Adatok
Shantall
0 bejegyzést írt és 8 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.
Ami ezeken a videókon látható, egyszeri és megismételhetetlen.
Zvi Yehezkeli tudta, hogy ezt a riportot életében csak egyszer készítheti el. Ha szerencséje van. Tökéletes arab tudásával, sztenderd közel-keleti vonásaival, iszlám hívőként hónapokra beépült Európa…..
A Magyarországi Zsidó Hitközösségek Szövetsége (Mazsihisz) a február 9-ei közgyűlésen döntött arról, hogy a jelen körülmények között nem kíván részt venni a Holokauszt-emlékév kormányzati programjaiban. A szervezet továbbá egy határozatot is megfogalmazott, amelyben arra…..
Shantall
2014.02.21 22:56:26
@Szúnyog: Köszönöm! Kedves vagy, jólesik hallani hogy van akit érdekel. Már nagyon késő van de küldök még egy verset búcsúzóul, nekem ez nagy kedvencem, a visszaemlékezéseket is ezzel kezdeném, egy idősebb barátom írta, annak emlékére amikor a nagyszüleit hazahozta volna a szülőföldjükre, persze már csak a hamvaikat, de talán éppen ezért megható, annyi minden van benne, talán az egész élet és annak értelme... ahogy az öregek ragaszkodnak egy kis hazai földdarabhoz... persze a hatóságok nem engedték, mert régen nem voltak már magyar állampolgárok, ennek fájdalmát írta ki ebben a versben, mintha a nagyapja szavai lettek volna, akit még holtában is képes meggyalázni a hatalom... Sajnos csak részlet fér ide belőle.
EXODUS
-Látod, ott az almafát a ház előtt.
Otthon is volt ilyen-és
sorolta a Törökkutat, a Romtemplomot,
a dülöngélő kövű régi temetőt, ahol
az ősök alszanak,
a spanyolnátha vitte el a szüleit, és
mesélt, mesélt egy, az Óperencián innen
elsüllyedt, hol volt, hol nem volt, talán
igaz sem volt régi életet:
azt a nyirkos, sötét
földbe vájt barlanglakást, ahová
a négy gyerek született, aztán
a saját kezével rakott, kapart,
tornácos fehérfalú házat,
a festett oszlopost,
a Romtemplom és a temető között, ahonnan
az udvarról látszottak körbe a budai hegyek,
a kis szőlőt fenn a Nyakason, ahol
minden évben egyedül szüretelt,
nagyrészt tömött fürtű rizling, s
egy kevés potyogós „nova” volt, amelyből
aztán egy hektónyi finom, savanykás,
illatos borocska forrt, megtestesítve
a bágyadtan bukó szeptemberi nap érlelő tüzét,
az eget, az esőt, a szelet, a levegőt,
az anyaföldet, a munka örömét,
csak a kedves vendég kapott belőle kóstolót, s
vasárnaponként maga is úgy ivott, mint
az áldozó papok,
emlegette a piactéri boltokat,
a zsidó fűszerest, akihez
napszámba járt, egész nap rakodott, s
a nadrágzsebében minden este egy
maroknyi kockacukrot hozott, amelynek,
anyám mesélte,
dohány szaga és íze volt.
Hol vannak már azok a boltosok?
Elnyelte mind egy pokoli bugyor,
eltűnt velük a zsinagóga is.
De megvan még talán a Tégla utcában Budán
a szikvízüzem, ahonnan
a Vízivárosba le, a Rózsadombra fel,
a Vérmezőn, a Krisztinán át, vagy
a Városmajor, a Pasarét felé hajtotta valaha
azt két lötyögő inú nagy seggű szódáslovat,
patkós patájuk csattogott a flaszteren,
a kocka s macskaköveken.
Ostort pattogtatott, dúdolgatott a bakon ülve, s
káromkodva szidta a két tohonya
virslinekvaló zabpusztítót, ha
valamelyik, csak úgy, menetközben az orra álá
nyomott egy büdös lócitromot.
