Adatok
Freedomman
0 bejegyzést írt és 1 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.
Hiába volt tele önellentmondással, vagy csúsztatással a Jobbik kommunikációja, a gázai-konfliktus, vagy parlamenti zsidózásuk kapcsán kiderült: ha elég erőszakosan ismételgetik, továbbra is akad egy társadalmi réteg az országban, amely elhiszi, hogy a barokkos fasizmus valamiféle…..
Belépve többet láthatsz. Itt beléphetsz
A Balfour Nyilatkozat - Deklaráció, és annak előzménye illetve következményei:
1914 nyarán kitört az első világháború. Kevés olyan korú ember van itt, mint én, aki emlékszik erre. Ezt a háborút az egyik oldalról Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország vívta, a másik oldalon Németország, Ausztria-Magyarország és Törökország állt. Németország két éven belül megnyerte a háborút. Nemcsak névleg, de ténylegesen. A német tengeralattjárók, amelyek meglepték a világot, félresöpörtek minden hajókonvojt az Atlanti-óceánon. Nagy-Britannia magára maradt, és nem tudta hadianyaggal ellátni a katonáit. Mindössze egy hét élelmiszertartalékkal rendelkezett, és azután már csak az éhezés jöhetett. Ez idő alatt a francia hadsereg fellázadt. Franciaország a Somme folyónál fekvő Verdun védelmezésekor elveszítette 600 000 katonáját, a francia fiatalság színe-javát. Az orosz hadsereg katonái fogták holmijukat és hazaszökdöstek, nem akartak többé harcolni, és megutálták a cárt. Az olasz hadsereg összeomlott.
Német földön egyetlen egy lövést sem adtak le. Az ellenség egyetlen katonája sem lépte át a német határt. És mégis Németország tett békeajánlatot Angliának. A németek a status quo ante elve alapján kezdeményeztek Angliánál tárgyalásos békét. Ez azt jelenti: „Vessünk véget a háborúnak és maradjon minden úgy, ahogy volt a háború kezdete előtt.” Anglia 1916 nyarán ezt az ajánlatot komolyan mérlegelte, mert nem volt más választása. A brit kormány irányítói vagy elfogadják a tárgyalásos békét, amit Németország nagylelkűen felajánlott vagy folytatják a háborút, és akkor teljes vereséget szenvednek.
Miközben ez folyamatban volt, a németországi cionisták, akiket a kelet-európai cionisták képviseltek, felkeresték a brit háborús kormányt, és – rövid leszek, mert hosszú ez a történet, de valamennyi dokumentummal rendelkezem állításaim alátámasztására – a következőket mondták:
„Nézzék, még megnyerhetik ezt a háborút. Nem kell feladni, nem kell elfogadni a Németország által elajánlott békefeltételeket, megnyerhetik a háborút, ha az Egyesült Államok is belép az Önök szövetségeseként.” Az Egyesült Államok ebben az időpontban nem vett részt a háborúban. Frissek voltunk, fiatalok voltunk, gazdagok voltunk. Azt mondták Angliának: „Mi beléptetjük az Egyesült Államokat a háborúba az Önök szövetségeseként, azért, hogy az Önök oldalán harcoljon, ha megígérik nekünk Palesztinát a háborús győzelem után.” Más szavakkal üzletet kötöttek: „Mi beléptetjük az Egyesült Államokat a háborúba az Önök szövetségeseként, az ár, amit ezért fizetni kell, Palesztina, miután megnyerték a háborút és legyőzték Németországot, Ausztria-Magyarországot és Törökországot.”
Nos, Angliának annyi joga volt odaígérni Palesztinát bárkinek, mint amennyi joga lenne az Egyesült Államoknak, hogy Írországnak ígérje Japánt bármely okból. Teljesen abszurd, hogy Nagy-Britannia, amelynek soha nem volt kapcsolata, vagy bármely érdeke, vagy bármilyen joga a fölött, amit úgy ismerünk, hogy Palesztina, felajánlja, mint birodalmi pénzt a cionisták kifizetésére azért, hogy ők bevonják az Egyesült Államokat a háborúba. Mindazonáltal ők megtették ezt az ígéretet 1916 októberében. Röviddel ezután – nem tudom, hányan emlékeznek erre itt – az Egyesült Államok, amely csaknem teljesen németbarát volt, belépett a háborúban Nagy-Britannia szövetségeseként.
Ismétlem, az Egyesült Államok csaknem teljesen németbarát volt, mert az itteni újságokat a zsidók ellenőrizték,
a bankárok zsidók voltak,
az összes tömegtájékoztatási médiumot ebben az országban zsidók kontrollálták
és ők, a zsidók németbarátok voltak.
