anonimália 2012.12.18 15:24:04

Hahó :)
Rég jártam erre, velem is történt jópár dolog; most pedig meghökkenve látom, hogy Te is Angliát választottad álmaid megvalósításához. Engem is ide sodort a sors meg a körülmények, és pár apróságtól eltekintve remekül érzem itt magam.
Nem tudom, bombáztak-e már a többiek azzal az ötlettel, hogy látogass el Brightonba, de ha van egy betáblázatlan szabadnapod, én feltétlenül ajánlom! ;) Nincs is messze Londontól, bár attól függ nyilván, melyik részén élsz a városnak. (Abból gondolom, hogy nem ugrottál még el oda, mert arról azért biztos született volna bejegyzés ;) )
Én amúgy április óta hotelezek, bár nem ennyire flancos a dolog, úgyhogy nekem csak a főnök csettintésére kell ugranom. :P

Sok sikert és kitartást, no meg jó élményeket! :)

anonimália 2012.03.20 14:16:04

@Márti1986:
Szia!

Én itt csak egy fel-felbukkanó vendég vagyok, úgyhogy csak most láttam, amit írtál. Tulajdonképpen tucat elvtárs ( ;) ) már elég kimerítően leírta ezzel a terápiával kapcsolatos nézeteit, melyeket maradéktalanul osztok. :)

Őszintén szólva azt látom a legjobb megoldásnak a belső konfliktusok megoldására, ha megbeszéled valakivel. Igazából nekem is az segített anno, bár mivel sose voltam istenfélő vagy hívő, sőt az egyházat kifejezetten utáltam (nem a vallást, csak annak intézményesítését!), így nem voltak belső konfliktusaim - legalábbis ezzel kapcsolatban nem. Amúgy elég paradox személy vagyok, úgyhogy tudom, milyen idegtépő tud lenni a saját magaddal való szélmalomharc...

Mivel azt írtad, nincs kivel megbeszélned a gondjaidat, én nagyon szívesen felajánlom virtuális társaságom - persze csak ha neked megfelel szerény személyem. Írj bátran a blog.hu rendszerén keresztül, ha gondolod, én pedig igyekszem mielőbb válaszolni! :)

anonimália 2012.03.21 11:24:49

@tucat:
Ugyan-ugyan! A szabad nép valóban csoda dolgokat képes tenni. Más kérdés, hogyan értelmezzük a szabadságot. :)
Úgy hiszem, kell egyfajta rendszer, egy fentről jövő irányítás, amíg az emberek felfogása olyan, amilyen, különben a szabadság nem volna szabadság többé. "Nekünk" bizonyosan nem. Addig nem, míg az emberek, az egyének tudata nem eléggé el- és befogadó, fejlett és szabad és önálló; amíg nem tudnak szeretettel és megértéssel fordulni mások felé, mert a saját problémáikkal vannak elfoglalva - melyeket csak önzőséggel és önérdek-érvényesítéssel képesek megoldani, hisz a többi ember is önző. Aki pedig nem önző, azt kihasználja a többi ember, ezáltal lehetetlenítve el mindenféle dicséretes törekvést, mely a valódi szabadság és egy jobb, szebb világ eljövetelét segíthetné. Így a mai világban sajnos vagy egészséges önzéssel, mint szükséges rosszal mérgezzük magunkat és szabadságunkat, vagy a jobb világért folytatott, önző szemnek láthatatlan küzdelem ismeretlen mártírjaiként végezzük.

Rég írtam már ilyen stílusban. Tucat Elvtárs, Ön szörnyű, kihozza belőlem az eltemetett és elfeledett költőt! :D Egyébként pont tegnap olvastam vissza az impresszionista kis irományaimat még pár évvel ezelőttről. Szinte meghatódtam, hogy milyen szépen fejeztem ki magam. Főleg a versekben. :)

@oDeeey:
Általában próbálok segíteni az emberek lelki búján-baján, mert tudom, milyen az, ha egyedül próbálja valaki feldolgozni az ilyesmit. És most nem csupán a másságról van itt szó - lényegében lehet ez bármi, ami erős kihatással van a belsődre, a gondolataidra, ami foglalkoztat, amit nem tudsz elásni és nem gondolni rá. Mint tudjuk, "együtt könnyebb"! :) Bár nem vagyok pszichodoki, sem nem lélekgyógyász, azért általában tudok segíteni a hozzám hasonló problémákkal küszködőknek. Ha mással nem, hát meghallgatom, amit mondani szeretne, és próbálok érdemben válaszolni rá. Épp a minap folytattam egy (hetero) fiúval eszmecserét, és nagyon örült neki, hogy végre valakivel meg tudta beszélni bizonyos problémáit, mert ha nem is tudom őket megoldani - elvégre az ő problémáit én nem tudom egy az egyben megoldani, csak segíteni tudok -, mégis jó volt ezeket kiadni magából. Én pedig őszintén örülök annak, ha segíthetek valakinek, akár ismeretlenül, anonim módon is - ha már ennyi szar dolog történt velem életem során, legalább használjam ki az empátiát és a tapasztalatokat, amiket ezekből nyertem. :)
Gondolom, te is azért írsz blogot, mert ez egyféle terápia. Neked is és az olvasóidnak is. Egy megerősítés, hogy nem vagy egyedül, és ők sincsenek egyedül - még ha nem is ismerjük egymás arcát, hangját, mindannyian egy csónakban evezünk, legalábbis valamilyen szinten. ;)

anonimália 2012.03.20 13:49:53

Érdekes helyzet az enyém, mint tudod. Engem sose fognak lebuzizni, elvégre (nagy szívfájdalmamra) nő vagyok - még ha nem is mindig viselkedem "nőiesen". Ennek ellenére nagyon szarul esik, ha meghallom, hogy valaki ezt a szót használja. Tulajdonképpen sosem értettem, hogy az emberek tudatában miért áll fenn a következő egyenlőség: homoszexuális = buzi. Kérem szépen, nőneműek is vannak a világon! :) Szóval én szépen lefordítom a buzi kifejezést az értelmes emberek nyelvére..., és olyankor elgondolkozom, hogy vajon mit gondolnának, ha közölném velük, hogy "voltaképpen én is buzi vagyok, elvégre a nőkhöz (is) vonzódom".

