Adatok
XxGexX
0 bejegyzést írt és 1 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.
Hármam, ugyanarról, háromféleképpen. A True Detective fináléja megosztotta a sorozatfüggőket, legalább annyira, mint a Lost utolsó része, vagy a Maffiózók befejező 8 másodperce tette. Perszehogy az Indexen belül is kialakultak a frakciók. Triplakritika.
Ezek a kérdések maradtak…..
Belépve többet láthatsz. Itt beléphetsz
Az atmoszféra az elejétől fogva szerintem Rust atmoszféráját (világát) jelenítette meg. Nagyon tetszett a mély, tartalommal/filozófiával-teli világ, aminek random monológokban adott hangot. Ezt az 'egyszerűbb' világú Marty zavarodottnak tekintette maximum az ő saját szintjén. Az én értelmezésemben, minden Rustból épült, a hangulat, így a filozófia és a világ, amit ő maga teremtett, mituán egy hatalmas trauma érte, hogy meghalt a gyereke. Ez egyfajta feldolgozási process, ignorálta a szeretetet, amit iránta érzett, mert az elvesztésével csak a fájdalom maradt, és ő erre épített fel egy gondolatiságot, egy teljes világot, és ezen keresztül tudott létezni, mivel a világ tele van borzalmakkal, így egy ilyen gondolatiságot könnyű önigazolni annak megtapasztalásával. Ennek ellenére sok tekintetben szerintem rendkívül megvilágosult látásmódja volt, mert ahogy az utolsó részben a kocsiban elhangzik, ő nem "judging"-ol, csak Marty érezte a saját erkölcsi fogyatékosságait Rust szemén keresztül alacsonyabb rendűnek ("Your face is the problem not mine" - vagy valami ilyesmi). Az egész sorozat alatt nem volt konkrét pozitív vagy negatív arckifejezése Rustnak, mivel teljes mértékben semlegesítette magát, és a cselekedetei objektívak, reflex szerűek lettek, mindent csak információként kezelt.
Rengeteget tudnám ragozni, hogy az én fejemben, hogy állt össze a kettőjük kapcsolata az egész plot értelmében, de úgy gondolom, hogy az egész nyomozás (félrerakva minden anyagi részét, minden clue-t, és résztvevőt) annak a nyers sötétségnek a szimbóluma, ami nem csak, hogy kívül meg van, de mindenkiben jelen van. Azt, hogy fogtak és felépítettek egy egész Cult-ot, arra volt jó, hogy reális alapon feltudják építeni/meg tudják jeleníteni az abszolut sötétséget, ergo még hihető legyen minden spiritualitás nélkül. Ez a sötétség volt, amivel a saját szintjén Marty is küzdött, hogy megcsalja a feleségét, nem megfelelő családapa, Rustnak pedig a sötétséget az egész világ jelentette, mert nem tudott szembenézni, hogy magában van a sötétség, ami a gyereke elvesztésével keletkezett. Az eljutás a véghez, a yellow king otthonába, minden forrásához, az abszolut sötétségbe, számomra azt a folyamatot jelenítette meg, ahogy Rust magában is eljut a sötétség forrásához, és kész "levenni a maszkot". Az utolsó mondatai közt elhangzik, hogy "when id been reduced to the vague awareness in the dark, i could feel my definitions fading". Ahogy elért a saját sötétség forrásába, megszűnt minden definíció, amit magára és a világra felépített, és amiben folyamatosan exisztált. Készen volt megismerni az érzést, és nem ignoránsan építkezni abból. És ami alatta volt, az a "szeretet" volt, amit a rokonai iránt érzett. És ez az érzés, ami a sötétség (fájdalom) alatt volt elfedve, mert ráépített egy egész világot, csak hogy kevésbé sérüljön, ami egy teljesen tipikus self-defense pszichológiai jelenség.
"I could feel", meghökkenve mondja a végén, ez volt Rust első konkrét érzelmi megjelenése, előtte folyamatos kontrol alatt láthattuk az egész sorozat alatt (egyszer volt alkohol hatása alatt, de abba is csak szenvedőként láttuk, nem pedig megvilágosultan).
Én most nem a nyomozásról írtam (számomra az a krimi részét képezte, a felszínt), hanem hogy mi az én szubjektív értelmezésem a karakterek és a plot kapcsolatáról. True Detective szerintem tökéletes cím ebből a szempontból, mert ami végülis ebben a perspektívában történt, az az, hogy a két karakter a külső sötétségbe menekült, folyamatosan meg akarták tapasztalni, megfejteni, megoldani a sötétséget, ami az anyagi világban, tehát rajtuk kívül létezik, hogy elfedjék a saját magukból származót. De persze ez a leggyönyörűbb az egészben, hogy ez egy tudatalatt dolgozó működés, mert bár passzívan, közvetve, de a megismerés hajtotta őket, és ahogy Rust elért a külső sötétség (a gyilkosság) forráshoz, úgy kész volt magában is megismerni azt, amihez kellett egy halálközeli élmény, hogy megmagyarázható legyen röviden. És így számomra ami Yellow King az anyagi világban, az a szeretet Rust számára (meg mondhatjuk általánosságban is érvényesnek), és ebben az asszociációban szerintem tökéletesen működik, miszerint a negatív élmény forrása a pozitív élmény elvesztése.