Azért voltak azok, mert sokan közülük Németországból érkeztek, és azt is akarták, hogy Németország verje tönkre a cárt. A zsidók nem szerették a cárt, és nem akarták, hogy Oroszország nyerje meg ezt a háborút.
Ezek a német zsidó bankárok, olyanok mint Kuhn Loeb és a többi nagy bankárcég az Egyesült Államokban, elutasították Franciaország és Anglia finanszírozását, akár egy dollárral is. Félreálltak és ezt mondták: „Ameddig Franciaország és Anglia szoros kapcsolatot tart Oroszországgal, egy centet sem!”
De ömlött a pénz Németországba, mert Oroszország ellen harcolt és ők Németország oldalán meg akarták dönteni a cári rendszert.
Most ugyanezek a zsidók, amikor megcsillant a lehetőség Palesztina megszerzésére, Angliába mentek és megkötötték ezt a megállapodást.
Ekkor minden megváltozott, ahogyan a közlekedési lámpa vált át vörösről a zöldre. Ahol az újságok mind német-pártiak voltak, ahol arról tájékoztatták a lakosságot, hogy milyen nehézségekkel küzd Németország Nagy-Britannia elleni kereskedelmi harcában és más vonatkozásban, hirtelen nem voltak jók többé a németek. Hirtelen útonállók lettek. Ők voltak a hunok. Ők lövik agyon a vöröskeresztes nővéreket, ők vágják le a csecsemők kezeit, gonoszak voltak. Hamarosan Wilson megüzente a hadat Németországnak.
A londoni cionisták táviratot küldtek az Egyesült Államokba Brandeis főbírónak, mondván: „Menj, és győzd meg Wilson elnököt! Megkapjuk Angliától, amit akarunk. Most meg kell győznöd Wilson elnököt, és rá kell venni az Egyesült Államokat a háborúba való belépésre.” Így lépett be az Egyesült Államok a háborúba. Semmilyen más érdekünk nem volt. Nem volt ehhez több jogunk, mint ma a Holdon lenni, ahelyett, hogy ebben a szobában vagyunk. Semmilyen más ok nem volt arra, hogy az első világháború a mi háborúnk legyen. Belevittek minket – ha lehetek közönséges, beszívattak minket – csupán azért, hogy a világ cionistái megkaphassák Palesztinát. Ez az, amit az Egyesült Államok népének soha nem mondtak el. Az amerikaiak soha nem tudhatták meg, hogy miért léptünk be az első világháborúba.
Miután beléptünk a háborúba, a cionisták Nagy-Britanniához fordultak és közölték: „Nos, mi teljesítettük a megállapodás ránk eső részét, szeretnénk valamilyen írást, hogy Önök megtartják ígéretüket, és nekünk adják Palesztinát, miután megnyerték a háborút.” Nem tudták, vajon a háború még egy évig vagy további tíz évig fog-e tartani. Elkezdték megfogalmazni a nyugtát. A nyugta egy levél formáját öltötte, amely rejtjelezett nyelven íródott úgy, hogy a nagyvilág ne tudhassa, hogy miről is van szó. Ezt az írást hívták Balfour-deklarációnak.
A Balfour-deklaráció nem volt más, mint Nagy-Britannia ígérete arra, hogy megfizeti a cionistáknak azt, amit kialkudtak, cserébe azért, hogy ők beléptetik az Egyesült Államokat a háborúba. Ez a nagy Balfour-nyilatkozat, amiről oly sokat hallanak, ugyanolyan hamis, mint a háromdolláros bankjegy. Nem hiszem, hogy nyomatékosabban tudnám ezt kifejezni. Az összes baj itt kezdődött. Az Egyesült Államok belépett a háborúba.
Az Egyesült Államok összezúzta Németországot, tudják, mi történt? Amikor a háború véget ért, és a németek Párizsba utaztak 1919-ben a békekonferenciára, 117 zsidó volt ott, mint a zsidóságot képviselő delegáció Bernard Baruch-hal az élén. Én is ott voltam, kell, hogy tudjam.
Nos, mi történt? A zsidók a békekonferencián, amikor feldarabolták Németországot és felparcellázták Európát azok között a nemzetek között, akik valamilyen címen jogot formáltak Európa bizonyos részeire, feltették a kérdést: „Mi van a nekünk ígért Palesztinával?”
Ekkor jutott először a németek tudomására a Balfour-nyilatkozat. A németek első ízben ekkor jöttek rá „Szóval ez volt a játék, ez volt az ok, amiért az Egyesült Államok belépett a háborúba?” A németek első ízben fogták fel, hogy azért lettek vesztesek, azért kell alávetniük magukat szörnyű jóvátételi feltételeknek, mert a cionisták Palesztinát akarták és el voltak szánva arra, hogy bármely áron megszerezzék.