Miért is bánt engem, mint biszexuális, fiatal nőt az, hogy az emberek a meleg férfiakat lebuzizzák...? Igazából nem tudom megmondani. Csípem a melegeket, egyrészt azért, mert akikkel eddig találkoztam, mindannyian értelmes emberek, és mivel megtapasztalták, milyen szar is az intolerancia, ezért ők igyekeznek toleránsak lenni. Másrészt esetükben biztosan nem kell attól tartanom, hogy egy iszogatós éjszaka után megpróbálnak leteperni. :D
Lehet, hogy részemről ez egy hatalmas általánosítás, de mint mondtam, eddig ilyen srácokkal volt szerencsém megismerkedni. :) Tehát azt hiszem, ezért. Meg azért is, mert az intoleráns (és a hipokrita) magatartás mindig is bökte a csőrömet. Néha én is bököm a saját csőrömet, mert tulajdonképpen én is intoleráns vagyok - az intoleranciával szemben.

A kérdésre válaszolva: mivel néha ki- és beszámíthatatlan tudok lenni, lehet, hogy eltörném az illető kezét. Ha egy kevésbé szar pillanatban találnának meg az ilyen jelzőkkel, akkor elbeszélgetnék az illetővel. Az ilyen békés reakcióra általában nem számítanak a provokatív emberek, és hátha a sokk kijózanítja a gondolkodását. ;)
Legtöbbször mondjuk biztosan az a célravezető, ha egyszerűen fel sem veszed az ilyesmit. Ez olyan, mint az általános iskolában a gyerekes piszkálódás. A provokátoroknak az a céljuk, hogy lássák: feldühítettek - ha meg nem csak "szájkaratésok", akkor a legjobb persze az, ha még egy verekedésbe is sikerül belerángatniuk. Én anno nagyon haraptam az ilyesmire, és azóta már rájöttem, hogy sokkal kevesebbet baszogattak volna az osztály-, illetve évfolyamtársaim, ha nem kapom fel ennyire a vizet. Ők ugyanis ezt élvezték, hogy én tombolok. (Azt már annyira nem, mikor megvertem őket... ;) De azért egy alsó tagozatos bunyózás meg egy felnőttek közti, esetleg fegyveres balhé között hatalmas a különbség. Szóval nem árt vigyázni.)

Én eddig kétszer éreztem magam ily módon inzultálva, az egyikről már meséltem. A másik egy tök forgalmas helyen volt, a párommal kézen fogva mentünk, és egy szembejövő pasi mellettem elhaladva odasúgta nekem, hogy "szereted a pinát?"... Sajnos mire visszafordultam volna, hogy közöljem vele, igen, már elvegyült a tömegben.
Volt másik két alkalom, mikor tulajdonképpen nem sértegettek semmilyen módon, de elég lealacsonyítónak éreztem a dolgot. A párommal egy parkban üldögéltünk (még csak nem is ölelkezve vagy ilyesmi, csak fogtuk egymás kezét és örültünk egymásnak meg a jó időnek), és tőlünk kb. 2-3 paddal odébb leült egy férfi. Csak a szemem sarkából láttam, de aztán arra lettem figyelmes, hogy gyanús kézmozdulatokat végez... később oldalra néztem, hogy leellenőrizzem, most komolyan elkezdte-e verni a farkát a park kellős közepén, egy játszótértől kb. 50 m-re vagy csak én vagyok túl perverz, hogy ilyeneket hallucinálok. IGEN, konkrétan minket bámult, miközben maszturbált. Elmormogtam a páromnak, hogy keressünk egy másik helyet, aztán odébbálltunk.
Ez kétszer is megesett, két párommal is voltam ott egyébként, ugyanabban a parkban és szerintem ugyanaz a férfi volt az. :/ Mai napig gondolkozom amúgy azon, fel kellett-e volna jelentenünk vagy sem.

anonimália 2012.02.05 02:23:54

A párom anyja katolikus. Mármint annak vallja magát, de tipikusan az a "más szemében a szálkát, a magáéban a gerendát se" típusú ember. Az alapvető megbocsátásról szóló dolgok valahogy kimaradtak a vallásgyakorlásából... én erősen gondolkozom rajta, hogy csinálok a páromnak egy pólót, "Ne ítélj, hogy ne ítéltess!" felirattal. :)
Nekem nincs bajom a keresztényekkel. (Jelen kontextusban a vallásos ezt takarja, úgy érzem.) Én csak a hipokrita embereket tolerálom rohadt nehezen, és sajnos a keresztények között eddig több olyat láttam, mint pl. párom anyja, hogy csak akkor és abban tartja magát a keresztény "szabályokhoz", erkölcsökhöz, normákhoz, mikor neki úgy kényelmes. Csak akkor keresztény, ha épp ez áll érdekében. :/

Egyébként meglátásom szerint ez az egyik legnagyobb paradoxon a keresztény tanítások közt.
A homoszexualitás bűn, megvetendő és szégyellni való dolog. -x- Szeresd felebarátodat! Ne ítélkezz! Bocsáss meg az ellened vétkezőknek!
Szóval akkor most utálni és megvetni kell őket, vagy meg kell nekik bocsátani, felebarátokként szeretni őket, és az ítélkezést az istenre hagyni?

Szerintem egy jó kereszténynek az utóbbit kell választania, mert a szeresd felebarátodat egy erősebb és általánosabb érvényű parancs. És persze az isten a szeretetre neveli az embereket, legalábbis nem túl mélyreható ismereteim alapján én így látom a helyzetet. :)

Egyébként ha komolyabban is érdekel a vallás és a homoszexualitás kapcsolata, akkor ajánlom figyelmedbe az Öt Kenyér nevezetű oldalt.
www.otkenyer.hu/

Majd holnap tucat kommentjét is végigolvasom, de most már elég fáradt a szemem, a bal egy kicsit be is van halva. :(

anonimália 2012.01.20 23:36:47

Szerintem egy "átlaghetero" szemében akkor lesz jó ember a meleg ember, ha nem dörgöli mások orra alá a szexualitását minden mozdulatával, gesztusával, megjegyzésével. Én legalábbis eddig néhány nagyobb kategóriába tudtam sorolni az embereket, akikkel találkoztam.
Pontosabban az utolsóval nem találkoztam még személyesen, csak 4-es és 5-ös közöttivel. (Tulajdonképpen én ilyen vagyok, de nem felelek meg az átlaghetero besorolásnak, ezért nem írhatom magam oda. Az is igaz, hogy nincsen meleg (meg semmilyen) fiam sem, de így képzelném a szituációt. :) Vagyis van egy "fogadott "lányunk"" a párommal... de ez hosszú és nem akarok ennyire eltérni a tárgytól, így is szétoffolom már a személyes sztorijaimmal minden bejegyzésedet, kedves oDeeey, ne haragudj! Röstellem, hogy ilyen terjengős vagyok.)
Tehát, ez az én skálám, nem biztos, hogy pontos, saját tapasztalataim alapján írom. Hoztam hozzá "ha a fia meleg lenne" példákat, hogy szemléletesebb legyen, de ez inkább a spekulációim szülte dolog. :)
Ha bárki úgy érzi, hogy valami nem korrekt, nyugodtan javítson ki! :)

