Adatok
Diabolus Vomica
0 bejegyzést írt és 2 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.
Megjelent: ILGA Newsletter, 2003 január
Fordítás: Bandi A San Mateó-i (USA) fiú lánynak született, és az elfogadás egy atipikus esetét osztja meg velünk
San Mateo - Butch Greenblatt szereti a spagettit és a szalmakrumplit. Szobája falán barátnők fotói, képregények,…..
Diabolus Vomica
2011.07.11 13:57:12
Belépve többet láthatsz. Itt beléphetsz
én azt mondom, hogy 22 éves lány vagyok, mert annak születtem, noha sose voltam rá büszke, mindig felháboríttak a női szerepek, és nőkbe voltam szerelmes állandóan (gyakran fantáziáltam arról, hogy férfiként vagyok nővel). kb. 4 évesen anyukám szoknyába akart öltöztetni, és csatokat rakni a hajamba, de én megharagudtam rá, és kérdőre vontam: miért nem fiú lettem? (azt hittem akkor még, hogy ezt a szülők döntik el). aztán levágattam a hajam, fiús cuccokban voltam csak hajlandó járni, fiúkkal jobban szerettem játszani mint lányokkal. és a fiús tevékenységeket is jobban kedveltem (apukám még támogatott is ebben, örült neki, hogy érdeklődöm a barkácsolás, stb. iránt). a lányokkal kapcsolatban valami fura érzésem volt: nem tartozok közéjük, kinéznek a furaságom miatt, ennek ellenére vonzottak (mintha pont az ellenségességük csábított volna. ők voltak az "elérhetetlenek", "kegyetlenek", akiknek alárendeltje vagyok, de ebben a szituációban meghatott valami). nénik is gyakran néztek fiúnak, a hangom is mély. 12 évesen jött a fordulat: valami miatt cikinek éreztem a másságomat, és rejtőzködni akartam. megnövesztettem a hajam, és "normálisabb" cuccokat vettem fel (nem túl nőieset, szoknyát nem voltam hajlandó, inkább uniszexet). pasiknál is próbálkoztam, de olyan idegenszerű volt velük, igaz szexuálisan néha felizgattak. a külsejükre voltam féltékeny igazán, azzal akartam azonosulni (már kis gyerekként is irigyeltem apám szakállát, stb. borotválkozni akartam). a nők viszont nagyon is vonzottak, már 10 évesen szerelmes voltam egy szappanopera sztárba, igaz magam előtt is tagadtam később, de 15 évesen amikor öngyilkos akartam emiatt lenni, mert már annyira elhatalmasodott rajtam az érzés, anyukámnak bevallottam, hogy leszbikusnak gondolom magam. ő nem akarta elhinni, reménykedett benne, hogy majd kinövöm, semmi baj. - mondta. és évről-évre ez ment, először csak titokban voltak barátnőim, majd fel is vállaltam a szüleim előtt. anyukám nagyon szomorú volt, még akkor se akarta elfogadni a helyzetet, mindig próbált lebeszélni róluk, gyakran mondogatta, hogy ha majd szakítok velük, próbálkozzak pasikkal is (higgyem el, hogy velük is jó lehet, csak akarni kell). a nevelőapám egyenesen undorítónak tartotta az egészet, leköcsögözött. ezért ideig-óráig volt pár pasim, de sose szerettem őket, nem tudtam komolyan venni érzelmileg őket, és bosszantott valami legbelül (mintha kényszerítenének rá, hogy velük legyek). 15 éves korom óta lelkileg is elég mélyre süllyedtem. akkor azt mondták nekem, hogy ezt is kinövöm, a depressziót. ez csak ilyen tinis életutálat. de csak nem múlt el. belekezdtem mindenbe, de semmi mellett nem tartottam ki. jött egy ötlet, ami jónak tűnt, aztán egy bizonyos ponton megkérdeztem magamtól: akarom én ezt igazán? nem a külvilág vett rá erre? és akkor kételkedni kezdtem, és csalódtam. ezért abbahagytam rengeteg hobbit. semmiben se merültem el igazán. a középiskolát is alig tudtam kijárni, kiközösítettek (amióta élek, mindenhol), gyakran hiányoztam, negyedikben magántanuló lettem, és le se akartam érettségizni. iszogattam, füveztem időközönként. voltak jobb, és rosszabb napjaim. érettségi után főiskolára kezdtem el járni, majd azt is ott hagytam. itthon maradtam több mint két évig, és semmit se csináltam olvasáson kívül. ciklikusan kezeltek pszichiátrián. hol felkerestem őket, hol nem láttam