Ez egy másik nagyon érdekes szempontot vet fel. Amikor a németek erre rájöttek, természetesen elutasították. Eddig az időpontig a zsidók egyetlen egy országban sem boldogultak jobban, mint Németországban. Itt van például Walter Rathenau, aki talán százszor fontosabb volt a pénzügyek és az ipar terén, mint Bernard Baruch ebben az országban. Ott volt Albert Ballin, aki a két nagy gőzhajózási cég tulajdonosa volt, ott voltak az észak-német Lloydok és a Hamburg-amerikai hajózási társaságok. Meg kell említeniGerson von Bleichrödert, a Hohenzollern-család bankárját. Ugyancsak ott voltak a hamburgi Warburgok, a nagy kereskedelmi bankárok – a legnagyobbak a világon. A zsidók nagyon jól boldogultak Németországban, ez vitán felül áll. A németek úgy érezték: „nos, szépen elárultak minket”.
Ez árulás volt, amit a következő elképzelt helyzethez hasonlíthatunk: Tegyük fel, hogy az Egyesült Államok háborúban áll a Szovjetunióval, és mi győzünk. Ezután azt mondjuk a Szovjetuniónak: „Nos, hagyjuk ezt abba, békeajánlatot teszünk. Felejtsük el ezt az egészet.” És hirtelen Vörös Kína belép a háborúba, mint a Szovjetunió szövetségese. A háborúba való belépésük következtében vereséget szenvedünk, elsöprő vereséget, olyan jóvátételi feltételekkel, hogy hasonlót nem is tud az ember elképzelni. Képzeljék el, hogy ezután a vereség után rájövünk, hogy az országunkban élő kínaiak voltak azok, a mi országunk polgárai, akikről egész idő alatt azt hittük, hogy lojális állampolgárokként működnek velünk együtt, s kiderül, hogy ők árultak el minket a Szovjetuniónak és rajtuk keresztül lépett be Vörös Kína ellenünk a háborúba. Hogyan éreztünk volna ezután a kínaiakkal szemben az Egyesült Államokban? Nem hiszem, hogy bárki is közülük mutatkozni mert volna az utcákon. Nem lett volna elég lámpaoszlop, hogy gondozásba vegyük őket. Képzeljék el csak, hogyan éreztünk volna!
Nos, a németek ehhez hasonlóan éreztek a zsidók iránt. Ők jók voltak hozzájuk. 1905-től, amikor az első kommunista forradalom kudarcot vallott Oroszországban, a zsidóknak menekülniük kellett Oroszországból és valamennyien Németországba költöztek. Németország befogadta őket, és nagyon emberségesen bánt velük. És íme, ők elárulták Németországot minden egyéb ok nélkül, minthogy ők meg akarták szerezni Palesztinát az ő úgynevezett „zsidó nemzeti otthonukat”.
Most Nahum Sokolov és a többi nagy vezető és nagy név, akikről olvasni lehet ma a cionizmussal kapcsolatban, 1919-ben, 1920-ban, 1921-ben, 1922-ben és 1923-ban megírták az újságokban – és az újságok tele voltak kommentárjaikkal – a németek zsidókkal szembeni érzéseit, a nagy vereség nyomán, amelyet az Egyesült Államok zsidó közbelépésre történt háborúba léptetésének köszönhettek. Ezt maguk a zsidók ismerték el. Nem arról volt tehát szó, hogy a németek 1919-ben rájöttek arra, hogy egy pohár zsidó vér ízletesebb, mint a Coca-Cola vagy a müncheni sör. Nem volt vallásos színezete. Nem volt vallási hiten alapuló ellenérzés velük szemben. Politikai ügyről volt szó. Gazdaságiról. Minden volt, csak nem vallási ügy. Senki nem törődött Németországban azzal, hogy egy zsidó hazamegy, lehúzza a rolóit és elmondja a „Shema Yisroel”-t vagy a „Miatyánkot”. Senki nem törődött ezzel jobban Németországban, mint ahogy mi itt, az Egyesült Államokban. Az, hogy ez az érzés kifejlődhetett később Németországban, egyetlen dolognak tulajdonítható: a németek a zsidókat tartották felelősnek teljes vereségükért.