1) A Rendíthetetlen Homofób. Ő az, aki legszívesebben holtan látná az összes "mocskos buzit", ő az, aki habzó szájjal acsarog a Pride szó hallatán, ő az, aki többet látni sem akarja a tulajdon gyermekét, ha kiderül róla, hogy meleg. Minden társadalmi problémáért a melegeket hibáztatja, legtöbbször a politikai nézetei is nevetségesen radikálisak (az én szóhasználatom szerint), és nincs az a téma, amibe ne tudná belekeverni a "buzi" szót - gyakran úgy, hogy ez fel se tűnik neki. A továbbiakban hívjuk őket RH+-nak. :)
2) A Konzervatív. Ő az, akibe már szorult némi önkontroll, de nem fogadja el a melegeket, ő az, aki határozottan, de kulturáltan nemet mond a melegek egyenjogúsági törekvéseire, ő az, aki a hagyományos értékeket tiszteli - amibe nem tudja beilleszteni a melegeket, de nem gyűlöli őket vakon. Jóval ritkábban használja a "buzi" kifejezést, mint az RH+, és ha a fia meleg, akkor, bár nem tagadja ki, érezteti vele a rosszallását. Ha nem fűzi erősebb kapcsolat az előbújó meleg illetőhöz, akkor igen valószínű, hogy megszakítja vele a kapcsolatot.
3) A Semleges. Ő az, akinek nincs határozott véleménye a melegekről, nem ítéli el, de nem is támogatja őket. Számára közömbös ez az egész, amíg nem találkozik a témával közvetlen közelről. Ha a fiáról kiderül, hogy meleg, akkor igyekszik struccpolitikát folytatni, nem tudomást venni a dologról, mert neki az a kényelmes. Persze ezt nem tudja a végtelenségig halogatni, előbb-utóbb szembe kell néznie a ténnyel, és akkor átkerül egy másik kategóriába. Ez a "rádöbbenés" általában akkor következik be, mikor egyszerűen kénytelen észrevenni, hogy XY meleg, mert XY épp "összegabalyodott" egy másik férfiúval.
4) Az Elfogadó. Ő az, aki nem csinál problémát a meleg-kérdésből, ő az, aki megvonja a vállát, ha a Pride-ról van szó: "hadd csinálják!", ő az, aki képes túltenni magát egy illető szexuális beállítottságán. Ha a fiáról kiderül, hogy meleg, egy joviális mosollyal elintézi az ügyet, és nem kerít neki nagy feneket. Azért egy icipicit jobban örülne annak, ha hetero gyereke lenne, nem reklámozza büszkén, hogy "meleg a fiam", de próbálja a lehető legtöbb támogatást nyújtani a gyermekének, mert elsősorban továbbra is a fiát látja az illetőben, nem az "evolúciós zsákutcát". És mindenekelőtt megkínálja a fia párját egy kávéval/kakaóval. :)
5) A Büszke Támogató. Ő az, aki elmegy a Pride-ra (nem ellentüntetni) még akkor is, ha nincs a közvetlen családjában meleg, ő az, aki elismeri a melegek jogait, ő az, aki semmi kivetnivalót nem lát a "másságban". Ha a fia meleg, akkor büszkén vállalja, és talán még örül is, hogy nem kell amiatt aggódnia, hogy a fia teherbe ejti a barátnőjét. :) Szóval ebben is hamar megtalálja a pozitívumokat, és mindenben segíti a melegeket, mert nem érti, mi olyan elítélendő bennük.

A kategóriák közötti váltás természetesen lehetséges, bármelyik irányba. Az átlaghetero a középső háromból tevődik ki, és nekik, még egyszer mondanám, szerintem az a lényeg, hogy ne dörgöljük az orruk alá a másságunkat. A legtöbben ugyebár a Pride-on látottak alapján ítélik meg a melegeket (mert ugye hétköznapokon nemigen lát az ember kézen fogva járkáló meleg párokat a Magyarországra jellemző megítélés miatt - ami mondjuk leginkább az RH+-ok és konzervatívok véleményét tükrözi, hiszen ők a leghangosabbak, és nekik van véleményük, amit hirdethetnek, míg a semlegeseknek nincs!), így nem csoda, hogy a sztereotip meleg kép az ott látottakon alapul. Sajnos, később aztán valóban nem veszik a fáradságot, hogy megismerjék azokat a melegeket (akik szerintem többségben vannak), akik nem olyan, hm, exhibicionisták. :)
Az, hogy nem dörgöljük az orruk alá, természetesen nem jelenti azt, hogy meg kell tagadnunk önmagunkat. Én speciel a heteróktól is elvárnám, hogy ne az utcán falják egymást, tőlem fél méterre, mert egyszerűen úgy gondolom, hogy ez csak kettejükre tartozik, tartsák hát négy fal közt. :)

Az álmodra még egy dolog, aztán nem rabolom tovább az időd a kommentemmel:
A rémálmok megszüntetésére az a legjobb mód, ha álmodban nem menekülsz a számodra ijesztő dolgok elől, hanem szembefordulsz velük, és - ha élő dolgok, pl. emberek, állatok üldöznek - megkérdezed tőlük, hogy miért üldöznek.
Én személy szerint már továbbfejlesztettem ezt a módszert, és mindig találok valami megoldást arra, hogy megsemmisítsem az engem fenyegető "objektumokat". (Esetemben ezek általában zombik, de voltak már dinoszauruszok és különféle állatok is. :D) A lényeg az, hogy felülkerekedj a félelmeden, és ne menekülj előlük, hanem nézz szembe velük, és kommunikáld le valamilyen módon, hogy ne üldözzenek tovább. Ezt persze lehet teljes pusztítással is (én pl. általában felrobbantom a zombikat), ha nem vagy békepárti, de a leghatásosabb elvileg az, ha diplomatikus és határozott vagy, és megmondod nekik, hogy hagyjanak békén.