értelmét. egyszer annyira kikészített egy szélsőjobboldali férfi véleménye a melegekről, hogy zárt osztályra kerültem (öngyilkossági gondolataim voltak), és több hónapig nem bírtam túltenni magam a megjegyzésén. ott már azt mondták, hogy borderline-személyiségzavarom van, ezért ingadozik így a hangulatom, meg ezért nem tudom tulajdonképpen, mi is akarok lenni valójában, mit kezdjek az életemmel. már kb. 18 éves korom óta haragszom intenzíven, tudatosan anyukámra, amiért megszült, és nem olyan lettem amilyen szerettem volna lenni. biztos nevetségesnek gondoljátok, hogy ezt a példát hozom fel: egyszer egy parapszichológus is ezt mondta: téged fiúnak akartak (pedig akkor még ki is sminkeltem magam). de anyukám csak azt mondogatja, hogy fogadjam el magam ilyennek, örüljek, hogy nő vagyok, meg biztos sokat csalódtam a férfiakban (mondjuk sose volt rendes apamodell előttem), ezért alakult ki nálam ez az „állapot”. és ha majd egyszer rendbe jövök lelkileg, elmúlik. nem képes megérteni, hogy én mindig azt éltem meg: nem tartozom igazán sehova, nem erre a sorsra rendeltettem, beilleszkedési problémák miatt jártam gyerekpszichiáterhez…
de ha rám néznétek: egy viszonylag nőies nőt látnátok, és biztos azt mondanátok, hogy én nem vagyok transzszex. ennek az az oka, hogy nincs szükségem a kirekesztésre. próbálok rejtőzködni. cikinek tartanám, ha holnaptól pasi cuccokba járnék, mert úgyis észrevennék, hogy nő vagyok. így sincs önbizalmam, akkor minek tegyek rá még egy lapáttal? nem érzem magam nőnek, sose voltam büszke női mivoltomra, mindig pasi testre vágytam, de meghúztam magam. ha valaki nekem azt mondaná, hogy holnaptól 100 %-ig pasi lehetsz, akkor örömmel vállalnám. na de így? szedjek hormonokat, változzak át „folyamatosan”, legyek mások céltáblája? és nőkkel hogy szeretkezzek valaha is? nekem ez elég fontos lenne, de itt azt olvasom: a nemiszerv átalakító műtéteket hagyjuk utoljára, sőt, az se baj, ha az nincs meg, úgyis el lehet éldegélni. de hát azt hogy? hibridnek érezném magam, ha kívülről pasinak látszanék, a lábam között meg nem az lenne, aminek lennie kéne… (lehet a műtét nem is sikerül, impotens leszek, vagy egy implantátum lesz bennem, amit aktus előtt pumpálni kell.) tükörbe se tudnék nézni, ha ilyen felemás lennék. nőket jelenleg nem találok magamnak, leszbikusként nem vesznek komolyan, nem tartanak ki mellettem (mintha a nőknek csak pasik lennének jók hosszú távra), a szexben jó ideje zavart az anatómia, a "hiányosságaim" de most már ott tartok, hogy nincs senkim, ha néha magamhoz nyúlok, arra gondolok, hogy pasi vagyok és odaképzelek egy nőt...
a pszichológusom ezek ellenére, a roscrach teszt alapján biszexnek mond, és én is elgondolkodtam azon, hogy most mi van? mert nincs műszaki érzékem, de a nőies dolgokért se rajongok. nem nézek focit, de plázázni se járok. elég érzelmes típus vagyok, de egy pasi nem lehet az? amikor valaki megkérdezte, mit csináltam kis koromban, milyen hobbijaim voltak, rá kellett jönnöm, hogy igazán nem csináltam semmit, csak vegetáltam (az itthoni körülményeim elég rosszak voltak, a mai napig azok). szóval semmi támpont, ami alapján azt lehetne mondani, hogy én "igazi" fiú vagyok. (igaz ismerek olyan lányt, aki szeret szerelni, fiús a mozgása, mégis hetero). csak az érzelmeimre lehet hagyatkozni.
mondjátok meg nekem, akkor most miből induljak ki? hogyan állapítsam meg, hogy mi a valódi nemem? (egy itteni cikkben azt olvastam, hogy a tudósok a mai napi nem jöttek rá, hogy biológiai, vagy társadalmi okai vannak, hogy ez kialakul, és a megállapítása is körülményes. és azt is elég nevetségesnek tartom, hogy mondjuk a hormon szedését támogatják a szakemberek, a nemiszerv átalakítást meg már nem.). bocsássátok meg nekem, ha indulatosra sikeredett a komment, de bosszant ez a helyzet, eléggé el vagyok keseredve.