Az első világháború olyan okokért indult Németország ellen, amelyekért nem Németország volt felelős. Semmiben sem voltak bűnösök. Túlságosan sikeresek voltak. Megépítettek egy nagy hajóhadat, fejlesztették a világkereskedelmet. Emlékezzenek csak arra, hogy a francia forradalom idején Németország háromszáz kicsi városállamból, fejedelemségből, nagyhercegségből és hasonlókból állt. Háromszáz különböző kicsi politikai egységből. És közben a Napóleon és Bismarck közti időszakban sikerült egy állammá egyesülniük. Ötven év alatt pedig a világ egyik legnagyobb hatalmává váltak. Hajóflottájuk Nagy-Britanniáéval versenyzett, és a világ minden táján kereskedtek, olcsóbban szállítottak versenytársaikkal és jobb termékeket állítottak elő. Mi lett ennek a következménye?
Anglia, Franciaország és Oroszország összeesküdött, hogy megtépázzák Németországot. Nincs történész a világon, aki meggyőző okot tudna nyújtani arra, hogy ez a három ország miért döntött úgy, hogy letörli Németországot a politikai térképről. Amikor Németország felismerte, hogy a zsidók voltak felelősek a vereségéért, ezt zokon vették. De egyetlen zsidónak a haja szála sem görbült meg érte. Egyetlenegy hajszál sem. Tansill professzor a Georgetown Egyetem tanára, aki kutathatta a külügyminisztérium valamennyi titkos dokumentumát, írt erről a könyvében. Idézi a külügyminisztérium egyik jelentését, amelyet Hugo Schönfelt, egy zsidó készített, akit Cordell Hull küldött Európába 1933-ban azért, hogy megvizsgálja az úgynevezett politikai bebörtönzöttek táborait, ő az, aki leírta, hogy nagyon jó állapotban találta őket. Kiváló állapotban voltak és mindenkivel jól bántak. A táborok kommunistákkal voltak tele. Nos, sokan közülük zsidók voltak, minthogy Európában ebben az időben a kommunisták 98 %-a zsidó volt. Volt még néhány pap és lelkész ott, valamint szakszervezeti vezető és szabadkőműves, valamint mások, akiknek nemzetközi kapcsolatai voltak.
Némi háttérinformáció szükséges. 1918-tól 1919-ig a kommunisták voltak hatalmon Bajorországban egy rövid ideig. Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht és egy csoport más zsidó vette át a kormányzást néhány napra (Berlinben – D. J.). A császár a háború befejeztekor ténylegesen Hollandiába menekült, mert attól tartott, hogy a kommunisták kerülnek hatalomra Németországban ugyanúgy, mint Oroszországban, és hogy ugyanarra a sorsra jut, mint a cár. Így tehát biztonsági okokból Hollandiába menekült.
Miután a kommunista fenyegetést sikerült elhárítani, a zsidók tovább dolgozhattak, és megpróbálták visszanyerni korábbi helyzetüket. A németek harcoltak ellenük, ahogy csak tudtak, de anélkül, hogy a hajuk szálát is bármelyiküknek meggörbítették volna. Hasonló módon küzdöttek ellenük, ahogyan a mi országunkban a prohibicionisták (az általános alkoholtilalom hívei – D. J.) harcoltak a szesziparban érdekeltekkel szemben. Senkire nem fogtak fegyvert. Nos, ily módon harcoltak a zsidók ellen is Németországban. Ebben az időben – gondolják csak el – a 80-tól 90 millióig becsülhető németek között csak 460 ezer zsidó élt. Mindössze Németország lakosságának 0,5 %-a volt zsidó. Ugyanakkor az ő ellenőrzésük alatt állt a sajtó és ők kontrollálták a gazdaság nagy részét, mert nekik rendelkezésükre állt az olcsó pénz abban az időben, amikor a márka leértékelődött és gyakorlatilag mindent felvásároltak.
A zsidók megpróbálták elrejteni ezt a tényt.
Nem akarták, hogy a világ valóban értse, hogy ők eladták Németországot, és a németek ezért haragudtak rájuk.
A németek megfelelő intézkedéseket hoztak a zsidókkal szemben. Hogy úgy mondjam, mindenütt diszkriminálták őket, ahol csak tudták.
Elkerülték őket. Hasonló módon, ahogy mi mellőznénk a kínaiakat, a négereket vagy a katolikusokat ebben az országban, ha elárulnának minket az ellenségnek, és emiatt vereséget szenvednénk. Egy idő múlva a zsidók összehívtak egy találkozót Amszterdamban. A világ minden országából érkeztek zsidók erre a találkozóra 1933 júliusában.
Ezt üzenték Németországnak: „Menesszétek Hitlert és helyezzetek vissza minden zsidót korábbi pozíciójába akár kommunista volt, vagy bármi is volt. Nem bánhattok velünk így, ahogy teszitek. És mi, a világ zsidói, ultimátumot intézünk hozzátok.” El lehet képzelni, hogy erre mit válaszoltak a németek. Nos, mit tettek a zsidók?