...
Negyvenhat tavaszán is
erre bujdokolt Budán, míg
el nem kapták a Margit körúton, mert
nem volt maradása a négy fal között,
viszketett a feneke munkátlanul.
Aztán…
az asszony… meg a legkisebb gyerek…
meg a negyven kilós csomag…
kis cserépben a rozmaringbokor…
marhavagon…
Egy hét alatt tették meg a félnapos utat.
Öklével egy könnycseppet elkotort, s
hüvelykjével az ég felé bökött:
-Azér’ a kis cukorér’ „püntetett” így a „Kott”?
-szája sarkában a bajsza alatt
elnyomott egy szemérmes somolyt,
hisz tudta jól, hogy
bár a hiedelmek uralkodnak az ész felett,
az egyes emberek követik el
a bűnöket, sosem a népek bűnösek, s
mert mindig a győztesek mondják meg
kik a vétkesek, így
az a nem kívánt kis exodus,
a három tisztakezű, potsdami
népboldogító „püntetése” volt, s
az ítélkezésnél eszükbe sem jutott,
az a dohányszagú kis zsidó cukor.
Egy délután, még a „Hirsch” előtt,
a temetőbe vitt.
Mutatta a rég megváltott dupla sírhelyet,
a nyárfacsemetét, mit fejtől saját kezűleg
nemrég ültetett,
a halottasházban az éppen üres tepsiket,
a Szent Mihály lovát, a ravatalt.
Sorolta, ki hol áll majd, mit mond a pap,
a kórus hogyan énekel,
és ától-cetig elmesélte, hogyan lesz,
az utolsó utat.
Hazafelé a ház előtt a kapuban megállt, és
rám hunyorított
-tőle örököltem a kék szembogarat-
-Aztán a snapszokat odabent
ne mondd. Tudod,
Az ilyen öregembernek, mint én vagyok
A vizelés bizony nem egyszerű dolog, és
a legnagyobb boldogság az nekem,
hidd el, történhet velem most már akármi, ha
egy-két stampedli snapsz után tudok
egy jó nagyot pisálni.
A nagyanyám persze semmit se kérdezett, csak
ránézett és ráripakodott: „Tu fén polont,”
legyintett egy nagyot, s
tovább motozott az ablak előtt,
a hatalmas cserép rozmaring körül.
……
Harminchét év múlva jártam arra újra.
Két kereszt, egyszerű füves halom.
Vagy ötkilónyi magyar földet
terítettem el a fejfák között,
itthon szedtem a Nyakas oldalon.
Aztán odatámasztottam a hátam
a vastag nyárfa törzsnek,
s hallgattam
a topolylevelek hogyan susognak.
EXODUS
-Látod, ott az almafát a ház előtt.
Otthon is volt ilyen-és
sorolta a Törökkutat, a Romtemplomot,
a dülöngélő kövű régi temetőt, ahol
az ősök alszanak,
a spanyolnátha vitte el a szüleit, és
mesélt, mesélt egy, az Óperencián innen
elsüllyedt, hol volt, hol nem volt, talán
igaz sem volt régi életet:
azt a nyirkos, sötét
földbe vájt barlanglakást, ahová
a négy gyerek született, aztán
a saját kezével rakott, kapart,
tornácos fehérfalú házat,
a festett oszlopost,
a Romtemplom és a temető között, ahonnan
az udvarról látszottak körbe a budai hegyek,
a kis szőlőt fenn a Nyakason, ahol
minden évben egyedül szüretelt,
nagyrészt tömött fürtű rizling, s
egy kevés potyogós „nova” volt, amelyből
aztán egy hektónyi finom, savanykás,
illatos borocska forrt, megtestesítve
a bágyadtan bukó szeptemberi nap érlelő tüzét,
az eget, az esőt, a szelet, a levegőt,
az anyaföldet, a munka örömét,
csak a kedves vendég kapott belőle kóstolót, s
vasárnaponként maga is úgy ivott, mint
az áldozó papok,
emlegette a piactéri boltokat,
a zsidó fűszerest, akihez
napszámba járt, egész nap rakodott, s
a nadrágzsebében minden este egy
maroknyi kockacukrot hozott, amelynek,
anyám mesélte,
dohány szaga és íze volt.
