét lehet növelni, de ahhoz, hogy a hívek kapcsolata elmélyüljön Krisztussal, ez nem elég.
Bosco Szent János „mutatványai” mögött ott volt a mély lelki tartalom is, a valódi életszentség.
De szerintem egy csöndesen megélt életszentség is legalább annyira vonzó, és szép lassan, csendesen, de bizosan kisugárzik…

Ha plébános lesz, vezetői képességekre, emberismeretre is szüksége lesz egy papnak. Például azért, hogy ne uralkodhasson fölötte egy nagyszájú takarító néni :)
De szerintem nem lenne kötelező mindenkinek plébánossá válni. Aki ezt nem bírja, az is lehet jó pap, kisegítő lelkészként vagy káplánként egy rátermett plébános mellett. Inkább, mint hogy összeomoljon egyedül, és otthagyja a hivatását. Vigyázzunk a papjainkra! :)

Szerintem nagyon jót tenne, ha a papnövendékek „terepen” is kapnának hosszabb távú "kiképzést", nem csak a szemináriumban.
Például ha felvételük előtt legalább 2-3 évet dolgoznának valami „civil” munkahelyen. Hiszen majd a világban élő embereket kell megérteniük és segíteniük.
És szerintem még a diakónusszentelés előtt is rájuk férne jópár év „terepen”, de már plébániai szolgálatban. Ahogyan az apostolok sem tették rá senkire elhamarkodottan a kezüket. Akiket fölszenteltek, azok egy darabig velük jártak, velük dolgoztak, tőlük tanultak. Az apostol jól megismerte a jelölt lekületét, jellemét, teherbírását, mielőtt megbízta ezzel a komoly feladattal.
Ez a szentelés előtti pár év „világi próbatétel” szerintem azért is jó lenne, mert a jelöltek kísértéshelyzetben is (szerelem) meggyőződhetnek arról, hogy valóban olyan erős bennük a hivatás, hogy mindenről érdemes érte lemondaniuk. És ha arra jönnek rá, hogy mégsem olyan erős, akkor mindenkinek jobb, ha szentelés előtt jönnek rá.

És szerintem még a szentelés után sem kellene egy fiatal papot nagyon hamar bedobni a „mély vízbe” (egyedül kidobni egy plébániára hat filiával…). Lehet, hogy jobb lenne, ha két-három pap közösséget alkotna, és inkább együtt látnának el egy nagyobb területet, mint mindenki magányosan egy kisebbet.

Szerintem az, hogy hiteles, megbízható, mély hitű, áldozatkész, alázatos, szeretetteljes, bölcs papjaink legyenek, sokkal fontosabb, mint az, hogy sokan legyenek…
Amit mi is megtehetünk, azt ne a papoktól várjuk, és imádkozzunk azért, hogy legyenek szent papjaink…

Veronica officinalis 2014.03.19 17:17:09

Látom, hogy a cölibátus "örökzöld" kérdése is szóba került.
Számomra olyan nagy fájdalom, amikor a testvéreim nem hisznek a hűségben...

Hiszem, hogy a cölibátusban ugyanarról a hűségről van szó, amiről a házasságban, és én úgy látom, hogy a házasság sem könnyebb ennél. Egy feleséget szeretni hűségesen egy egész életen át nem hiszem, hogy könnyebb, mint a Jóistent szeretni ugyanilyen kizárólagos szeretettel.

Egy házas embernek is el kell veszítenie életét Krisztusért, hogy megtalálja azt, és neki is életét kell adnia „juhaiért”, mint a Jó Pásztornak, amikor az a kérdés, hogy otthagyjon-e egy új szerelemért mindent, vagy a feleségéért és a gyermekeiért egészen lemondjon erről, és egészen elengedje azt a nőt, akibe beleszeretett.
Mennyivel inkább meg kellene tennie ezt egy papnak, akit arra szenteltek föl, hogy pásztor legyen, és nagyon-nagyon sok lélek van rábízva, akikért felel! Ha valaki nem hisz abban, hogy Krisztusért és az Evangéliumért el kell veszítenie életét, és jó pásztorként életét kell adnia juhaiért, az miért akar pásztor lenni? Ha nem hisz az Evangéliumban, miért akarja hirdetni? Sokan életüket is adták már Krisztusért; ehhez képest egy szeretett személyt elengedni nem olyan nagy áldozat...