1933-ban, amikor Németország visszautasította, hogy alávesse magát az amszterdami zsidó világkonferencia ultimátumának a konferencia félbeszakadt és Samuel Untermyer, aki az amerikai küldöttség feje volt és az egész konferenciának az elnöke, az Egyesült Államokba utazott és a gőzhajóról egyenesen a Columbia Broadcasting System stúdióiba ment és rádióüzenetet intézett az egész Egyesült Államokhoz, amelyben gyakorlatilag bejelentette: „A világ zsidósága szent háborút üzen Németországnak. Szent konfliktusban állunk a németekkel szemben, megadásra kényszerítjük őket, kiéheztetéssel. E célból világszintű bojkottot kezdeményezünk velük szemben. Ez el fogja pusztítani őket, mivel létük a külkereskedelmi exporttól függ.”
Tény, hogy Németország élelmiszer-szükségletének kétharmadát külföldről kell behoznia, és ezt csak akkor tudja megtenni, ha van exportjövedelme. Ha Németország nem tud exportálni, akkor lakossága kétharmadának éheznie kell. Nem lesz több élelmiszer, mint amennyi az egyharmad táplálásához szükséges. Ebben a deklarációban, amely itt van nálam, és amely megjelent a New York Times 1933. augusztus 7-i számában, Samuel Untermyer melldöngetően állította, hogy „Ez a gazdasági bojkott a mi önvédelmi eszközünk. Roosevelt elnök támogatta a gyakorlatba átültetését a Nemzeti Újjáépítési Igazgatásban (National Recovery Administration – D. J.)”, amelynek keretében mindenkit bojkottálni kellett, ha a New Deal által lefektetett szabályokat nem követte, amelyre néhányan Önök közül még emlékezhetnek, és amelyet a Legfelsőbb Bíróság ebben az időben alkotmányellenesnek minősített. Mindazonáltal a világ zsidósága meghirdette a bojkottot Németország ellen és ez olyan hatékony volt, hogy többé nem lehetett találni semmiféle árut semmilyen üzletben a világon azzal a jelzéssel, hogy „Made in Germany”.
A Woolworth cégnek az egyik vezetője elmondta nekem, hogy ténylegesen több milliárd dollár értékű fazekasárut és étkészletet dobtak a folyóba, mert üzleteiket bojkottálták, ha bárki is talált egyetlen egy edényt a „Made in Germany” márkajelzéssel. Ebben az esetben tiltakozók jelentek meg olyan feliratokkal, hogy „Hitler”, „gyilkos” és így tovább, valami olyasmi történt, mint Délen az ülősztrájkok során.
Az egyik üzletben, amely az R. H. Macy üzletlánchoz tartozik, amelyet egy Straussnak nevezett család ellenőrzött, akik történetesen zsidók voltak, egy asszony talált egy harisnyát, amely Chemnitz-ből érkezett ezzel a jelzéssel, „Made in Germany”. Nos, ezek pamutharisnyák voltak és már ott lehettek vagy húsz éve. Azóta már sok éve figyelem a nők lábait és régóta nem láttam pamutharisnyát rajtuk. Láttam, ahogy a Macy-t bojkottálták, emberek százai tüntettek, hordozva a feliratokat „gyilkosok”, „hitleristák” és ehhez hasonlókat. Nos, eddig az időig egyetlen haja szála sem görbült meg egyetlen zsidónak sem Németországban, nem volt szenvedés, éhezés, gyilkosság, semmi sem történt. A németek természetesen ezt kérdezték: „Kik ezek az emberek, akik bojkottot hirdetnek ellenünk, és munkanélkülivé teszik népünket, arra kényszerítve gyárainkat, hogy leálljanak? Kik ők, hogy ezt tegyék velünk?” Természetesen megnehezteltek érte, természetes, hogy horogkereszteket festettek a zsidó üzletekre. Miért menjen be egy német és adja oda a pénzét az üzlettulajdonosnak, aki részt vesz egy bojkottban, amelynek a célja kiéheztetni Németországot, azért, hogy alávesse magát a világ zsidóságának, akik diktálni akarják, hogy ki legyen a miniszterelnök vagy a kancellár. Nos, ez nevetséges.