Hol vannak már azok a boltosok?
Elnyelte mind egy pokoli bugyor,
eltűnt velük a zsinagóga is.
De megvan még talán a Tégla utcában Budán
a szikvízüzem, ahonnan
a Vízivárosba le, a Rózsadombra fel,
a Vérmezőn, a Krisztinán át, vagy
a Városmajor, a Pasarét felé hajtotta valaha
azt két lötyögő inú nagy seggű szódáslovat,
patkós patájuk csattogott a flaszteren,
a kocka s macskaköveken.
Ostort pattogtatott, dúdolgatott a bakon ülve, s
káromkodva szidta a két tohonya
virslinekvaló zabpusztítót, ha
valamelyik, csak úgy, menetközben az orra álá
nyomott egy büdös lócitromot.
...
Negyvenhat tavaszán is
erre bujdokolt Budán, míg
el nem kapták a Margit körúton, mert
nem volt maradása a négy fal között,
viszketett a feneke munkátlanul.
Aztán…
az asszony… meg a legkisebb gyerek…
meg a negyven kilós csomag…
kis cserépben a rozmaringbokor…
marhavagon…
Egy hét alatt tették meg a félnapos utat.
Öklével egy könnycseppet elkotort, s
hüvelykjével az ég felé bökött:
-Azér’ a kis cukorér’ „püntetett” így a „Kott”?
-szája sarkában a bajsza alatt
elnyomott egy szemérmes somolyt,
hisz tudta jól, hogy
bár a hiedelmek uralkodnak az ész felett,
az egyes emberek követik el
a bűnöket, sosem a népek bűnösek, s
mert mindig a győztesek mondják meg
kik a vétkesek, így
az a nem kívánt kis exodus,
a három tisztakezű, potsdami
népboldogító „püntetése” volt, s
az ítélkezésnél eszükbe sem jutott,
az a dohányszagú kis zsidó cukor.
Egy délután, még a „Hirsch” előtt,
a temetőbe vitt.
Mutatta a rég megváltott dupla sírhelyet,
a nyárfacsemetét, mit fejtől saját kezűleg
nemrég ültetett,
a halottasházban az éppen üres tepsiket,
a Szent Mihály lovát, a ravatalt.
Sorolta, ki hol áll majd, mit mond a pap,
a kórus hogyan énekel,
és ától-cetig elmesélte, hogyan lesz,
az utolsó utat.
Hazafelé a ház előtt a kapuban megállt, és
rám hunyorított
-tőle örököltem a kék szembogarat-
-Aztán a snapszokat odabent
ne mondd. Tudod,
Az ilyen öregembernek, mint én vagyok
A vizelés bizony nem egyszerű dolog, és
a legnagyobb boldogság az nekem,
hidd el, történhet velem most már akármi, ha
egy-két stampedli snapsz után tudok
egy jó nagyot pisálni.
A nagyanyám persze semmit se kérdezett, csak
ránézett és ráripakodott: „Tu fén polont,”
legyintett egy nagyot, s
tovább motozott az ablak előtt,
a hatalmas cserép rozmaring körül.
……
Harminchét év múlva jártam arra újra.
Két kereszt, egyszerű füves halom.
Vagy ötkilónyi magyar földet
terítettem el a fejfák között,
itthon szedtem a Nyakas oldalon.
Aztán odatámasztottam a hátam
a vastag nyárfa törzsnek,
s hallgattam
a topolylevelek hogyan susognak.
