Adatok
Völgykovács
0 bejegyzést írt és 1 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.
Néha az az érzésem, mintha kicsit háttérbe szorulna a határátkelésnek az a lelki folyamata, ami független pénztől, áraktól és bérektől, egyszóval az anyagiaktól, mert az új élet kezdetének nehézségeiről is szól. Miként Zsolt mai írása.
FOGADÓ A HATÁRON!!! Ma…..
Belépve többet láthatsz. Itt beléphetsz
Inspiratív az írás, köszönöm!
Rögvest bemutatkozáskép engedjetek meg nekem egy éves értékelőt! - tegnap volt egy éve, hogy megjelentem Londonban.
No igen, az "ágy szélén ülve azon merengek, mit is keresek én itt?"
Budapesten volt egy (viszonylag) jó és (aránylag) nem rosszul fizető állásom, amit szerettem is. Hirtelen elhatározásból - én sem igazán tudnám megmondani miért - egyszer csak itt találtam magam. Úgy éreztem megrekedt az életem, vagy csak túl jó sorom volt. Hátrahagytam a szüleimet, kutyáimat, baráti kört.
Pár állásinterjút előre megbeszltem, az egyik össze is jött. Pár hét múlva váltottam, és azóta is ott dolgozom. Nem nevezném GDP rengető karriernek: szakács vagyok egy multicég jól menű pubjában. Munkámmal kapcsolatban már csak nihilli, méla undor fog el - a kezdeti lelkesedésem után néha sokkal rosszabb volt. Cserébe a fizetésem itteni viszonylatokban kb nulla. A munkahelyemen mindenki kedves, aranyos, barátságos. Mivel szintén (legalábbis döntő többségében) bevándorlókkal dolgozom együtt, nem igazán fejlődik az angolom.
Most szüneteltetem épp az álláskeresést, az elmúlt két hónap nem hozott egy darab visszahívást sem. Bármilyen irodai munkáért ölni tudnék, ez az agynélküli fish&chips sütés konkrétan kikészít. Érzem, hogy nagyon sokat jelentene az önbecsülésemnek és így nem csak a város, hanem az ország új részeit is megismerném. Más "londoninak" lenni és más angolnak.
A beilleszkedés jó kérdés. Bevándorló vagyok, bevándorlókkal élek, bevándorlókkal dolgozom, (rémes?) akcentussal beszélem a nyelvet és kicsivel a minimálbér felett keresek. Ha elmegyek bankba ügyintézni, postára, boltba, vagy akár a körzeti orvoshoz, szinte biztosra vehetem, hogy a pult másik oldalán álló ugyanebben a cipőben jár. Azt hiszem mondhatom, hogy London egy szintjére beilleszkedtem. Tisztában vagyok egy másik szint létezésével, ami tényleg színesebbé teheti az ittlétet, és izzasztó tégelyből statikus zajjá "emeli" még a tömegközlekedést is, de az még zárva van. Ahhoz képest nem sikerült beilleszkednem.
Szerintem kulcskérdés, hogy az ember mit akar kezdeni, mi a koncepciója. Az egy dolog, hogy megkötöttem otthon bizonyos kompromisszumokat, amiket itt lecseréltem másokra. Az még fontosabb, hogy ha sikerül egy úton maradni és azon menni előre, akkor már nem kompromisszumként fogok ezekre gondolni, hanem az életemként. Szelídebb érzések fognak majd el a Túri Rudi említésére és mivel inkább vagyok önmagam, a be is tudok illeszkedni abba a Londonba, Egyesült Királyságba, ahova tartoznom kell.
A családom és kutyáim mindig hiányozni fognak, amin a szinte korlátlan telefonpercek csak enyhíteni tudnak. Új barátaim lesznek, a régi kapcsolataim pedig ünnepnapok, ezzel sajnos nem nagyon lehet mit kezdeni.
ui.: Elképzelni sem akarom mi fordult meg annak a felhasználónak a fejében, aki a különálló csapokat teremtette - és úgy hagyta. Nem akarok mélylélektani filozófiát belevinni, de ez így tényleg nem emberséges. A másik oldalon közlekedés első pillanattól egyértelmű.