A bojkott folytatódott bizonyos ideig, de csak 1938-ban, amikor egy fiatal lengyel zsidó besétált Németország párizsi nagykövetségére és lelőtte ott az egyik német hivatalnokot, kezdtek a németek valóban durvák lenni a zsidókhoz Németországban. Ekkor már sor került a kirakatok betörésére, utcai erőszakosságokra és ehhez hasonlókra. Nem szeretem használni az „antiszemitizmus” kifejezést, mert nincs értelme, de mivel még mindig jelent valamit az Önök számára, így hát mégiscsak használnom kell. Az egyedüli oka annak, hogy volt valamennyi ellenérzés Németországban a zsidókkal szemben, az volt, hogy felelősek voltak az első világháborúért és a világszintű bojkottért. Végső soron a második világháborúért is felelősek voltak, mert amikor mindez kicsúszott az ellenőrzés alól, elkerülhetetlenné vált, hogy a zsidók és Németország egymásnak feszítsék szarvaikat egy háborúban, kiderítve, hogy melyikük éli túl. Azalatt az idő alatt, amíg én Németországban éltem, felismertem, hogy a németek úgy látták, hogy Európa vagy keresztény lesz vagy kommunista, mert köztes állapot nincs. Ezért újra fegyverkeztek.
1933 novemberében az Egyesült Államok elismerte a Szovjetuniót. A Szovjetunió egyre hatalmasabbá vált és Németország tudta, hogy hamarosan rá kerül a sor, hacsak nem elég erős. Ez hasonló ahhoz, amit mi ebben az országban ma mondunk. „Hamarosan ránk kerül a sor, hacsak nem vagyunk elég erősek.” Kormányunk évi 83-84 milliárd dollárt költ fegyverkezésre. (Ez 1961-es adat, 2006-ban már több mint 500 milliárdot tett ki az Egyesült Államok hadi kiadása. – D. J.) Védelem, ki ellen? Védekezés az ellen a 40 000 moszkvai kis zsidó ellen, akik átvették Oroszországot és aztán az ő fondorlatos módjukon ellenőrzésük alá vették a világ sok más országát.
Ami ezt az országot illeti, ez a harmadik világháború szélére sodródott, amelyből nem kerülhetünk ki győztesen, s ez olyasmi, ami megragadja a képzeletem. Tudom, hogy a nukleáris bombákat megatonnákkal mérik. A megatonna az a kifejezés, amit 1 millió tonna TNT jelölésére használnak. A mi nukleáris bombáink robbanóereje tíz megatonna, vagyis tízmillió tonna TNT volt, amikor először kifejlesztették őket. Most nukleáris bombáink kapacitása 200 megatonna és Isten tudja, hogy mennyi megatonnát tesznek ki a Szovjetunió nukleáris bombái.
Mivel kell szembenéznünk? Ha kirobbantjuk a világháborút, az nukleáris háborúvá alakulhat át, és vége az emberiségnek. Miért kellene egy ilyen háborúnak bekövetkeznie? Akkor kerül rá sor, ha a harmadik felvonás előtt felmegy a függöny. Az első felvonás az első világháború volt, a második felvonás a második világháború volt, a harmadik felvonás a harmadik világháború lesz.
A világ zsidósága, a cionisták és hitsorsosaik mindenütt úgy döntöttek, hogy ismét felhasználják az Egyesült Államokat azért, hogy végleg megszerezhessék Palesztinát, mint az ő világkormányuk központját. Ez úgy igaz, ahogy itt állok Önök előtt. Nem egyedül én olvastam ezt, de sokan olvasták azok közül is, akik itt vannak, és ez jól ismert az egész világon. Mit fogunk tenni? Az élet, amit Önök megmentenek, a fiaik élete lehet. Az Önök fiai úton lehetnek a háborúba már ma éjjel. És Önök ezt nem tudják jobban, mint ahogy azt tudták, amikor 1916-ban Londonban a cionisták megállapodtak a brit háborús kabinettel, hogy elküldik az Önök fiait az európai háborúba. Tudták ezt Önök akkor?
Egyetlen személy sem tudta azt az Egyesült Államokban, nem volt megengedve Önöknek, hogy ezt tudják, ki tudta? Wilson elnök tudta, House ezredes tudta, más beavatottak tudták.
Én tudtam. Volt némi ismeretem arról, hogy mi folyik: én voltam az idősebb Henry Morgenthau összekötője az 1912-es elnökválasztási kampányban, amelyben elnökké választották Wilsont, és sok minden elhangzott a hivatali szobákban. Én idősebb Henry Morgenthau „bizalmi embere” voltam, aki a pénzügyi bizottság elnöke volt és én tartottam a kapcsolatot közte és Rollo Wells (Rollo vagy Rolla Wells ugyanazt a személyt jelöli. – D. J.), a párt pénztárnoka között.
Ezeken a találkozókon együtt ültem az asztalnál a többiekkel, Wilson elnökkel az asztalfőn, és fültanúja voltam annak, amikor elültették Wilson agyába a sávos jövedelemadó ötletét, valamint azt, amiből később a Federal Reserve lett és hallottam, amikor tájékoztatták a cionista mozgalomról. Brandeis főbíró és Wilson elnök olyan közel állt egymáshoz, mint a kezemen két ujj.