Shantall
2014.02.22 14:33:22
@karpackie:
Na azért nem oda Buda… :) Ha tótot írtam hát azt is akartam érteni, mert jöttek ám sokfélék és aki egy árva szót sem tudott magyarul azt igazán nem lehet felvidéki magyarnak tekinteni… de ne gondold hogy velük a sváb másként bánt, az egyszerű parasztnak sosem volt célja az ellenségeskedés, viselte ő az életet úgy ahogy rámérték, és segített ahol tudott, mert csak összekapaszkodva lehetett túlélni… erről is van egy történtem, de előbb leírnám, hogy amiről én tudok az bizony a valóság, mert nem tankönyvekből hanem az életből veszem ezeket a történeteket, abból ahogy őseim megélték, s miért hazudna egy öreg sváb asszony az unokájának, mond annak mi értelme lenne?
Íme a történet: az elhurcolás után még egy év sem telt el amikor megkereste a tanító és a pap a faluban maradt (lélekszámban alig 30) sváb asszonyt, hogy segítsenek már mert a tótok majd hetente temetnek gyereket, nem értik mi történik, oda kéne menni és tenni valamit. Hát elindultak, és ne higgyétek, hogy a másik oldal ne vette volna szívesen, mert ők olyan szegény vidékről jöttek ahol a higiéniát még kevésbé ismerték, a babák fenekét hamuval mosták, ez még nem lett volna baj, de az áthurcolkodás miatt a rend még nem állt helyre és a ruhák sem voltak igazán tiszták, ezért fertőződhettek el a sebek. A sváb asszonyok lemosták a kicsiket először alkohollal (akárhogy üvöltöttek), majd langyos kamillával, na ez volt az első komolyabb kapcsolatfelvétel a két nép asszonyai között, egymás nyelvét nem értették, de még véletlenül sem feltéteztek rosszakaratot a másikról. Na ezt kellene megtanulni tőlük! A paraszt tiszta, józan eszére lenne szükségünk most de nagyon, az élni akarás, a jó szándék, és az egyenrangú elbánás igénye, tudni hogy a másik se nem több, se nem kevesebb a születéssel, hogy mindünknek Isten adta a létezés jogát, melyet ember el nem vitathat, hogy senkinek sem jár több csak mert másnak született, de kevesebb sem!
A tótoknak nyilván nem volt kötelező jönni, de a falvak magyar lakosságának igen, hát jöttek velük együtt, na így keveredtek ide a tótok és bizony jöttek sokan... Hogy Budáról kifelé mely falu tót és melyik sváb én a mai napig tudom, de mindek ezt hangsúlyozni? Egyrészt a határok mára elmosódtak, másrészt megint olyan élethelyzetbe került országunk (a globális hatalom gyűrűjében vergődve) amikor igazán szükségünk lenne az egymás mellett állásra, hogy megértethessük mindenkivel: bizony megfizettünk a háborúért, (mi mindannyian: sváb, tót, zsidó, magyar, cigány – nem sorolom tovább, mind aki itt él - megfizettünk), és aki különösen nagy árat fizetett az most a határon kívül él, aki nem beszélheti az anyanyelvét, és ha mégis megpróbálja akkor ezért akár meg is verhetik. Hol itt az igazság? Miért nem emeli fel MINDEN magyar ajkú ez ellen a szavát? Miért tűrjük ezt a megalázó bánásmódot? Miért nem védenek meg minket Amerikából? A liberalizmus nagy hazája miért nem tart minket méltónak a védelemre?