És mielőtt még valaki felháborodna „kemény elvárásaimon”, egyértelművé teszem, hogy ugyanezt a „másik oldalról” magamtól is elvárom, ha házas emberbe vagy papba vagyok szerelmes. Már megküzdöttem ilyent, és higgyétek el, túl lehet élni, és kicsit sem kötelező bűnbe esni...

Egyszerűen azért kell hűségesnek lenni, mert Isten hűséges. Ha valaki ezt nem vállalja, sokkal mélyebben sérül, mint ha a hűségért a vállára vesz bármilyen nehéz keresztet.

És lehet nagyon boldogan élni egyedülállóként is, hiszen így is ugyanazt a szeretetet éljük meg, csak más formában, mint a házasok. Ők minden szeretetüket és odaadásukat a házastársukra és gyermekeikre áldozzák, és csodálom őket ezért, mert csodálatos, amit tesznek! Mi, egyedülállók minden szeretetünket arra áldozzuk, akinek éppen szüksége van ránk, mert a Jóisten úgy rendezte el, hogy ráérjünk... Bár a mai világ nem akarja elhinni: lehet szex nélkül élni, mégpedig nagyon boldogan! Csak szeretet nélkül nem lehet élni, de hát nem is kell...

Veronica officinalis 2014.03.21 11:17:31

@Kajla:
Éppen azt igyekeztem megfogalmazni, hogy szerintem nem tökéletesebb út az egyik, mint a másik (cölibátus vagy házasság), és mind a kettő ugyanannyira nehéz áldozatokkal jár. (Én a házasokat különösen is csodálom és tisztelem, mert nekem az tűnik nehezebbnek.)
Egy testnek sok tagja van, a sok tagnak különböző a hivatása, és mindenki a saját hivatásában szolgálja a többieket, azokkal az adományokkal, amiket ő kapott, mert a sok tag egy testet alkot. Szerintem nem kell méregetnünk, hogy melyik karizma tökéletesebb, hiszen egymásért vagyunk.
"Ha a test csupa szem volna, hol maradna a hallás? Ha meg csupa hallás, hol volna a szaglás? Isten határozta meg minden egyes tag feladatát a testben, tetszése szerint. Ha valamennyi egy tag volna, hol volna a test? Így azonban sok a tag, de a test csak egy. A szem nem mondhatja a kéznek: 'Nincs rád szükségem' vagy a fej a lábnak: 'Nincs rád szükségem.' Ellenkezőleg, a gyöngébbnek látszó tagok sokkal szükségesebbek."
(1Kor 12,17-22)

Olyan mélyen hiszem, hogy a szűzi életforma lényegileg hozzátartozik a papsághoz, és annyira nem észérvek alapján hiszem, hogy úgy érzem, nem tudok róla vitatkozni, de Barsi Balázs atya az "Énekemmé lettek igazságaid" című könyvben több teológiai művet is ajánl, amelyek ezt alaposan kifejtik.

Egy papnak szerintem azért nagyobb a felelőssége, mert nagyobb a "családja" (a hívek és a leendő hívek), és mert kifejezetten az a hivatása, hogy lelki pásztor legyen, és Krisztus követésében segítsen, Istennel való mélyebb kapcsolatra vezessen.
De én is úgy érzem, hogy nekünk is segítenünk kell a papot, és ugyanúgy irgalmas szeretettel kell őt néznünk, ahogyan neki a rábízottakat. Az utóbbi időben egyre inkább érzem, hogy imádkoznunk kell azokért a papokért, akik lelki vagy hivatásbeli válságban vannak, és azokért is, akik elhagyták a hivatásukat, hogy a Jóisten mutasson nekik egy utat, amelyen visszatalálhatnak hozzá, mert ez egy mélyen sebzett állapot, ami fölött nem ítélkeznünk kell, hanem együttéreznünk.