Adatok
zolee237
0 bejegyzést írt és 1 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.
A Szent János kórház Budapest Szomáliája, esetleg dárfúri körzete, ezt sajnos mindenki tudja, aki járt már budapesti járóbeteg rendeléseken. Itt most nem valami "bezzeg Svájcban" típusú fanyalgás következik, a János nem a közmondásos "egy normális…..
Belépve többet láthatsz. Itt beléphetsz
2010. december 17. –én alkalmazottként, céges rendezvény keretében sí tanulásra mentünk Ausztriába (Pontosabban Murau –ba.)
Életemben először „láttam síelést”, viszont ahhoz képest igen gyorsan tanultam. Viszont a gyors tanulás mellett a rutin elmaradt. Ennek következtében 18. –án délután, bal lábamon combcsont törést szenvedtem.
Most már tudom, hogy szerencsémre kint műtöttek (a St. Veiter-Strabe Korházban). 4,5 óra műtététi idővel sikerült összeraknia 3 orvosnak. Kellően telepakolva orvosi vassal és csavarokkal. Itt a nehezebb műtétet választották, a combcsontom belsejébe rögzítették a vasat csavarokkal.
Biztosító további költségeket nem vállalva 2010. december 20. –án hazahozott Magyarországra a területileg illetékes Traumatológiai Korházba. Budapest XII. Szent János Korház Traumatológiai Osztálya 26. épületébe.
Itt kezdődtek a gondok... Odakint viccelődtem, hogy megyek a vágóhídra. Szent János Korházban rájöttem tényleg oda hotak…
2010. december 20. 11.00 –okor indultunk a magyar mentőszolgálattal Ausztria Friesach –ból. Mivel korházból – korházba szállítottak ezért az ausztriai Korház hálóingbe és jó adag infúzióval útra engedett.
Egy menetben 15.00 –ra megérkeztünk a Szent János Korházba. Mentős kollégák átadtak ügyeletet teljesítő szakorvosnak. Betegszállítók és ápolónők áthelyeztek az igen kemény hordágyukra és betakartak egy lepedővel. Ezzel még nem is lett volna gondom, de a friss műtét miatt sem ülni, sem feküdni nem tudtam. Elég fárasztó testhelyzetet felvettem, kisebb nagyobb ficánkolásokkal. De ezzel senki sem törődött.
Ügyeletes Főorvos elég komolyan megkérdezte (miután megnézte a lábamat): „Magát megműtötték!?” Mondom: „nem, most hoztak Ausztriából törött combcsonttal hogy itthon műtsenek”. Ekkor már a félelmem az egekig szökött.
Végül is kimerítő beszélgetést folytattunk. Ezt követően egy betegszállítóval áttoltak a röntgenezéshez. Mármint pontosan a röntgen előtti folyosóra, abban az öltözékben ahogy voltam. Folyosón nagykabátban, sállal, sapkában várakoztak a betegek. Itt összesen 2 órát várakoztam, míg bevittek röntgenezni. A röntgenfelvételeket kétszer kellett elkészíteni, mert azok elsőre nem sikerültek. Viszont a röntgenes egyből kiszúrta friss műtétemet. Rövid elbeszélés után, felháborodva kérdezte: „Miért nem vagyok rendes korházi ágyon takaróba?” Én mondtam neki: „Én tudjam erre a választ?”
Röntgenezést követően még 15 percet vártam a folyosón a felvételekre. Felvétel megérkezését követően visszatoltak a Traumatológiára betegfelvétel miatt.
Azt azért a mai napig senki sem tudta megmondani, hogy a digitális Osztrák röntgenfelvételeket (melyek egy illetve két naposak voltak) miért nem lehetett elfogadni.
Traumatológián még 40 perc várakozást követően óriási fájdalmak közepette valahogy lemásztam a hordágyról. Kértem az orvosomat, hogy azonnal adja ide papírjaimat, hogy el tudjam hagyni a korházukat.
Itt több ok is volt mi kiváltotta belőlem azt a lépést. Ezek közül párat felsorolnék:
- Nem csak engem várakoztattak félig meztelenül a folyosón, hanem más velem egy időben érkező betegeket is.
- Mikor visszahoztak a röntgenből, egy időben hoztak egy 80 éves nénit aki koponya sérüléssel hoztak be. 30 perc várakozás után, cinikusan egy szakorvos megkérdezte a nénitől, hogy ki az orvosa. Persze honnan tudta volna azt. Néni kérte az orvost, hogy legyen oly kedves és vizsgálja meg. Mire az orvos nevetve: „nem én vagyok az orvosa miért vizsgálnám meg…”. Természetesen amíg ott voltam senki sem foglalkozott vele.
- Mikor visszaértem egy külföldi asszony feküdt a kezelőben infúzióval. Kövérek azon tanakodtak, hogy ki beszéljen vele bajáról mert senki sem tudott idegen nyelven. Én felajánlottam, hogy szóljanak feleségemnek (ki közben megérkezett barátnőjével és várakozott a folyosón) aki tudna segíteni tolmácsolásban. Egyik nővér el is indult, mire a másik rászólt: „hadjad, ne foglalkozz vele…”
- Roma rendezett ápolt család odament a kezelőorvosomhoz, hogy a három órája érkezett lábtörött édesanyjukat átvinnék egy másik korházba. Ugyan is ez idő alatt még senki sem foglalkozott vele. Orvos habozva nagy nehezen elkezdte keresni az asszony eddigi papírjait, majd utasította az „írnokot” hogy írjon papírt a távozás okáról. Házaspár kérdezte, hogy esetleg átszállítanák –e a beteget. Mire az orvos gúnyosan: 6 órán belül meg tudjuk oldani.
Ez utóbbi párbeszéd hallatán döntöttem a távozásról.
Orvosom döbbenetére elmondtam az okokat, igen részletesen kifejtve. Természetesen mindenki előtt lehordtam orvost és további két szakorvost. Ezek csak álltak ott és lesütött fejjel hallgattak.
Az egészben még az borított ki, hogy a folyosón és a Traumatológiai teremben 5 celzius fok uralkodott (telefonomban van ilyen szoftver). Én két napos műtéttel meztelenül vártam a sorsomat a „vágóhídon”. Feleségem és barátnője kb. 16.00 –kor érkezett meg. Ezeknek az eseményeknek mind szemtanúi voltak. Mivel nem tudtak mit tenni fájdalmukat elfojtva tűrtek. Én meg szégyenemtől és kihasználtságból adódóan semmit sem tudtam tenni.
Mikor nagy nehezen felálltam, nővérek és betegszállítók azonnal segítségemre siettek és felöltöztettek, tolókocsiba ültettek. Betegszállító kolléga személyautónkhoz szállított, majd berakott. Ezt követően feleségem hazavitt. Viszont frissen műtött lábbal ezt az utat senkinek sem kívánom egy kis autóban hátsó ülésen ülve…
Fenti elbeszélésben szót se ejtek a korház állapotáról. Arról a korházi vezetőség tehet. Viszont a Szent János korház Traumatológiáján mi folyik, az valami embertelen! Nagy ívben tojik mindenki a betegekre.
Azt kívánom mindenkinek, hogy ebbe a korházba soha ne keljen mennie. Én, csak azért imádkozom hogy baleset ne érje családomat, mert területileg oda tartozunk. Inkább haljak meg az út szélén, mint sem még egyszer kezük közé kerüljek…
Tisztelettel, Tóth Zoltán