D'Arbanville 2011.03.24 12:01:32

Mivel idevág, gondoltam megosztom a készülő visszaemlékezéseim egy részletét, 1986 őszéről:

Kelet-Berlin

Az ősz folyamán Berlinbe látogattam egy napra. Az egyik legérdekesebb hely volt Európában az akkor még kettéosztott város. Vonattal nagyon olcsó volt, alig 150 forint és egy éjszaka, a repülőjegy is csak 1,500 forint volt oda-vissza. Ezúttal vonattal mentünk, és jugoszláviai magyar barátaimmal tartottam, akik Nyugat-Berlinbe mentek vásárolni. Irigyeltem őket a szabad útlevelükért, amikor csak kedvük tartotta, akkor jártak át a berlini falon. Mivel nem volt nyugati kiutazási engedélyem, ezért Kelet-Berlinben vártam őket napközben, csak este tértek vissza a nyugati oldalról, majd az éjszakai vonattal visszajöttünk Pestre. Felmentem a híres TV toronyba, ahonnan a forgó étteremből nagyszerű kilátás nyílt a kettéosztott városra, Nyugat-Berlin számos ismert épületét is jól lehetett látni. Szemlélődésem hirtelen egy repülőgép erős zaja zavarta meg. A Pan American légitársaság Airbusa a toronytól alig pár száz méterre, a kilátóval szinte egy magasságban tett éles fordulatot a nyugat-berlini Tegel repülőterének kifutópályája irányába. A kilátóban tartózkodó jobbára kelet-német nézelődők hirtelen elhallgattak, és mindenki áhítattal nézte a szinte kézzelfogható közelségben repülő, számukra mégis elérhetetlen manifesztumát a nyugatnak. Aztán ez a jelenet néhány percenként megismétlődött, kizárólag az Air France és a British Airways gépeit lehetett látni a Pan Am-en kívül, hisz az akkor rendszabályok szerint csak a három megszálló nyugati hatalom légitársaságai repülhettek Nyugat-Berlinbe. Valószínűleg a TV torony mellett húzódott a légi folyosó, de érzésem szerint volt ebben valami szándékosság is, hogy a nyugati gépek itt repültek, mintegy demonstratív bátorításként jelezve a kelet-németek számára mindennapos jelenlétüket. Már sötétedett, amikor a Brandenburgi kapuhoz sétáltam, már amennyire akkor meg lehetett közelíteni az Unter den Lindenen. Több mint száz méterrel a kaputól és a mögötte húzódó faltól egy korlát keresztezte az Unter den Lindent, és csak addig lehetett menni. Sokan álltak ott, és nézték a kaput, mely a vasfüggöny szimbólumává vált. Közben egy érdekes dolgot figyeltem meg. Felhős volt az ég, és felnézve a nyugati oldal felett egy fénykupola látszott, ahogy a felhők visszaverték a nyugat fényeit. Akkor még nem tudtam, hogy ezt „fényszennyezésnek” hívják. A keleti oldal felett sötét volt az ég, onnan nem verődött vissza szinte semmi. Nyugat felől tompa morajlás hallatszott, a lüktető nagyváros forgalmának zaját jól lehetett hallani a fal túloldaláról. A keleti oldal felől pedig mély csend. Szinte felfoghatatlan volt ez akkor, hogy alig száz méterre tőlem egy másik világ létezik, ahová csak akkor mehetek, ha a magyar állam kegyet gyakorol. Innen a Friedrich strasse-i vasútállomáshoz sétáltam, (a Könnyek Palotájához, ahogy az akkori NDK-s népnyelv hívta az állomás üvegépületét), ahol találkoztam nyugatról visszatérő barátaimmal. Nem tudtam pontosan, hogy melyik S-Bahn szerelvénnyel érkeznek, ezért a szürke vasajtó közelében várakoztam, ahol az alapos útlevél ellenőrzés után keleti területre léptek a nyugatról magasvasúton, földalattin vagy vonattal érkezők. Jobbára idős emberek jöttek ki az ajtón, csomagokkal megrakodva. Többüket rokonok népes hada várta az ajtó közelében. Sosem felejtem el azt az üdvözült arckifejezést, ahogy kiléptek az ajtón. Nyilvánvalóan keleti nyugdíjasok voltak. Az NDK akkori törvényei szerint jobbára csak 65 év felettiek kaphattak nyugatra szóló kiutazási engedélyt. Az arcok többsége valami olyan bűvöletet tükrözött, mintha a paradicsomból tértek volna vissza. Csak néha bukkant elő egy-egy hátizsákos fiatal, ők szemmel láthatóan nyugati turisták voltak. Aztán megérkeztek a barátaim, és hamarosan a Balt Orient expresszen robogtunk Pest felé az éjszakában. A Nyugat-Berlinből hozott Coca-Colát ittuk a vonat folyosóján, miközben keletnémet útitársaink vágyakozva néztek minket. Az NDK-ban ugyanis nem árultak nyugati üdítő italokat, kólát csak a nyugati tv adások reklámfilmjeiben láthattak.