Ja, és a 19 kommentről leginkább én tehetek, no és tucat, aki adta alám a lovat. :P :) No de az, hogy kommentáltam, az csak és kizárólag a TE érdemed, kedves oDeeey, és remélem, nem bánod, hogy csatlakoztam az olvasóid táborához (és a sztorizgatásaimmal fárasztottalak, ha olvastad a kommentjeimet :'D). ;)

Rémmentes álmokat! :)

anonimália 2012.01.21 04:34:01

@tucat:
Nekem a zombis álmaimnál úgy sikerült kiverekednem magam a legdurvább, sarokba szorított helyzeteimből is, hogy:
Már csak egy másodperc töredéke választott el attól, hogy a zombi belém harapjon, mikor felébredtem - konstatáltam, hogy meg akar harapni, igen, jó, védekeznem kell, de mivel...? megvan! -, majd fordultam kettőt, visszaaludtam, és pillanatra ugyanott folytatódott az álmom, ahol abbamaradt. Mintha csak megállítottam volna a lejátszást. :) Azzal a különbséggel, hogy már volt nálam valami fegyver, amivel ki tudtam csinálni a zombikat... muhahaha :D
Azóta ritka, hogy felébrednék, általában hirtelen rádöbbenek, hogy "jé, van nálam egy lángszóró" vagy valami hasonló, és ennyi. :) Szóval én cheatelek, mert felébredek, beírom a kódot, majd legyőzetetlenül folytatom a harcot álmomban... :D Mindenesetre szempontunkból lényegtelen, hogy csalok-e vagy sem - a lényeg, hogy jó kis álmaim vannak, némelyikből simán filmet rendezhetnék. :P

anonimália 2012.01.21 04:37:13

@tucat:
Ó, és mondtam, hogy defektes vagyok, látod? Még az agyam se normálisan van bekötve! O.o :D (Igen, ennyit sikerült leszűrnöm a bioszos magyarázatodból hajnali fél ötkor. Nem, még mindig nem feküdtem le aludni.)

anonimália 2012.01.20 15:17:06

@tucat:
Én hormonális szempontból egy csoda vagyok. (Azért csoda, merthogy még nem golyóztam be tőle teljesen. :D)
"Ha olyan kiskölykökkel kell bíbelődnöd, akik nem a "tieid", azok csakhamar az agyadra mehetnek valóban, ha nem érzel elhivatottságot a nevelgetésük iránt." --- Nem egészen így értettem a dolgot, mármint, nem kell bíbelődnöm velük, anélkül is az agyamra mennek. Tehát elég például csak látnom, hogy randalírozik, visít az anyjának és sírva duzzog felváltva, máris rosszul vagyok tőle. És magamban azt gondolom: "szegény nő, nem tudta, mire vállalkozik" - tudom, az anyák máshogy élik meg a gyerekük randalírozását, visítását és sírva duzzogását, de én azt látom ebből, hogy "úristen, mennyi baj van a büdös kölkével!", és a "homokból sütött sütemények" és hasonló kedvességek sem tudnak levenni a lábamról.
Mesélek egy jelenetet, ami az esetek 95%-ában előfordul.
Sétálok az utcán, elhalad velem szemben, lassan egy anyuka, kézen fogva a 3-6 éves gyerekét. A gyerek rám bámul nagy szemekkel, mint aki még nem látott csuklyás embert. Én visszabámulok rá, mert utálom, ha rám meresztik a szemüket a kölkök. Hát ne tudd meg, milyen gyilkos tekinteteket kapok tőlük az ilyenekért! :D

Az ország belpolitikájába inkább ne is menjünk bele, úgyis mindig felhúzom rajta magam. Nem elég, hogy egy rohadt tolvaj banda, de még az emberek jogait is úgy nyirbálják, mintha valami elfajzott rózsabokor lenne. :/

A korommal kapcsolatban - az emberek engem élőben mindig többnek gondolnak, mint amennyi vagyok, volt már olyan is, hogy 8 évvel idősebbnek tippeltek, mint amennyi valójában vagyok (mondjuk az egy buli után volt, nem csoda, hogy szétcsúszott fejem volt :D). Pedig _annyira_ azért nem nézek ki öregnek, csak a homlokomon kezdenek egyre inkább mélyülni a ráncok, ahogy az újabb és újabb híreket olvasom drága kormányunk legfrissebb intézkedéseiről. :@

Szép napot neked is, oDeeeynek is! :) (Akinek időközben szétoffoljuk itt a bejegyzését.)

anonimália 2012.01.20 16:35:25

@tucat:
Én reménykedem abban, hogy sose őrül meg annyira az ösztönénem, hogy gyereket akarjak. :) Lesz nekem anélkül is elég sok élmény az életemben, negatív és pozitív értelemben is. :)

Nem "bulizom" sokat, és buli alatt én nem is az "epilepsziás heringek a konzervdobozban"-féle szórakozást értem, inkább azt, hogy hajnalig fent vagyunk, ökörködünk, iszunk a haverokkal/barátokkal. Tehát amit te baráti csoportosulásként definiáltál. :) Kétségkívül a hajnalig fennmaradás nem tesz jót a bőrnek, ahogy az se, hogy dohányzom. Plusz egy ilyen este után elég szétcsúszott fejet tudok vágni. (Egyébként is egy kezemen meg tudom számolni, hány _jó_ fénykép készült rólam életem során.)
A politikára igyekszem nem sűrűn figyelni, de annyi új rendeletet meg törvényt hoztak, hogy kénytelen vagyok követni valamelyest az eseményeket, különben a végén még megbírságolnak valamiért, amiről azt sem tudom, hogy tilos. (Engem érintő példa a dohányzás itt-ott-amott, de inkább ne menjünk bele, mert csak felhúzom magam rajta...)

anonimália 2012.01.20 19:15:20

@tucat:
Én egy hálátlan, toporzékoló, "mostakarom" gyerek voltam, így, fiatal felnőtt szemmel visszanézve, és ez is egy oka annak, hogy nem akarok gyereket, mert a végén még a szakasztott másom lenne, és belőlem már egy is sok. :) Tisztelettel és csodálattal adózom a szüleimnek, hogy mindezek ellenére szeretettel és megértéssel fordultak hozzám és nem kényeztettek el (annyira), mint azt sokan teszik a gyerekükkel.
A névválasztás egy érdekes kérdés, szeretem a szóvicceket, és egy olyan névvel szerettem volna megjelenni itt, amiből még véletlenül sem tudja senki beazonosítani, hogy ki vagyok, ha esetleg idetéved. [Bár a stílusom és a véleményem minden kétséget kizár kilétem felől, ha valaki ismer annyira. :)] Egyébként van "művésznevem" is, ismerőseim elég nagy része azon (is) ismer és könnyebben "lenyomozható" vagyok vele, de direkt nem azt használom itt és most.

