Adatok
Terrorkecske 2.0
4 bejegyzést írt és 2 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.
Az ember ahogy egyre idősebb lesz, úgy szembesül mind újabb nézetekkel, úgy változik az ő szemléletmódja is. Esetenként mikor élethelyzetét morális/szociális/érzelmi szempontból nem találja kielégítőnek, akkor fog hozzá hogy egy paradigmaváltáson essen át. Szerencsés…..
Az exhibicionizmus korában az internet az egyik legkényesebb területe a személyes megnyilvánulásnak. Mert ugye az emberek, miután nagyvonalúan ívelten sz*rnak a nagybecsű őseink által felállított világrendre és morálokra, számomra bekategorizálhatatlan mód nyilatkoznak meg…..
Van belőlük annyi amennyi több mint kell. Nem vitás. A jó öreg kapitalizmus már csak ilyen. Nem is ezzel van a gond. Az emberi méltósággal. Mert az már nem számít. Mégis amikor valaki felkerül mondjuk a puruttya.hu-ra, kezét lábát törve fenyegetőzik, követel, könyörög hogy…..
Annak idején eme blog első verzióját még egy igen kaotikusan neurotikus időszakomban alkottam meg. Bár öntörvényű, és már-már arcátlannak hat öndiagnosztizálásom, mellyel talán csupán saját idiotizmusomat igyekszem éteri magasságokba ható neurózissá kvalifikálni, mégis…..
Az alaphelyzet az, hogy lehet hogy nem is tudom, mi az hogy depresszió. Régebben volt, hogy úgy éreztem "depis vagyok", de orvosnál még sohasem voltam, és biztos, hogy nem is fogok ez ügyben menni. Akik ismernek, tudják, hogy gyógyszer-ellenes vagyok, alapban elítélem a…..
Na végre, megvan a kedvenc blogunk.
Bár még csak két poszt, meg néhány kép, de nagyon ígéretes a kezdet. A helyszín - ha jól látjuk - a Kerepesi úti temető, illetve a mögötte lévő izraelita temető, a visszaszámlás pedig indul, várjuk az első Fókusz-riportot a témában.
(Ps:…..
Belépve többet láthatsz. Itt beléphetsz
Amit most mondok,még friss élmény. Nem tudok választ adni az élet értelmére, azt viszont tudom,hogy az öngyilkosság sokszor tönkreteheti azokat akikre nem gondolnád h tönkreteszi. A történetem nem olyan régre nyúlik vissza. Pont 3-4 hete esett meg, hogy a munkahelyemen bejelentették h már nem tudnak alkalmazni,mert nincs rá anyagi keret. A dolog lesújtó volt,hisz jól kerestem,de ennek hatalmas része arra ment el,hogy a szüleim adósságait segítettem fizetni,h ne kerüljenek utcára. Az anyám 2 éve,mikor megkaptam ezt az állást,rögtön lelécelt a szeretőjéhez, és minden rám hárult,anyagilag is. Apámmal sosem voltunk olyan jó viszonyba, ő is csak akkor lett rám büszke mikor el kezdtem dolgozni,azelött csak azt hallgattam h úgyse lessz belőled semmi. Ennek ellenére éreztem annyi felelősséget h ottmaradok. Azt hogy anyám a szeretőjéhez ment,csak én tudtam,apám mást hitt. Nem mondhattam el,mert tudtam h megölné magát,de közben ott volt a lelkiismeret furdalás,hogy hazudok neki...
Most pedig kirúgtak,mikor a cégnek vannak megrendelései,és nélkülem nem megy,az üzletkötő mondta. Ott álltam úgy hogy hazudtak nekem. Ekkor jött a második csapás.
Egy hétre rá közölte a barátnőm velem,h bár nagyon szeret,de elmúlt a szerelem,és nem tudja miért,de úgy érzi h jobb lenne ha szakítanánk,mert én csak szenvednék,hisz én nagyon szeretem.
Idén februárban ismertem meg, olyan volt mintha álmaim nőjével találkoztam volna,6 éve nem kapott nő tőlem verset, de érte még ezt is megtettem,hatalmas szerelembe estem iránta. És mégis vége lett. Ő is elismerte hogy ez hiba,de nem tudta megmagyarázni hol a gond, láttam hogy fáj neki. Elbúcsúztunk, és kért h ne tegyek hülyeséget,tudta h az életet jelenti számomra, hisz tényleg csak ő tartotta a reményt bennem,mivel mielőtt megismertem már készültem elmenni.
