desirée 2010.12.18 22:15:50

@katalin_anna: a hozzáértőt úgy értem, hogy úgy tűnik, rendes mennyiségű zenei ingernek vagy kitéve/teszed ki magad, és nem sajnálod az erőfeszítést figyelni is rájuk :) E kettő szerintem önmagában is elég, hogy valakinek joga legyen a véleményalkotáshoz. Ennek hiányában viszont azt gondolom, nincs... és ezért örültem, hogy bár marhára nem értek egyet veled, ugyanolyan jogokkal rendelkezünk legalább. (Sőt, te talán többel... de azért én is valamennyivel :)
Értem én, hogy személyes vélemény volt ez a "tudósítás", igaziból arra az egy mondatra reagáltam, hogy "ha valaki egyszer is belehallgat Lisztbe vagy, hogy ne mondjam, Rachmanyinovba..." , mert én valaki is vagyok, meg bele is hallgattam, mégse következett be a jóslat... Bár Chopin nekem sem a kedvencem, és a 2 nap alatt mindössze úgy 3 "csúcsélményem" lehetett (habár az a legigazibb fajtából). De azt gondolom, hogy ha egy művész (most Chopin) akár egyetlen egyszer is képes csúcsélményhez juttatni, bármily kicsi dologgal (egy metaforával, dallammal, egy festmény csücskével), azt nem tudom a művészi voltában többé kisebbíteni. Mondjuk, hogy Chopin engem 10-ből 3-szor rázott meg. Liszt 10-ből 6-szor. Ottlik 10-ből 8-szor. Ez a személyes része a dolognak, hogy kit hányszor. De az, hogy megráz-e egyáltalán egyszer is, vagy sem, az a fő kérdés. Egy művész vagy a "megrázósok" közé tartozik, vagy nem. Bár utóbbit én nem is nevezném művésznek. Így értem az igazságot, amit vagy elérnek a műveikben akár egyetlen pillanatig is, vagy nem. Chopin életművét majdnem egészében végighallgatva, többször is elérte, ami hatalmas dolog. Az, hogy Liszt nála is több alkalommal éri el, abszolút mindegy. Ezért gondolom, hogy nem lehet túllépni egy művészen, aki akár csak egyszer is megmutatta, hogy köze van ehhez az igazsághoz.
Bár úgy érzem, nálad Chopin egyszer sem ütötte meg ezt a szintet... Vagy igen? :)

desirée 2010.12.10 14:07:30

Szia! Érdekeseket írsz, és örülök, hogy hozzáértőként véleményezed, nem úgy, mint a Müpa - közönség "szépen megöregedett" nagy többsége... (tisztelet a kivételnek)
A VBK-s hasonlatról jutott eszembe egy dolog. Én 15-16 évesen kezdtem el komolyabban érdeklődni az irodalom iránt, és az első bizonytalan tapogatózások után, már valamennyire tájékozott ízléssel hevesen és olthatatlanul beleszerettem Kosztolányiba. Amikor erről beszéltem a magyartanárommal, sokat sejtető, lenézéssel vegyes mosollyal valami olyasmit mondott, hogy "majd kinövöm én őt", mármint Kosztolányit, és rátalálok az igazira - aki szerinte elsősorban Ady. Gondoltam, biztos igaza lehet, ezért kissé szomorkásan bár, de tovább szerettem Kosztolányit, várva, hogy mikor kell búcsút intsek neki.
Most 23 éves vagyok, és a várva várt nagy szerelem Adyval még mindig nem jött el, pedig igazán tettem érte. Megismertem, megértettem, de nem. Kosztolányival pedig nemhogy elmúlt volna, de egyre mélyült, és azt gondolom, őt már sosem fogom kinőni.

Ugyanígy hiszem, hogy egy Liszt sem mérhető össze Chopinnel, nem lehet Chopint kinőni, és továbblépni, mert már nem "komolyan vehető". Azt gondolom, hogy Bogányi, aki Lisztben is épp annyira elmélyült, már tovább lépett volna, ha szükségét látja. A zene igazsága a lényeg, ami vagy van, vagy nincs... Chopinben talán nehezebb észrevenni, mert a dallamai az ember fülébe másznak, könnyűek, erőfeszítés nélkül egy kellemes, kissé szirupos zenének tűnnek. Lisztre muszáj figyelni, meg kell fejteni, érteni. Háttérzeneként idegesítő lenne, mert azon a síkon nem élvezhető. Chopin zenéje lehet sláger és remekmű is, attól függ, hogy hallgatjuk. Mint a Für Elise. Ami akár kapucsengő is lehet... :)
Amúgy kár, hogy hátul ültél, a színpadhoz közel talán több árnyalat, finomság érzékelhető volt, ami segített ahhoz a "mélyebb" figyelemhez eljutni.