Ki kell ábrándítsalak, én ezt nem csataként fogom fel - van egy álláspontod, nekem másik van, és nem igazán fogsz tudni meggyőzni arról, hogy az enyém "nem helyes". De szerencsére nem is akarsz. :) Épp ezért végképp nem lehet csata. Inkább véleményütköztetésnek hívnám, ha már mindenképpen el kell nevezni valahogy. :)

anonimália 2012.01.20 14:52:23

Ez sajnos mindenhol így megy, nemcsak a homoszexuálisokkal van ám bajuk. Magyarországon sem ritka az, ami Japánban megy: az osztály kiközösít egy diákot, akit kollektíve lehet utálni és hibáztatni. Bűnbakot keresnek, valakit, akire mindent rá lehet fogni, akit mindenért lehet szekálni, akin le lehet verni a feszültséget. Erről nekem mindig az Elfen Lied című anime jut eszembe, nem tudom, ismered-e, hallottál-e róla, úgyhogy leírom az idevágó részét. (Lehet, hogy egy kicsit zavaros lesz, de nem akarom sokat taglalni, mert hátha ismered a sztorit, úgyhogy csak a 8. rész felét próbálom röviden összefoglalni.)

Lucy nem emberi lény, ez látszik is rajta - szarvai vannak. A többi gyerek emiatt folyton bántja, kiközösítik, és van egy fiúbanda, akik kifejezetten szemetek vele. (Mondván: "Nem is vagy ember!") Lucy nem vág vissza, némán tűri a megaláztatást nap mint nap. Egyetlen vigasza, mely még tartja benne a lelket, egy kiskutya lesz, akinek mindig visz egy kis maradékot a menzáról.
Egyik osztálytársnője egyszer megmenti a fiúk piszkálódásától, és felajánlja Lucynek a barátságát. Lucy vele osztja meg a következő gondolatokat (a magyar fordításból idéznék):
"Itt minden gyerek szerencsétlen. Ha szerencsétlen vagy, akkor szükséged van valakire, aki még nálad is szerencsétlenebb."
Azt kívánja, bárcsak erősebb lehetne - innentől jön a valóságtól elszakadó rész -, és nem sokkal később feléled benne a képesség, hogy láthatatlan kezeket irányítson kedve szerint. (Ugyebár az elején írtam, kezdetektől fogva nem emberről van szó.) Másnap mesél újdonsült barátnőjének a kiskutyáról, és megkéri, ne szóljon róla senkinek. Következő délután a fiúk elkapják a kiskutyát, erre persze Lucy kiborul. A srácok meg akarják alázni, és a kiskutyával zsarolják, erre Lucy hasba rúgja a bandavezért - ő pedig kiadja a parancsot az egyik srácnak: "verd agyon azt a dögöt".
Szegény kiskutyát agyonverik, Lucy pedig sokkos állapotban figyeli a történéseket. Ekkor szalad be a barátnője, és kéri a fiúkat, hogy álljanak le. "De hát te szóltál nekünk a kutyáról!", mondja értetlenül a bandavezér. Lucy ekkor ábrándul ki teljesen az emberekből, és "Akik nem emberek, azok ti vagytok!" felkiáltással lemészárolja a láthatatlan karjai segítségével a körülötte álló bandát.

Szóval a lényeg, hogy az emberek kegyetlenek és rosszindulatúak tudnak lenni, főleg az olyan dolgokkal szemben, amiket nem tudnak elfogadni, nem tartanak normálisnak, nem értenek. És mindig szükségük van valakire, aki még náluk is szerencsétlenebb (valamilyen szemszögből), hogy rajta vezessék le azt a stresszt, amit a saját szerencsétlenségük okoz nekik. Sajnos nekünk még láthatatlan karjaink sincsenek.
Sajnos erre a helyzetre nemigen van gyógyír. Max. a fokozott, állandó, pártatlan tanári felügyelet lenne, de hát már a pártatlan se mindig jön össze, ha egyszer egy meleg és egy hetero közt kell igazságot tenni. :(

Ajánlanám ezzel kapcsolatban a következő filmet (nem láttam az ajánlóidban, ezért merem remélni, hogy újat tudok vele mondani :))...:
Az osztály
Egy észt dráma arról, hogyan közösít ki egy osztály valakit, és hogyan közösítik ki azt is, aki védelmezni próbálja. Az események egyre durvábbak lesznek, s végül a kiközösített srácok már nem bírják tovább, a megtorlás mellett döntenek.
www.imdb.com/title/tt0988108/

Reméljük, egyszer el- és befogadóbb lesz a világ.

anonimália 2012.01.20 13:13:42

Szia ismét! :)

Nem hiszem, hogy veled van a baj. Azt írtam már, hogy nálam a családban mindenki elfogadja, hogy egy lányt szeretek - már csak azért is, mert nem egy akármilyen lányt! :) No de térjünk csak a lényegre.
Rólam ugyebár már évek óta tudják, és mégse beszélünk róla különösebben. Nem is igazán tettük soha, mármint ilyen nagy megbeszélés nem volt, amire te számítasz, ha jól értettem a szavaidat. Én nem is különösebben igényeltem ezt. Ők sem igazán foglalkoztak azzal, hogy melyik nemhez vonzódom - mert számukra is az a fontos, hogy egy jó embert, egy hűséges, szerető, odaadó társat találjak magamnak, akivel boldog lehetek, és ebből a szempontból meg tökmindegy, hogy az illető milyen nemű. Ha nekem megfelel, akkor áldásukat adják rá. :) Természetesen, ha valami értéktelen, sunyi, számító emberrel mennék haza, akkor felemelnék a szavukat. Úgy gondolom, édesanyád is így lehet ezzel - bár egy fiú esetében, azt hiszem, nehezebb feldolgozni a szülőnek a másságot. Nem is értem én ezt, hogy miért fogadják el manapság kevésbé a meleg férfiakat, mint a leszbikus nőket. :/ (Persze a leszbikus(nak tűnő) nőket se fogadja el mindenki. Amikor a párommal kéz a kézben sétáltunk az albérletemhez közeli parkban, és a 10-12 éves forma gyerekek utánunk üvöltöztek, hogy "rohadt leszbik", illetve "kurvák". Erősen gondolkoztam azon, hogy visszamegyek és elmagyarázom nekik, mi a különbség a biszexuális és a leszbikus közt, valamint kérdőre vonjam őket a kurvázás miatt, ha már a szüleiket nem tudom.)

