Adatok
pulitzer
0 bejegyzést írt és 1 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.
Ha úgy vesszük, negyven éve ismerem ezt az autót. És most már az enyém. De ez még semmi, van egy ok, ami miatt végtelenül sokat jelent nekem.
Kapcsolódó cikkünk kommentposztja..
Belépve többet láthatsz. Itt beléphetsz
Amit Csikós megpendített, az komoly dolog. Az a húr az egyik legerősebb, ami mindenkiben ott van, a visszavágyás a boldog gyerekkorba, vagy legalább annak boldog részeihez. Mint ahogy az erősen romantikus, túlolvasott, koraérett 11 éves önmagam írta: "Majdan az öregkor bús lépcsején állva, Kharónra az öreg csónakosra várva, Tudva már hogy eljön majd az óra, Édes fiatalság jöjj vissza egy szóra." (És mindezt 11 évesen:) Emlékeztek milyen érzelmileg túlfűtött időszak volt néha?
Hitted hogy vezér leszel, híres, gazdag, aki megváltoztatja a világot, mindenki szeretni és tisztelni fog. Aztán egyikünknél se lett egészen így - most már természetesnek tartjuk. De a mélyen eltemetett, mindíg is bennünk lakó 8 éves énünk visszavágyik abba a korba. Pontosabban nem visszamenni szeretne, hanem azt szeretné ha most is minden olyan lenne mint akkor.
Ugyanazokat a lelkesítő érzéseket, ideálokat álmokat és vágyakat szeretné most - itt. A család melegét, az együttlétet. Azt akarja, hogy ugyanaz a naív idealista gyerek legyek, aki akkor voltam. Ugyanaz a tiszta lélek, aki teljességében tudta átérezni a boldogságot. Mindegy hogy órákra, napokra.
A valódi félemünk az hogy ez múlt el örökre - és sosem szűnünk meg, ki nyíltan, ki titkoltan, ki ritkábban vagy sűrűbben - visszavágyni. Valójában nem az hiányzik hogy gondoskodtak rólunk, hanem a tiszta idealizmusunk. Van aki érti mire gondolok. Az őszinte hittel való lelkesedés, az oldtimer autók valódi hajtóanyaga, ami áthajtotta őket az időn, és nem engedte hogy elmerüljenek a feledésbe.
Sokmindentől félünk, de amitől igazán kéne, attól nem. Apámat bölcs embernek tartották, én is, és megragadt néhány dolog: Büszke lenne-e a kisfiú aki voltál, a felnőttre aki lettél? A tudatalattiban állandóan ott figyel bennünket 8 éves énünk. Nem halt meg, bennünk él - csak a mi halálunkkal fog ő is elmúlni. Ki jobban elfojtja, ki kevésbé, az az igazán boldog, aki egyáltalán nem. Egyszerűen csak azt akarja hogy jó emberek legyünk. Ezért amitől igazán félnünk kell, az az, hogy ez a nyolc éves önmagunk egyszer nehogy elfordítsa a fejét, némán a falat kapargassa a körmével, aztán vissza se nézve elsétáljon a fal mellett. Úgy kéne élnünk hogy sose tegye. Nem engedhetjük meg. Mert akkor kink marad, ha régi önmagunk sem?
Lányomnak Áginak, fiamnak Petinek, Csikósnak, a nyolc évbes önmagamnak, és persze Neki.
Valójában mindíg csak neki akartam megfelelni. Nem értettem, hogy sokkal jobban belőle vagyok, mint gondolnám.
Tudom hogy csak előrementél Apa, hogy jó helyet csinálj, mire odaérek.