Woodrow Wilson elnök éppen úgy nem értette, mi történik körülötte, mint egy újszülött csecsemő. Így léptünk be az első világháborúba, miközben mi valamennyien aludtunk.
Elküldték fiainkat, hogy lemészárolják őket. Miért? Azért, hogy a zsidók megszerezhessék Palesztinát, mint „saját birodalmukat”.
Annyira megtévesztették az embert, hogy nem tudhatta, hogy éppen jön vagy megy.
Most bármely bíró, aki megbíz egy esküdtszéket, azt mondja: „Uraim, bármely tanúnak az egész vallomását figyelmen kívül kell hagyniuk, akit akárcsak egy hazugságon is rajtakaptak.” Nem tudom, melyik államból érkeztek, de New York államban így tájékoztatja a bíró az esküdtszéket. Ha egy tanú hazudott, az egész vallomását figyelmen kívül kell hagyni.
Milyen tényeket mondhatunk a zsidókról? (Zsidóknak nevezem őket, mert úgy ismertek, hogy „zsidók”. A magam számára nem nevezem őket zsidóknak, úgy hivatkozom rájuk, mint „úgynevezett zsidók”, mert én tudom, hogy kik ők.)
A keleti zsidók, akik a 90 %-át alkotják a világ azon népességének, akik magukat „zsidóknak” nevezik, eredetileg kazárok voltak.
Harcias törzset alkottak, és mélyen Ázsia szívében éltek. Olyan harciasak voltak, hogy még az ázsiaiak is elűzték őket Ázsiából Kelet-Európába. Létrehoztak egy nagy, 800 000 négyzetmérföld (2 072 000 négyzetkilométer – D. J.) nagyságú Kazár Királyságot. Ebben az időben Oroszország még nem létezett, sem számos más európai ország. A Kazár Királyság volt a legnagyobb egész Európában, olyan nagy és hatalmas, hogy amikor más európai uralkodók háborút viseltek, a kazárok kikölcsönöztek nekik 40 000 katonát, ilyen nagyok és hatalmasok voltak.
Fallosz-imádók voltak. Ez obszcén kultusz, és nem akarok most belemenni a részletekbe, de ez volt az ő vallásuk, mint ahogy ez volt sok más pogány és barbár vallása az egész világon. A kazár uralkodó annyira kiábrándult királyságának elfajzása miatt, hogy elhatározta, felveszi az egyik úgymond monoteista hitet (egyistenhitű vallást – D. J.) – vagy a kereszténységet, vagy az iszlámot, vagy pedig ami ma úgy ismert, mint judaizmus, amely valójában talmudizmus. Megtáncoltatva az asztalt, elkántálták az „eeny, meeny, miney, moe”-t (egy tapssal kísért népszerű gyerekjáték – D. J.) és kiválasztották az úgynevezett judaizmust maguknak. Így ez lett az államvallás. Elküldték képviselőiket Pumbedita és Sura talmudista iskoláiba, és rabbik ezreit hívták meg, zsinagógákat és iskolákat nyitottak és az emberek így váltak azzá, amit „zsidóknak” hívunk.
Nem volt egy sem közülük, akinek valaha is lett volna olyan őse, aki betette a lábát a Szentföldre. Nemcsak az Ótestamentum történetében, de egészen vissza az idők kezdetéig egyetlen egy sem közülük! Mégis ők a keresztényekhez jöttek és arra kértek minket, hogy támogassuk az ő fegyveres felkelésüket Palesztinában ezt mondva:
„Önök segíteni akarják Isten Választott Népét, hogy visszatérhessen az Ígéret Földjére, ősi otthonába, nemde? Ez az Önök keresztény kötelessége. Egyik fiunkat odaajándékoztuk Önöknek, mint az Önök Istenét és megmentőjét, most vasárnaponként templomba járnak és térdepelve imádnak egy zsidót. És mi vagyunk a zsidók.”
De ők pogány kazárok, akik ugyanolyan módon tértek meg, mint ahogy az írek is áttértek a kereszténységre. Éppen olyan nevetséges a „Szentföld lakóinak” nevezni őket, mintha az 54 millió kínai mohamedánt „araboknak” hívnánk. Mohamed csak i. u. 620-ban halt meg, és azóta 54 millió kínai választotta az iszlámot saját vallásának. Nos, gondolják csak meg, hogy Kínában 2000 mérföldre (3200 kilométerre – D. J.) Arábiától, Mekkától, Mohamed születési helyétől 54 millió kínai úgy döntene, hogy most már „arabnak” nevezi magát. Önök azt mondanák, na, ezek holdkórosok. Bárki, aki azt hiszi, hogy 54 millió kínaiból arab lett, azt ütődöttnek kell tekinteni. Mindössze annyit tettek, hogy áttértek egy vallásos hitre, amely az arábiai Mekkában született.