Talán egy kicsit könnyebb helyzetben is vagyok nálad, legalábbis abból a szempontból, hogy nem kizárólagosan a saját nemem érdekel. Így ugyanis nem kell egy az egyben kerülnöm a "fizikai vonzalom és szex" kérdéskört, ha szóba kerül. Csak anyának mindig azt domborítom ki, hogy "hú, de jó pasit láttam ma", illetve megmutogatom neki az épp aktuális kedvenc színészeimet jóképűségi sorrendben. :D

Egy kis kitérő:
Nem tudom, hogy állsz hozzá, de én nem vagyok az a "szemellenzős" típus - boldog vagyok a párommal, de ettől még megnézem a szembejövőket, ha olyat látok. A férfiakat különösen. :D És vele is meg szoktuk beszélni, hogy "aj, ezt a srácot azért elfogadnám". Ráadásul távkapcsolat a miénk, de már csak pár hónap, és költözik ő is Pestre. Meg is mondtam neki a kapcsolatunknak viszonylag az elején, hogy engem nem zavar, ha megkíván egy férfit és belemegy valami egyéjszakás kalandba, csak én is tudjak róla. Nővel ne kezdjen. És ha úgy érzi, neki inkább valaki más kell, nem én, akkor szakítson velem tisztességes, korrekt módon.

És most vissza az eredeti szálhoz. Tehát jóanyámat megkímélem a homo-téma jelentős részétől. Néha ugyebár kibukik belőle egy-két kérdés, amire mindig őszintén felelek, de szerintem az a legjobb, ha hagyom, hogy akkor beszéljünk róla, mikor neki megfelel. Szerintem egy olyan szülő, aki szereti a gyerekét és megvan benne a kellő elfogadni akarás (azért írom így, mert lehet, hogy bár elsőre nem veszi az akadályt, azért nem utasít el teljesen), utána tud és utána is fog olvasni a témának. Legalábbis én, ha valami fontos "beszélgetésre" készülök, akkor mindig utánaolvasok a dolognak, hogy ne csak bámuljak ki a fejemből, mert egyrészt nem tudom, mit kérdezzek, másrészt nem tudom, mit feleljek. :) Kettőnk közül szerintem ő van nehezebb helyzetben, mert számomra magától értetődő, természetes, hogy biszexuális vagyok (nem kérdezem azt, hogy miért vagy mikor lettem az, és nem érzem úgy, hogy megváltoztam volna), míg ő nem érti, miért lettem az "hirtelen", és nem tudja, hogyan viszonyuljon "új gyermekéhez". Ezért aztán pláne nem akarom erőltetni a dolgot, de az ajtóm mindig nyitva áll előtte - és nem azért, hogy kisétáljon rajta. :)

És akkor most konkrétan a meleg gondolatok megbeszéléséről: nem tudom, pontosan milyen gondolatok járnak a fejedben, amiket meg szeretnél osztani édesanyáddal. Általánosságban én azt tudom mondani, hogy amíg nem mélyülsz bele a lepedőakrobatika rejtelmeibe, szerintem nincs mit szégyellni. (Előre is bocs a vulgaritásért: "hetero" koromban sem kérdezgettem anyát arról, hogy milyen érzés leszopni egy pasit. És el se tudnám képzelni, hogy ezt megtegyem - mondjuk most már fölösleges a kérdés, vannak tapasztalataim. :D) Tehát mondjuk egy "szerinted melyik ruhát vegyem fel, hogy tetsszem egy srácnak" kérdéstől a "tudnék mit kezdeni azzal a pasival" sóhajtásig kb. mindent meg lehet vitatni egy normális, nem prűd szülővel. :) A tiéd az alapján, amit olvashattam róla, normálisnak tűnik, bár azt nem tudom, hogy mennyire kerüli a szexualitás témát úgy globálisan. (Magyarán serdülőkorodban mennyit beszélgettetek vele a változásokról, mennyire készített fel a férfivá érésre stb. Én azt látom, hogy azokkal a szülőkkel, akik a serdülőkori éledő szexualitásról el tudnak beszélgetni a gyerekükkel, később is meg lehet dumálni a felmerülő kérdéseket.)

Azt tudom tanácsolni, hogyha félsz - még akkor is, ha valószínűleg lehetne vele erről beszélni -, hogy egyszer próbáld ki egy ártatlan, ám tipikusan "meleg" megjegyzéssel a dolgot (pl. tökéletes, ha egy átlagos film közben elejtesz egy "de jól néz ki ez a srác" félmondatot), aztán szépen figyeld meg a reakcióját. Ha nem grimaszol, nem változik meg vészesen az arcszíne, nem ejti le a kezében tartott tányért és nem ájul el, akkor szép lassan kipuhatolózhatod ezzel a módszerrel, hogy meddig bírja a témát... :)

Ismét kissé kaotikus lett a kommentem, remélem, azért a lényeg kibogozható volt belőle! És még pár tipp a végére:
>> Mindenképp légy türelmes, ha beszélgetésre kerül a sor!
>> Próbáld meg megértetni vele, hogy:
× ez NEM természetellenes dolog;
× ugyanaz az ember maradtál, csak a preferenciáid mások, mint amilyennek hitte őket;
× nem a sztereotip (szexmániás / transzvesztita / pedofil (igen, sokan egy kalap alá veszik a kettőt) / polgárpukkasztó / csillámló rózsaszín / feltűnési viszketegségben szenvedő stb.) meleg vagy, hanem kifejezetten fontos számodra az érzelmi kötődés.

Utóbbi szerintem a legfontosabb, mármint az érzelmi kötődéses rész, mert ezzel el tudod terelni a ""szexuális devianciádról"" a figyelmet, és azt hangsúlyozod, hogy egy lelkileg (is) kiegyensúlyozott kapcsolatra vágysz - tehát nem is vagy olyan más, mint ahogy az egy hetero hiszi! :) Nem is gondolnád, hogy a jó tálalás mennyi mindent megkönnyít ez ügyben.

anonimália 2012.01.20 02:46:23

Na, a coming out egy különösen kényes kérdés. Nekem annak idején elég speciális körülmények közt tudta meg jóanyám, mi is a szituáció. Elmesélem, hátha valaki tanul az esetből.

