Adatok
Knightrider
0 bejegyzést írt és 4 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.
Fent és lent - gátlástalan patriotizmus
Ellenállás vagy szopás - a prekariátus születése?
2012.10.08 07:30:00
A nemzetközi helyzet fokozódik, a hurok szorul. A hetvenes évek gazdasági válságát még sikerült átvészelni azzal, hogy a tőke a globalizációban és a virtuális pénzügyi műveletekben talált szűz területeket, de a mostani válság után nincs hova továbblépni. Mindeközben…..
Chávez 54%-ot, Radonski 45%-t szerzett. 80% volt a részvételi arány.
Elemzés hamarosan.....
Knightrider
2012.10.08 19:48:11
Már csak két hét van a venezuelai elnökválasztásig, október 7-ig. Dúl a kampány. A közvéleménykutató cégek mind Chávezt hozzák ki favoritnak, bár a hovatartozásuktól függően nagyon más különbséggel. A kormánypártiak kb 50-30%-os előnyt, míg az ellenzékiek 45-45%-ot…..
Knightrider
2012.09.24 10:50:21
Fent és lent - gátlástalan patriotizmus
"Aki gürizik és dolgozik, az elmegy a levesbe"
2012.09.06 07:30:00
Az elmúlt évtizedekben kataklizmaszerűen átalakult a munka világa. Gyökeresen megváltozott, hogy milyen körülmények között, mennyiért, mennyire kiszámíthatóan, milyen esélyekkel, garanciákkal és kompromisszumokkal vállalhatunk munkát. Történelmi perspektívába helyezve a…..
Belépve többet láthatsz. Itt beléphetsz
Ez a gondolatmenet nem veszi figyelembe, hogy
1. mindazok, akiket a munkanélküliek krónikusan növekvő tartalékseregébe taszít a csúcstechnika, továbbra is a proletariátushoz tartoznak, a helyükbe lépő frissen proletarizált tömegek pedig, különösen a fejlett országokba áramló bevándorlók új meg új hullámai, számszerűen inkább gyarapítják a proletariátust, nemhogy apasztanák;
2. a centrumok gyorsulva avuló technikái, amelyeket régebben kiselejteztek a válságok, a globalizált gazdaságban még tekintélyes profittal hasznosíthatók az elmaradott országok olcsó munkaerejével – ami világméretekben kiterjeszti az iparosodó zónákat, és növeli a proletariátus létszámát;
3. a felgyorsult technikai és tudományos fejlődés gyorsítja a középrétegek lecsúszását a proletariátusba.
Ha mindezt szem előtt tartjuk, arra az eredményre jutunk, hogy az állítólagos „posztindusztriális” korszak, amelynek fogalma az elmúlt évtizedekben divatba jött, jobbára csupán az ideológiában létezik, és nincs más reális szerepe, mint hitelétől megfosztani és utópiákkal helyettesíteni a szocializmusba való átmenet megindításának és államszervezetének Marxtól és Engelstől származó leírását, a proletariátusnak tulajdonított történelmi funkciót. De nevezhető-e „posztindusztriálisnak” a közvetlen termelés automatizálása, a mezőgazdaság ipari munkává való átalakítása, a szolgáltatások szélesülő gépesítése? Az a korunkbeli folyamat, amelyben a centrumok hagyományos ipari proletariátusának létszáma ugyan valóban csökken, de éppen a csökkenés váltja ki törvényszerűen – a profitráta süllyedő tendenciájának megfelelően – önmaga ellentétét is, az osztály globális számbeli gyarapodását, különösen az újonnan iparosodó országokban (bár nemcsak ott). Nem kell tehát „a forradalom szubjektumát”, leendő vezető osztályát nagyítóval keresgélni: itt van a szemünk előtt, és nem is tűnhet el, amíg létezik burzsoázia, amelynek létérdeke, hogy a csúcstechnikák soha ne fogják át a termelés egészét, és mellettük az elmaradottabb termelési formák is fennmaradjanak. A proletariátus forradalmi funkciója természetesen nem azt jelenti, hogy az osztály bármikor be tudná tölteni ezt a funkciót. A tőke lezülleszti a proletariátust, igyekszik megfosztani emberi méltóságától, eltaposni benne a kultúra vágyát, az öntudat felfénylő szikráit. Vannak időszakai a történelemnek, amikor kétségbeejtőnek tűnik az osztály züllése, szétesettsége, közéleti egykedvűsége, vonakodása az értelmes szótól, fogékonysága a torzszülött ideológiákra. Gondoljuk meg azonban: az alávetett osztálynak mindig viharos válságokat kellett átélnie ahhoz, hogy igazi érdekeit felismerje, és cselekvését hozzájuk igazítsa; hogy rádöbbenjen: ha vállalja a kockázatot, még mindig kevesebbet kockáztat, mint ha nem vállalná. A forradalmi cselekvésnek igazából akkor jön el az ideje, amikor a társadalmi megrázkódtatások már tömegmértekben veszélyeztetik az elnyomottak személyes létfeltételeit; amikor az általános, lényegi és távlati osztályérdek az elemi létfenntartás legközvetlenebb, legszemélyesebb érdekévé válik. Az antagonisztikus osztálytársadalmakban a népek csak végszükségben választják a szabadságot, amikor nincs többé más választásuk. A szabadság azonban előbb-utóbb abszolút szükségszerűséggé lesz számukra, és bármennyire vonakodjanak is az érdekeik szerinti cselekvéstől, küldetésük alól nem bújhatnak ki: az uralkodó osztály maga kergeti őket a forradalomba, mert társadalmi természeténél fogva nem tehet egyebet, mint hogy foggal-körömmel ragaszkodik létéhez, ahhoz a tulajdonformához, amely egykor a termelőerők fejlődésének mozgatóereje volt, de éppen az általa kiváltott fejlődés következtében elvesztette időszerűségét, és egyre pusztítóbb katasztrófákat okoz.
Marx átélte a problémát, és így írt róla: „Nem arról van szó, hogy egyik vagy másik proletár, vagy akár az egész proletariátus időlegesen mit képzel a maga céljának”, hanem arról, „hogy mi a proletariátus, és létének megfelelően történelmileg mit lesz kénytelen tenni. Célját és történelmi cselekvését érzékletesen és megmásíthatatlanul kijelöli saját élethelyzete és a mai polgári társadalom egész szervezete.”
(Részlet a Rozsnyai Ervin egyik írásából)