Az igazság és az igazságosság bizony járhat kéz a kézben, de ezt nekünk EGYÜTT kell akarni! Kizárólag azért kellett a magyarságnak eltűrni trianont és párizst mert elfogadta bűnösségét, a körülöttünk élő népek nem ajándékba kapták a földet és az a föld a rajta élőké! Hogyan létezhet az, hogy például Románia egyáltalán kimondhatja: nemzetállamot akar, miért tűri ezt a világ, miért tűrte a falurombolást, és azt hogy a magyar mindenütt másodrendű állampolgár legyen a határokon kívül? Hogyan mondhatja Victor Ponta hogy beszéljék a magyarok nyelvüket úgy mint a vasárnapi iskolában az emigránsok? Miért tűri ezt a világ? Nagyon sok a kérdés és válasz alig… Talán mert a globális hatalom ezt akarja? Számomra egy válasz létezik: álljuk egymás mellé, fogjuk meg egymás kezét és mondjuk ki: MI nem ezt akarjuk! Rajtunk áll hogy továbbra is bábúként használnak fel vagy öntudatunkra ébredünk…
Néhány korábbi írásom:
jovonkamultunkbankeresendo.blogspot.hu/2013/02/el-europa-kozepen-egy-nep-de-meddig-el.html
jovonkamultunkbankeresendo.blogspot.hu/2013/11/ma-europaban-egyarant-alapjogok.html
Na azért nem oda Buda… :) Ha tótot írtam hát azt is akartam érteni, mert jöttek ám sokfélék és aki egy árva szót sem tudott magyarul azt igazán nem lehet felvidéki magyarnak tekinteni… de ne gondold hogy velük a sváb másként bánt, az egyszerű parasztnak sosem volt célja az ellenségeskedés, viselte ő az életet úgy ahogy rámérték, és segített ahol tudott, mert csak összekapaszkodva lehetett túlélni… erről is van egy történtem, de előbb leírnám, hogy amiről én tudok az bizony a valóság, mert nem tankönyvekből hanem az életből veszem ezeket a történeteket, abból ahogy őseim megélték, s miért hazudna egy öreg sváb asszony az unokájának, mond annak mi értelme lenne?
Íme a történet: az elhurcolás után még egy év sem telt el amikor megkereste a tanító és a pap a faluban maradt (lélekszámban alig 30) sváb asszonyt, hogy segítsenek már mert a tótok majd hetente temetnek gyereket, nem értik mi történik, oda kéne menni és tenni valamit. Hát elindultak, és ne higgyétek, hogy a másik oldal ne vette volna szívesen, mert ők olyan szegény vidékről jöttek ahol a higiéniát még kevésbé ismerték, a babák fenekét hamuval mosták, ez még nem lett volna baj, de az áthurcolkodás miatt a rend még nem állt helyre és a ruhák sem voltak igazán tiszták, ezért fertőződhettek el a sebek. A sváb asszonyok lemosták a kicsiket először alkohollal (akárhogy üvöltöttek), majd langyos kamillával, na ez volt az első komolyabb kapcsolatfelvétel a két nép asszonyai között, egymás nyelvét nem értették, de még véletlenül sem feltéteztek rosszakaratot a másikról. Na ezt kellene megtanulni tőlük! A paraszt tiszta, józan eszére lenne szükségünk most de nagyon, az élni akarás, a jó szándék, és az egyenrangú elbánás igénye, tudni hogy a másik se nem több, se nem kevesebb a születéssel, hogy mindünknek Isten adta a létezés jogát, melyet ember el nem vitathat, hogy senkinek sem jár több csak mert másnak született, de kevesebb sem!
A tótoknak nyilván nem volt kötelező jönni, de a falvak magyar lakosságának igen, hát jöttek velük együtt, na így keveredtek ide a tótok és bizony jöttek sokan... Hogy Budáról kifelé mely falu tót és melyik sváb én a mai napig tudom, de mindek ezt hangsúlyozni? Egyrészt a határok mára elmosódtak, másrészt megint olyan élethelyzetbe került országunk (a globális hatalom gyűrűjében vergődve) amikor igazán szükségünk lenne az egymás mellett állásra, hogy megértethessük mindenkivel: bizony megfizettünk a háborúért, (mi mindannyian: sváb, tót, zsidó, magyar, cigány – nem sorolom tovább, mind aki itt él - megfizettünk), és aki különösen nagy árat fizetett az most a határon kívül él, aki nem beszélheti az anyanyelvét, és ha mégis megpróbálja akkor ezért akár meg is verhetik. Hol itt az igazság? Miért nem emeli fel MINDEN magyar ajkú ez ellen a szavát? Miért tűrjük ezt a megalázó bánásmódot? Miért nem védenek meg minket Amerikából? A liberalizmus nagy hazája miért nem tart minket méltónak a védelemre?