Éppen halálosan szerelmes voltam egy hetero barátnőmbe (szerintem ez a hetero-crush minden saját neméhez (is) vonzódó emberrel megesik minimum egyszer). Ő tudta rólam, hogy mindkét irányba kacsingatok, és néha kifejezetten adta alám a lovat, mikor flörtölgettem vele. Szóval úgy gondoltam, hogy van esélyem, végül is azt sosem mondta ki konkrétan, hogy _egyáltalán_ nem érdeklik a lányok... Tehát kis naiv, 15 éves fejemmel bevallottam neki, hogy mit érzek. Szerencsére - vagy nem, ez most lényegtelen, én most, sok év távlatából szerencsésnek érzem - nem laktunk épp közel egymáshoz, így hősszerelmes vallomásomat interneten keresztül zengtem el neki.

A válasza olyan egyértelmű nem volt, hogy köpni-nyelni nem tudtam, csak bámultam ki a fejemből, majd mekegtem neki egy elköszönést, és leléptem. Úgy 5 perccel később kaptam tőle egy fejmosást telefonon, hogy miért léptem le. Erre már csak mekegni se tudtam, csak igyekeztem palástolni a zokogásomat, és amatőr csuklásnak álcázni a fel-feltörő hüppögést.

Aznap este teljesen magamba zuhantam. (Ez abból a "nekem kell valaki, muszáj, hogy legyen valaki, nem lehetek egyedül" időszakomból van egyébként.) Nem tudtam mit kezdeni a dologgal, akárhogy csűrtem-csavartam, mindenképpen magamat tartottam egy hülye libának, amiért elmondtam neki, mit érzek, és ezzel - ismét - egy jó barátságomat tettem (ha nem is tönkre) kockára. (Azóta sajnos tönkre is ment, jegyzem meg csendesen, mert igazából nem tudtam túltenni magam ezen a dolgon soha.)
Tehát magamba zuhantam, és a kádban üldögélve már olyan szinten elviselhetetlennek tartottam a lelki fájdalmat, hogy egy bevett módszeremhez folyamodtam (amire azóta se vagyok büszke), és elkezdtem magam vagdosni egy pengével. Nem mélyen, nem akartam öngyilkos lenni, csak a lelki kínlódásomból próbáltam kirángatni hihetetlenül szánalmas, önsajnáló énemet, és erre a fizikai fájdalom számomra a legjobb módszer (legalábbis akkor az volt).
Mindenesetre elég sok kis sebből csordogált belőlem a vér, egyik sem volt vészes, de a kádban elég morbid látványt nyújthattam a belépő édesanyámnak, aki annyit látott, hogy kezemben a penge, a csuklómon patakokban csorog le a vér (ami javarészt víz volt egyébként), és elég vörös a fürdővizem. A szemem meg ki van sírva, mint annak rendje és módja.
Mint egy jó anyának azt illik, elvette tőlem a pengét, megnézte, mennyire súlyosak a vágásaim (konstatálta, hogy nem nagyon), majd megállt a kád mellett, és megkérdezte, hogy mi a baj. Valahogy nem voltam olyan hangulatomban, hogy improvizáljak egy mesét egy srácról - így aztán elmeséltem neki töviről hegyire a dolgot.

Nagyon normálisan és segítőkészen állt hozzá, és felvetette, hogy elmehetné(n)k pszichológushoz - majd rögtön hozzátette: de nem azért, mert egy lányról van szó, hanem mert úgy látja, nekem segítség kéne, és ha jobban meg tudom beszélni egy kívülálló szakemberrel, akkor ő szívesen befizet rá.
Hát, így tudta meg anya, nem sokkal később apának is elmondtam, meg a testvéreimet is informáltam róla. Szerencsére mindenki jól fogadta, bár ez valószínűleg annak köszönhető, hogy "nem látták reálisnak a veszélyt", nem gondolták, hogy én tényleg bi vagyok. Anya még két évig kételkedett benne, sőt egy kicsit, azt hiszem, még mindig abban reménykedik, hogy egyszer majd férjem lesz és gyerekeim. Egyszer meg is kérdezte, hogy nekem a lányok csak ilyen másodlagos opcióként vannak-e jelen, "ha ló nincs, szamár is jó" alapon. Erre kifejtettem neki, hogy nem, én a lányokra nem "étrend-kiegészítőként", hanem "teljes értékű macskatápként" gondolok. :)

Mindenesetre a jelenlegi páromat nagyon szeretik és elfogadják, és ezért nagyon hálás vagyok nekik. Először úgy mutattam be otthon, mint "egy barátnőm", mert elfogadás ide vagy oda, az ember szerintem mindig kritikusabb, ha a gyermeke párjáról van szó. Én pedig azt szerettem volna, ha nem ilyen hibakereső üzemmódban nézegetik, hanem úgy ismerkednek meg vele, mint emberrel. Ez sikerült is, szerintem ez a jó stratégia.

Tágabb értelemben vett család: hát, elég széles a skála. Vannak, akik nem vetnének meg érte, mert liberálisok. De az egyik nagybátyám és családja olyan szinten begyöpösödött ezen a téren, hogy ihaj! Anno, mikor narancsvörös volt a hajam, már azt is nehezen tolerálták. Egy esküvői dínomdánom alkalmával unokatesóm és nagynéném kicsit felöntöttek a garatra, és feljött egy-két kényesebb téma (amire egyébként mindig ügyelünk, hogy ne történjen meg, mert nem akarjuk az eltérő nézetekkel mérgezni a családi összejöveteleket). Az egyik ilyen természetesen a melegek voltak. Én természetesen kiálltam az erősen homofób "ellenzékkel" szemben, mert... mert. Kell ehhez indok? Szóval kicsit kipirult arccal szálltam velük vitába a "mocskos buzikról", és mindezt úgy, hogy közben abban reménykedtem, ittak eleget ahhoz, hogy ne tudják összerakni a fejükben azt, miért is védem én a melegeket. :)
Az unokatestvéreim közül azokkal, akikkel közvetlenebb a viszony, megosztottam a "titkom", de a nagynénik/nagybácsik közül csak az egyik nagynénémnek mondtam el. Ők mind jól fogadták, de pl. a fent említett homofób családnak akkor se árulnám el, ha az életem függene tőle. (Mert különben meg ők lincselnek meg.) Bár az egyik fiuk lehet, hogy meleg - már derekasan a második x-ben jár, de még egyetlen barátnőjéről sem hallottam... és szerintem egyáltalán semmi gond nincs vele, értelmes, magas, izmos, a humora is a helyén van. Nem is kockul egész nap a gép előtt, szóval nem látok erre más, racionális magyarázatot.

