Adatok
Amanda Snake
0 bejegyzést írt és 3 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.
A bloggerek 7 típusaLélektani elemzés és tipológia következik, mely a bloggereket osztja fel annak alapján, hogy milyen mozgatórugó alapján publikálnak új bejegyzést.Tematikus BloggerŐ felismerte, hogy sokat netezik, és mindehhez még van valamilyen idegi becsípődése is. Merthogy…..
Amanda Snake
2010.07.18 22:39:15
Minden megfejtésre váró jelenséget addig kell vizsgálni, amíg biztosan megértjük azt. Az unalmas, de bosszantó blog esetén a saját érzések ismételt elemzése vezet el a megoldáshoz.
Azt állítom, hogy Agnus és Combfiksz blogjának bosszantási együtthatója két, egymástól nehezen elválasztható paraméterből következik, melyek közül bármelyik önmagában is idegesítő lehet az idegeskedésre hajlamos egyén számára, együttes hatásuk azonban már szinte pusztító.
Ez a két paraméter a nyomorfaktor és a vásári effekt.
A nyomorfaktor általános emberi igény a nyomorban élő, abból kimászni lusta (alulmotivált, képtelen) ember részéről. A nyomor lehet betegség, vagy sokkal inkább lelki állapot. A tartós nyomor állapota többnyire a nyomorfaktort-igényt emeli.
Jézus a következő kérdést tette fel a beteg embernek: "Akarsz-e gyógyulni?". Első olvasásra nevetségesnek tűnhet: "Ki ne akarna gyógyulni, milyen hülyeség már ez?". Nem kell kereszténynek lenni ahhoz, hogy belásd, mennyire adekvát a kérdés, amennyiben hajlandó vagy körbenézni figyelmesen. A helyzet az, hogy rengeteg ember nem akar meggyógyulni, szinte dédelgeti a baját. Sajátjának érzi. Sajnálja és sajnáltatja magát, mert kövér, mert fáj a keze, meg lehangolt, mert szerencsétlen, mert "csúnyán elbánt vele az élet".
Aki meg akar gyógyulni, az eljár tornázni (és nem kétszer), addig jár orvoshoz, amíg talál egy jót (ha kell, elmegy tizenöt orvoshoz), keres magának örömforrást, tovább lép a kudarcból.
Az utóbbi embertípust idegesíti a nyomorfaktor. Az előbbit élteti.
Jó példa az egyik (számomra nézhetetlen) kultfilm, a Rekviem egy álomért. Meglepő, mennyi ember van oda érte. Eszembe jut egy nézhetőbb, élvezhetőbb, de még mindig szörnyen magas nyomorfaktorú film, Terry Gilliam: Brazil. A legismertebb nyomorkeltőt egyébként Shakespeare-nek nevezik.
A magas nyomorfaktorú mű arról szól, hogy hiába teszel bármit, nincs menekvés, nincs gyógyulás, az élet rossz, a világ kegyetlen, saját nyomorú sorsod nem a te hibád. A szerelmesek elmennek egymás mellett az erdőben, aztán bánatukban meghalnak, vagy drogoznak, vagy a nagy gépezet és a világ legyőzi őket, vagy ha életben maradnak, néznek ki az ablakon, hogy jajj, de rossz.
Egyfajta kábítószer az ilyen mű. Nyugtató. "Ja, tényleg, a világ ilyen rossz, nem csoda, hogy szenvedek."
Ezért írja azt valaki, hogy őt Agnus blogja felvidítja. Milyen lelkiállapot kell ahhoz, amihez képest ez a blog felfelé húz? A szerző saját bevallása szerint a depressziós, anorexiás bloggerlányokkal való diskurzus gyújtott fényt a fejében, hogy ez az, ami neki is menni fog.
Jajj, nagy a seggem (Agnus), jajj, kövér vagyok (Combfiksz), zavar a szex hangja is (C), annyira különleges vagyok, hogy magyarázkodnom kell folyton (C), nem tudok hatni a férfiakra (A), nem tudok írni (C), nem vagyok trendi, és ez nehéz (C), folyton csalódok és ettől szép lassan elfogyok (A).
Nyilván van, akit megnyugtat, hogy más (is) így él.