A "keletnémet" kifejezést hivatalosan sehol nem használták a szocialista országokban. Mindig csak Német Demokratikus Köztársaságot vagy NDK-t említettek. Egyszer 1986 nyarán Berlinbe repültem, ahol Svédországból jövő unokatestvéremmel találkoztam, aki vonattal jött Berlinig, onnan az általam vett, számára nagyon olcsó, 750 forintos repülőjeggyel utazott tovább Pestre velem együtt. Nyugati állampolgárként nem vehetett volna ilyen kedvező áron jegyet, ez a keleti tarifa volt. Amikor megérkeztem a kelet-berlini schönefeldi repülőtérre, a határőr megkérdezte, hogy Nyugat-Berlinbe megyek-e, és mutatta, hogy melyik irányba kell mennem a tranzitbuszhoz, mely a nyugatra tartókat jutatta el a fal másik oldalára. Mivel szemmel láthatóan nyugati ruházatban voltam, ezért alapból feltételezte, hogy én is nyugati vagyok, és a túloldalra tartok. Mondtam neki, hogy Kelet-Berlinbe megyek. Erre ordítani kezdett velem, hogy az nem Kelet-Berlin, hanem Berlin, a Német Demokratikus Köztársaság fővárosa. Egy pillanatra megijedtem, hogy tán még le is tartóztatnak ilyen sértésért, hogy Kelet-Berlin, de aztán utamra engedtek.

D'Arbanville 2011.03.24 09:40:32

Kérdésedre válaszolva, hogy működött a GySEV Sopronnál a vasfüggöny idejében:

1977-ben gimis voltam, anyám Sopronban töltött pár hetet szanatóriumban, ahol meglátogattuk, közben pedig a környéken utazgattunk. Egyszer vonattal mentünk Sopronból Szombathelyre. Akkor láttam a soproni állomáson az osztrák tranzit vonatot, amelyik Bécsújhelyről jött, megállt Sopronban, majd a várostól délre elhagyta az országot Deutschkreuz felé Harkánál, amit ha jól emlékszem, akkor Magyarfalvának hívtak. Az osztrák szerelvényt a soproni állomáson géppisztolyos határőrök vették körül. Emlékszem a vonatot nem elhagyó, magyar területen csak kersztülutazó osztrák utasok tekintetére, akik az ablakon keresztül nézték a határőrök felvonulását.
A mi Szombathely felé menő vonatunk legutolsó kocsijának mindkét oldalán a nyitott hátsó ajtóknál egy-egy határőr utazott a lépcsőn, vállukon géppisztoly lógott. A pálya elég hosszan a vasfüggöny mellett vezetett, nem kockáztatták, hogy valaki leugorjon útközben és neki az alig 10 méterre lévő kerítésnek. Sopront elhagyva a vonatról látni lehetett az elágazást, ahol a Deutschkreutzba tartó vonat kiment az országból. Egy nagy kapu volt a sínem, amit határőr vigyázott, ha jött a vonat, akkor kinyitotta a kaput, a vonat pedig keresztül haladhatott. Ilyen nyilván nem volt a forgalmasabb hegyeshalmi átjárónál, de Sopronnál, ahol jóval kevesebb vonat ment át a határon, kapunyitogató határőr vigyázta a kijáratot.

1985-ben vonattal jöttem haza Bécsből egy hónapos nyugat európai kirándulásról. A vagon tele volt hátizsákos nyugati fiatalokkal. Míg osztrák területen haladtunk, élénk zsivaj volt a kocsiban. Beérkeztünk Hegyeshalomba, ahol a szerelvényt mindkét oldalon géppisztolyos határőrök vették körül, minden vagonra jutott egy. Le vagy felszálló nemigazán volt a hegyeshalmi állomáson, így a fegyveres határőrökön kívül nagyon nem volt senki a peronon, ami még feltűnőbbé tette a dolgot. Hatalmas csend támadt a kocsiban, az ehhez nem szokott fiatalok döbbenten nézték a számukra szokatlan látványt, a népi demokrácia ilyen megnyilvánulását. És mégegyszer: mindez 1985-ben! Ki gondolta volna akkor, hogy két és fél évre voltunk a világútlevél bevezetésétől.

D'Arbanville 2011.03.24 10:40:29

@Hamster: Vasúti kapu biztos nem volt Hegyeshalomnál, ott azért nagyon gyakran jöttek-mentek a vonatok, meg jelentős teherforgalom is volt. A vonatból látni lehetett, hogy volt egy kis őrbódé közvetlenül a határnál, ahol nyilván 24 órában szolgálatban volt valaki. Ha ott kellett volna kaput nyitogatni, akkor nagyon el lettek volna foglalva a fiúk...:-)
Tényleg érdekes lenne egy vasutas visszaemlékezése is, aki a környéken dolgozott a "népi demokráciában". Az biztos, hogy az osztrák tranzit vonatnak osztrák személyzete volt, arra a határőrök sem szálltak fel, az utasokat nem ellenőrizhették, csak a vonatot őrizték, hogy nehogy valaki feljusson rá.