Az tényleg para, mikor megkérdezik egy családi összejövetelen, hogy van-e barátom. Olyankor konzekvensen azt mondom, hogy van PÁROM, igen. És én mindig "páromként" hivatkozom rá, sosem állítom - még implicit módon sem -, hogy férfiúról volna szó. :) Így aztán, ha egyszer úgy döntenék, hogy tartok egy polgárpukkasztó coming outot, akkor hivatkozhatnék arra, hogy "csak ti mondtátok mindig azt, hogy barátom van, én soha nem állítottam, hogy hímnemű az illető"...

Fú, megint írtam egy kisregényt, elnézést, de ez a sztorizgatás jólesett. :)

anonimália 2012.01.19 23:48:40

Anno pontosan úgy gondolkoztam én is, mint te.
A környezetemben mindenkinek volt valakije, nekem nem, és ez egyrészt frusztrált (legalább ezzel meg akartam felelni a környezetemnek, hogy közéjük tartozónak érezhessem magam), másrészt meg elkeserített az egyedüllét. Az első adandó alkalommal aztán összejöttem egy barátnőmmel - ez egy elhamarkodott döntés volt, legalábbis rengeteg fájdalmat okozott az a kapcsolat. Bonyolult a sztori, nem akarlak ezzel untatni, a lényeg az, hogy miután belekóstoltam egy kapcsolatba, már-már kényszeresen próbáltam vagy megtartani az adott páromat, vagy mihamarabb keríteni egy új kapcsolatot, ha az előző már menthetetlennek bizonyult. Nem voltak hosszú kapcsolataim, viszont annál fájdalmasabban végződtek, részben a vergődésem miatt is.
Végül annyira kiégett, kiábrándult lettem, hogy már nem is reménykedtem abban, hogy valaha megtalálom a hozzám illő embert - legyen az férfi vagy nő. Féltem a csalódástól, féltem attól, hogy megint összetöri a szívem egy érzéketlen illető, és úgy éreztem, inkább feladom az egészet, nem kell nekem párkapcsolat.
Közel másfél évig voltam egyedül az utolsó szakításom után, és tényleg nem is kerestem párt magamnak. Pontosabban volt valaki, aki tetszett és lett volna esélye a dolognak kettőnk között, de nem akartam újra megégetni magam. Nagyobbak voltak a régi sebek, mint amekkora a hiányérzet egy új kapcsolat után.
Szóval ez volt az a fordulópont, ahol megértettem, hogy az egyedüllét, a magány fájdalma sokkal elviselhetőbb, mint az, ami egy haldokló párkapcsolat és egy szakítás sajátja.

Mikor már tényleg teljesen közömbös voltam, hogy lesz-e párom vagy ezentúl magányos farkasként élek majd, akkor ismerkedtem meg a jelenlegi párommal. Elég gyorsan kiderült, hogy ő sem veti meg a női nem bájait, és elkezdtünk kötetlenül beszélgetni a múltunkról, a kapcsolatainkról, a csalódásainkról. Neki is az enyémhez hasonló tapasztalatai voltak, így még szimpatikusabbá vált számomra. Sajnos nem tudtunk személyesen találkozni, mert elég messze lakott tőlem, így csak interneten keresztül tartottuk a kapcsolatot. Egy idő után elkezdtünk flörtölgetni is, először csak finoman, aztán egyre kihívóbban. Aztán az "ártatlan flörtölgetésből" lett egy hosszú, lepedőgyűrős éjszaka, ami pedig egy immár csaknem másfél éves, boldog kapcsolatban folytatódott. :) Csak azért mertem belevágni, mert tudtam, hogy ő nem fogja velem sose eljátszani azt, amit tettek előtte sokan, mert egy cipőben járunk.
Ehhez persze hihetetlen szerencse kellett, ezt elismerem.

A lényeg? Igazából a régi csalódások is segítettek abban, hogy a jelenlegi párommal összejöjjünk, mert sokat változtattak a szemléletemen. A tapasztalatok kellenek, nagyon ritka az olyan, hogy egyből rátalálsz az igazira, úgyhogy nem azt mondom, hogy ne keresgélj! Csak annyit, hogy ne legyél görcsös a párkapcsolatok miatt, szerintem nem éri meg. (Én a "görcsből" kifolyólag csak rossz döntéseket hoztam eddig, azok miatt vagyok most ennyire elcseszett lelki világú. De minden rosszban van valami jó. :D)

Bocs, hogy ilyen hosszan ecseteltem itt a dolgokat, igyekeztem a minimálisra szorítkozni, de még így is ilyen sok lett. O.o

anonimália 2012.01.20 01:14:36

@tucat:
Örülök, hogy élvezetesnek találtad. :) A stílusomról annyit, hogy úgy mellesleg írogatok ezt-azt, innen a "kiforrottság", ami átragad a hétköznapi kommentjeimre is...
Az elcseszett lelkivilágomba inkább ne menjünk bele, mert a végén még ráébredsz, hogy tényleg kicsit defektes vagyok. :D Mindenesetre a párom így szeret, ezt már többször is bevallotta - szerinte ez annyira hozzám tartozik, hogy enélkül nem lennék az igazi. (Mondjuk én gyanítom, hogy mazochista és direkt élvezi, hogy néha milyen szörnyű tudok lenni... ;) ) Ezt alá is írom, és minden szerénykedést mellőzve hozzáteszem azt is, hogy jól áll nekem ez az elcseszettség, noha emiatt sokan jó messzire elkerülnek. De így legalább van egy szűrőm, amin kapásból fennakadnak azok, akikkel nem lennék kompatibilis (sem kapcsolat, sem barátság szempontjából). :)

anonimália 2012.01.20 00:33:00

Imádom ezt a neonzöldet! És a srác még szép, hogy nem maradhatott ki! :D

anonimália 2012.01.19 22:29:11

Most mondjam azt, hogy manapság annyi mindent a melegekre kennek, ez már igazán csak hab a tortán? :) Szerintem elsősorban az az oka a népességfogyatkozásnak, amit te is írtál: nem jók a feltételek Magyarországon a gyerekneveléshez.
Az állatok se szaporodnak, ha nem tudnak mit adni a kölykök szájába, mert nincs élelem - ez nyilván egy sarkítás, de ha nincs elegendő pénz, mert 20 év alatt fizeti vissza az ember a diákhitelt, és akkor lakása még nincs, annak is 20-30 év a törlesztője stb., szóval örül, ha magát el tudja tartani, akkor nyilván nem az lesz az első dolga, hogy gyereket vállal. Ez szerintem teljesen logikus, nem tudom, mit akarnak belemagyarázni a nagyokosok.