Az igazság és az igazságosság bizony járhat kéz a kézben, de ezt nekünk EGYÜTT kell akarni! Kizárólag azért kellett a magyarságnak eltűrni trianont és párizst mert elfogadta bűnösségét, a körülöttünk élő népek nem ajándékba kapták a földet és az a föld a rajta élőké! Hogyan létezhet az, hogy például Románia egyáltalán kimondhatja: nemzetállamot akar, miért tűri ezt a világ, miért tűrte a falurombolást, és azt hogy a magyar mindenütt másodrendű állampolgár legyen a határokon kívül? Hogyan mondhatja Victor Ponta hogy beszéljék a magyarok nyelvüket úgy mint a vasárnapi iskolában az emigránsok? Miért tűri ezt a világ? Nagyon sok a kérdés és válasz alig… Talán mert a globális hatalom ezt akarja? Számomra egy válasz létezik: álljuk egymás mellé, fogjuk meg egymás kezét és mondjuk ki: MI nem ezt akarjuk! Rajtunk áll hogy továbbra is bábúként használnak fel vagy öntudatunkra ébredünk…
Néhány korábbi írásom:
jovonkamultunkbankeresendo.blogspot.hu/2013/02/el-europa-kozepen-egy-nep-de-meddig-el.html
jovonkamultunkbankeresendo.blogspot.hu/2013/11/ma-europaban-egyarant-alapjogok.html
Shantall
2014.02.22 14:45:10
@tesz-vesz:
A kintiekről nem nyilatkozhatok mert én itthon élek... róluk csak annyit mondhatok hogy a jelen időkben Németországban nem szokás háborús bűnöket emlegetni, már én sem beszélek a hazai viszonyokról mert ők csak néznek csodálkozva, és egyszerűen nem értik miről beszélek...
A kintiekről nem nyilatkozhatok mert én itthon élek... róluk csak annyit mondhatok hogy a jelen időkben Németországban nem szokás háborús bűnöket emlegetni, már én sem beszélek a hazai viszonyokról mert ők csak néznek csodálkozva, és egyszerűen nem értik miről beszélek...
A mamutcsontból faragott szobornak újabb 1000 darabját sikerült azonosítani és kiderült az is, hogy valójában 40 000 éves. Az eredetit nem engedték el Londonba.
Különleges és nagyszabású kiállítás nyílik a British Múzeumban Jégkor címmel. A valaha készített…..
Shantall
2013.03.11 15:24:36
Feltennék egy kérdést, szerintetek ha 40 ezer évvel ezelőtt képesek voltak szobrokat faragni, akkor biztos hogy az írás "feltalálása" csak 5000 éves? Azt hittem ez a teória már régen megdőlt, a boszniai piramisok ennél biztosan régebbiek és vannak rajta (vagy inkább benne) írásjelek. jovonkamultunkbankeresendo.blogspot.hu/2013/01/a-boszniai-piramisok-rejtelye-2-eromu.html
Belépve többet láthatsz. Itt beléphetsz
Ma mint kiderült este 10-ig fogok dolgozni, ezért úgy döntöttem kiveszek egy óra szabadságot, majd csak úgy belenéztem ebbe a cikkbe, érdekesnek találtam, de a kommenteket nem akartam elolvasni, mert számítottam rá hogy lesz libsizés és nácizás is, aztán ehhez képest végigolvastam mindent, és sokat tanultam, na és még többet nevettem, persze olvastam butaságokat is, de rég kacagtam ilyen jóízűt, ezért ragadtam tollat hogy megköszönjem, sok jó humorú értelmes ember egy helyen, ritkaságszámba megy manapság. Köszönöm hogy a Veletek tölthettem ezt az egy órát!