Ugyanez a helyzet az írekkel. Amikor az írek keresztényekké váltak, senki sem szorította őket az óceánba és senki sem importált a Szentföldre újabb lakókat. Nem váltak más néppé, ugyanaz a nép maradtak, csak a kereszténységet fogadták el vallási hitként.
A kazárok, ezek a pogányok, ázsiaiak, turko-finnek, a mongoloid fajhoz tartoztak, akiket kiszorítottak Ázsiából Kelet-Európába. Mivel uralkodójuk áttért a talmudista hitre, az alattvalóknak nem volt ebben a kérdésben más választási lehetőségük. Ugyanez volt a helyzet Spanyolországban: ha a király katolikus volt, mindenkinek katolikussá kellett lenni, ha ezt valaki nem tette, akkor távoznia kellett Spanyolországból. A kazárokból így lettek azok, akiket ma „zsidóknak” hívunk.
Képzeljék el milyen együgyű dolog lenne, ha a világ nagy keresztény országai ezt mondanák: „Arra fogjuk használni hatalmunkat és tekintélyünket, hogy visszatelepítsük Isten Választott Népét ősi otthonába, az Ígéret Földjére.” Lehetne ennél nagyobb hazugságot mondani? De mivel ők ellenőrzik az újságokat, a folyóiratokat, a rádiót, a televíziót, a könyvkiadást, a hitszónokokat a szószéken és a hordószónok politikusokat, akik ugyanazt mondják, ezért nem meglepő, hogy Önök elhiszik ezt a hazugságot. El fogják hinni, hogy a fekete fehér, ha elég gyakran hallják. Nem fogják többé feketének tartani a feketét, és fehérnek kezdik nevezni. És senkit nem lehet ezért felelőssé tenni. Ez a történelem egyik legnagyobb hazugsága. Ez az alapvető oka annak a nyomorúságnak, ami a világot sújtja.
Tudják Önök, hogy mit tesznek a zsidók az Engesztelés Napján, amit Önök olyan szentnek gondolnak? Köztük voltam, ez nem szóbeszéd. Nem azért vagyok itt, hogy uszítsak, hanem hogy tényekről számoljak be. Amikor Engesztelés Napján elmennek a zsinagógába, fel kell állniuk az első imánál, hogy együtt mondják. Ez az egyetlen ima, aminél állni kell. Háromszor elismételnek egy rövid imát, amelyet Kol Nidre-nek neveznek.
Ebben az imában megállapodnak a Mindenható Istennel, hogy bármely eskü, fogadalom és kötelezettségvállalás, amelyet a következő tizenkét hónapban tesznek, érvénytelen és meg nem történtnek tekintendő, nem lesz semmilyen erejük vagy hatásuk.
A Talmud továbbá azt tanítja, hogy bármikor esküt és fogadalmat, vagy kötelezettségvállalást teszel, emlékezned kell a Kol Nidre imára, amit elmondtál az Engesztelés Napján, és ezáltal mentesülsz a vállalt kötelezettségek teljesítése alól. Mennyire számíthatnak Önök az ő hűségükre? Annyira számíthatnak a lojalitásukra, amennyire a németek számíthattak 1916-ban. Hasonló sorsunk lesz, mint amilyet Németország elszenvedett és hasonló okból.
- Benjamin Freedman - (1961)
Freedmanről:
Benjamin H. Freedman 1890-ben született és sikeres zsidó üzletember volt New York City-ben, egyik igazgató tulajdonosa volt a Woodbury Szappangyárnak. Szakított a szervezett zsidósággal az 1945-ös judeo-kommunista győzelem után és élete maradékát és nagy vagyonának jelentős részét, legalább 2.5 millió dollárt az Egyesült Államokat beborító zsidó zsarnokság fölfedésére. Freedman úr tudta hogy miről beszél, mert a zsidó szervezetek legmagasabb szintjein volt ismerős, amelyek célja hatalom nyerése volt a nemzet fölött. Freedman úr személyesen ismerte Bernard Baruchot, Samuel Untermyert, Woodrow Wilsont, Franklin Rooseveltet, Joseph Kennedyt, és John F.Kennedyt, és korunk sok mozgatóját és rázóját. Ezt a beszédét egy hazafias közönség előtt tartotta a Willard Hotelban Washington, D.C-ben, a Conde McGinley féle hazafias újság, a Common Sense rendezésében. Bár a beszéd rögtönzött volt és néhány jelentéktelen része már nem aktuális, Freedman úr alapvető üzenete számunkra, a nyugat figyelmeztetése aktuálisabb mint valaha.