Rengeteg ilyen blog van az interneten. Nagy részüket alig lehet észrevenni. Hogy lásd, miért ez a kettő került pellengérre, rátérek arra, amit vásári effektnek nevezek, és ami a nyomorfaktor hatását megsokszorozza.
Ha egy 16 éves, emos lány írja a fentieket, elolvassa néhány barátnője, és pár szerencsétlen, aki odatévedt, és esetleg ott ragadt. Pontosan látszik, hogy miről van szó: egy lelki válságba került tinédszer szenvedéséről, amely döntő részben fájdalom, minimális mennyiségben tartalom.
A vásári effekt, akár az aranyfesték, amelyet ráfújt a kontár asztalos a szekrényre, csillog és egyre többeket vonz oda. Combfiksz esetén elsősorban műszavak gyártása, Agnusnál bizarr, érthetetlen körülmények emlegetése jelenti ezt a festékréteget.
C: "álvemhes lettem, árnyalja őt az élet, elvettem a kedvem, Életmódszerűen Kataedző, Fehértérdű Én".
Ezek miatt az egyszeri olvasó azt hiszi, hogy itt valami különlegességre bukkant, mert ilyen szavakat még sosem hallott. Biztos mély jelentésük lehet. (Ráfújt aranyfesték.)
A: "tárgyalás motivációs farmer, a barátaim egy vérrel lecsöpögtetett sportszeletet-darabkát mérnek vércukorszintmérővel, beszélt a részletesen kidolgozott indoeurópai nyelvekről amelyeket ő talált ki tizenéves korában, gumikesztyűben internetezek, a barátaim szívószállal szürcsölik fel egy fél marha vérét, a férfiaknak meg kell puszilni a szemöldökét".
Ez is aranyfesték, legalábbis félhomályban annak látszik. (A csokoládé-marhavér témát úgy másfél hónapja olvastam, némileg kidolgozottabban egy másik blogon: mage.hu/2010/5/31/kakao )
Az aranyfesték mögött a kontár, tartalom nélküli, széteső fércmű rejtőzik.
Már csak egy kérdésre kell válaszolnom: mindez miért idegesít egy bizonyos embertípust ennyire.
Többségünk számára az egyik legfájóbb érzés az energiaveszteség. Feleslegesen dolgozni, mert a főnök hülyeséget kért. Beletenni az erőt, a lelkesedést, a törődést egy kapcsolatba, amelyből a másik szó nélkül kilép. Sok munkával ajándékot készíteni, amelynek a megajándékozott láthatóan nem örül. Felépíteni a várat, amely ledől. Hősies küzdelem árán kifogni az óriáshalat, amit útban hazafelé a cápák felfalnak. Reménykedni és csalódni.
Ezeknek a rossz érzéseknek mind-mind az energiaveszteség miatt érzett fájdalom az alapja.
A maximalista vagy inkább perfekcionista ember fejében van egy belső hang - általában a szülei nevelték bele -, amely folyamatosan szól: "Ez nem lesz elég jó. Tényleg csak ennyit tudsz? Kisfiam / kislányom, ezt így komolyan gondolod? Fuss neki még egyszer, többet várok el tőled."
Amennyiben ez a belső hang némi tehetséggel párosul, az eredmény - kemény munka árán - egyre jobb és jobb lesz.
És akkor a maximalista asztalos (maradjunk a házigazda hasonlatánál) látja, hogy a másik összeszögelt három karót, lefújta tescós műaranyfestékkel, és a pórnép csodájára jár: "Jajj, de jó. Jajj, de szép."
Persze, két nap alatt tönkremegy, nem jó semmire, de a maximalista asztalost nem ez zavarja. Kit érdekel. Essen is seggre, aki olyat vett és ráült. Meg is érdemli.
Őt az bántja, hogy ő mennyit dolgozott a saját asztalával. Minden kalapácsütéssel a tökéletességhez próbálta közelebb verni a bútort (és ez részben sikerült), és úgy érzi, kárba veszett a munka. Persze, nem veszett kárba, mert van, aki az ő asztalát keresi, és azt fogják dicsérni húsz év múlva is, de látja, hogy a másik vásári kontárkodás mennyieknek tetszik, és fáj neki, hogy ő nem tud semmit csinálni úgy. Olyan rosszul. Olyan sehogy. És mindezt olyan lelki nyugalommal, bűntudat és szégyenérzet nélkül.