Megígértem neki h nem teszem,majd elbúcsúztunk, és én összeomlottam. Felvágtam az ereim. De nem eléggé,mert megtaláltak,mentő jött értem,pszichiátriára kerültem,majd kiengedtek. Én pedig csak magamra gondoltam. Hogy olcsó sablondumával etet,hogy miért nem tud egy nő se szeretni engem pár hónapnál tovább,mikor én mindent,tényleg mindent megadok nekik. Figyelmet,törődést,szeretet. Akkor miért? Miért mondja h ilyen jó pasija nem volt,de mégse tudja miért teszi. Irracionális volt az egész. Kijöttem a pszichiátriáról,ahonnan úgy engedtek el,h a pszichiátert is átvertem,alkoholra fogtam mindent,és hogy megbántam. Hazamentem,mintha mi se történt volna. Otthon már mindenki túl volt látszólag a dolgon,senki se akart beszélni róla,csak figyelmesebbek voltak velem mint szoktak. Én pedig flegmán konstatáltam,tényleg nem kellek senkinek. Azt viszont már akkor éreztem,mikor a volt barátnőm hívott, baj van. Ő tényleg aggódott. Naponta hívott hogy minden rendben e, én pedig azt mondtam amit hallani akart,mert gondoltam csak a lelkiismeretét akarja nyugtatni,aztán ha nyugi van,leszar. Folytattam az önpusztítást. Elmentem bulizni,úgy ahogy eddig,hiába kérlelt h nem kéne egy napra rá,miután megöltem magam. Elmentem. Utána mindig amikor beszéltünk faggattam. Miért? Miért nem lehet megoldást találni,miért döntött helyettem,miért akkor lett vége amikor jó volt? Nem tudtam megérteni. És napi szinten berúgás jött. Közben a legjobb haverom,miután én szerettem volna beszélni vkivel, a második beszélgetős alkalomnál kijelentette,hogy legyek már túl a dolgon, mert nagyon unja az én folytonos panaszkodásom. No hiszen,én a szakítása után fél évig kéthetente szedtem össze a padlóra zuhant lelkét,zokszó nélkül. Ennél a pontnál úgy éreztem már semmi sincs. Az öngyilkosság után 4 nappal minden volt amilyen előtte. Senkit nem érdekelt h én valószínűleg elég rossz állapotban lehetek agyilag. De nem akartam ismételni. Inkább ivás minden nap. Majd egy igazi önpusztító maraton péntektől. 68 órát talpon töltöttem,ebből 44-et így vagy úgy bulizva. Mértéktelen mód pusztítva magam,ahogy csak lehet. Aztán a hétfő,kedd a földi pokol,a teljes üresség. Egy pár órája beszéltem az exemmel. Beszéltünk a buliról is, ő pedig tehetetlenül közölte h nem érti miért jó tönkretennem magam. Én pedig csak ismételtem magam,hogy három hét alatt kiderült,se munkám,se családom,se barátok,se semmi. Minden tönkrement. Ám ekkor már éreztem odaát se minden ok. Rákérdeztem,s kibukott belőle,az hogy meg akartam halni,minden megváltoztatott benne. Úgy érzi tönkretett engem és minden rossz lett. És ekkor világosultam meg. Kértem hogy bocsássa meg, mert akkor értettem meg,hogy mind követünk el hibát,de nem ez a válasz rá,amit csináltam. Most éreztem rá,hogy bár hibát követett el,és nem jó amit velem tett,hogy esélyt se adott hogy tegyünk és keressünk valami megoldást valami olyannak a megmentéséért ami jó, mégsem keltet volna így tennem. És most éreztem át,amit ő élt át az öngy. kísérletem alatt. Most én félek h mi van ha megteszi. Hogy mi lesz ha innentől ő teszi majd tönkre magát,mert egész életében vádolja majd magát. Itt kell szembenéznem azzal hogy az életet gyűlölöm,és mindig csak rosszul jártam,és most még szégyenben kell élnem,és én tettem tönkre az életét,és most már végképp nem ölhetem meg magam,vagy folytathatom az önpusztítást. Így élni pedig már a lehető legrosszabb.
Miért is mondtam el? Mert el van bagatellizálva az a szó hogy depresszió. 8 éve még gimnáziumban kezdődött,és minden egyes csalódásnál csak fokozódott a dolog. A céltalanság érzése pedig az alkoholhoz vezetett. De persze csak hétvégéken,de akkor amennyit csak lehetett. Aztán idővel megint fel próbáltam állni, sok célt,új hobbikat kerestem,de nem lettem boldog tőlük,mert minden erőmmel mindenben egyszerre akartam jó leni. Telt az idő,munkába elfoglaltságokba temettem magam hétköznap,aztán megint jött a céltalanság,mert kiégtem.Hétvégéken pedig szórakozás címén önpusztítottam minden lehetséges módon. Ez ment egy évig,de igazából bár nem csúsztam le, ebből is elegem lett,de mégsem tudtam mit tegyek,hisz tudtam ha hétvégén maradok otthon borzasztó lesz,mert csak a céltalanság van. Végül is láthatjuk hová jutott el a dolog. Most már el kéne mennem kezeltetni talán magam,de már nem merem,se nem akarom,és nincs is aki elvigyen.
Az egész életem csak pechekből állt,bármit is tettem,és ez alatt tényleg tettről és nem reménykedésről beszélek,mindig csak csalódtam,és padlóra küldtek. Én adtam mindenkinek,és semmit nem kaptam. Végül egyszer engedtem meg magamnak h önző legyek, és most itt állok úgy hogy meg nem hallhatok,élni pedig nem tudok. Mit tehetek? Le kell ülnöm vele beszélni? Elmondani és megértetni vele hogy nem ő tehet arról h én nekem ennyit jelent? Valószínűleg ezt teszem,és megmondom h felejtsen el,mert túl sok fájdalmat okoztam már eddig,és én se viselném el,ha látnám évek múlva mással. És reménykedem h mikor újra megteszem már nem fog róla tudni senki.Csak azt nem tudom hogyan. Nem érzek erőt ahhoz hogy talpon maradjak,de azt se akarom h végignézze a menetelésem a halálba,mert nincs meg az erő bennem hogy semmiért küzdjek,és ál-célokat találjak. Nem tehet róla hogy egy apró hibát nem a megfelelő embernél követte el. Ezért csak azt mondom,hogy ha tényleg tudod h nem hiányoznál senkinek,és nem teszed senkinek az életét tönkre,csak akkor gondolkozz ilyenen. De adj még egy esélyt,és menj orvoshoz,segítsenek,ne járj úgy mint én.