Ugyanis a maximalizmus mindig együtt jár a megfelelési vággyal. Elsősorban a belső hangnak kell megfelelni, de ehhez részben a külső elismerésen keresztül vezet az út. Ha a maximalista nem függene a környezetétől, akkor nem lenne maximalista. Magányos maximalista nincs. Aki egy lakatlan szigeten maximalista, az Istennek (vagy a talán a fizikailag már nem is élő szüleinek) dolgozik úgy.
(Az ember társas lény.)
Ez volt a vásári effekt idegesítő hatásának az indoklása.
A nyomorfaktor már két okból bosszantó. Részben ugyanezért, tehát az energiaveszteség miatt. Részben a mögötte megbúvó, passzív-agresszív hazugság miatt.
A nyomorfaktor energiaveszteség-érzésre nagyon egyszerű példát mondok. Aktuálpolitika következik. A kormány kitalálja, hogy megsegíti a bajba jutott devizahiteleseket. Ismétlem: bajba jutott. Tehát, aki rendesen fizette a megemelt részletet, spórolt, többet dolgozott, nem ment nyaralni, az nem kap semmit. (Az nem jutott bajba?) Aki hátradőlt, és azt mondta, hogy jajj, nekem ez úgyse megy, az kap támogatást (nyilván rossz neki, de annak is rossz volt, aki többet dolgozott és nem feküdt le agonizálni). Ebben az esetben a nem-becsődölt hiteles azt érzi, hogy kár volt keményebben dolgozni. Elveszett energia. Becsődölhetett volna, és kap támogatást. Így meg nem kap.
Ami a hazugságot illeti, a nem becsődölt életet élő személy nagyrészt azért tudja, hogy nem volt kár küzdenie, mert nyilvánvaló, hogy akarással és kitartással jobb eredmény érhető el pasizás (csajozás), munka, emberi kapcsolatok, életkörülmények terén. És segítség se mindig érkezik (a bedőlt hitelre).
Csak hát jön a mártír, és azt mondja, hogy nem számit az akarás, mert az élet rossz, kegyetlen, gonosz. Akinek mégis jobb, az csak szerencsés. Az nem tudja, hogy milyen nehéz lehet, az nem élt még az árnyékos oldalon, azt nem ment keresztül tizedén se annak, amin ő, szegény.
A francokat nem. Csak nem feküdt le a porba fetrengeni és önsajnáltatni.
Ilyen esetben a küzdelembe fektetett energia lesz meghazudtolva. Azt akarja letagadni a nyomorfaktoros, hogy a másik tett azért, amit elért. És hogy ő nem tett, inkább a szenvedést választotta. A saját felelősségét tagadja, és tagadja a másik érdemeit. Mert ha mégis elérhető jobb állapotot, akkor nem igaz az, hogy a világ a rossz, az élet a gonosz. Akkor az a helyzet, hogy ő a béna.
Az, aki harcolt, érthetően lesz ettől a kinyilatkoztatástól ideges.
Összefoglalva mind a nyomorfaktor, mind a vásári effekt a munkába fektetett energia létét és értelmét tagadja. Miért fura az, hogy van, aki ideges lesz attól, ha letagadják, hogy ő dolgozik?
Azt állítom, hogy Agnus és Combfiksz blogjának bosszantási együtthatója két, egymástól nehezen elválasztható paraméterből következik, melyek közül bármelyik önmagában is idegesítő lehet az idegeskedésre hajlamos egyén számára, együttes hatásuk azonban már szinte pusztító.
Ez a két paraméter a nyomorfaktor és a vásári effekt.
A nyomorfaktor általános emberi igény a nyomorban élő, abból kimászni lusta (alulmotivált, képtelen) ember részéről. A nyomor lehet betegség, vagy sokkal inkább lelki állapot. A tartós nyomor állapota többnyire a nyomorfaktort-igényt emeli.
Jézus a következő kérdést tette fel a beteg embernek: "Akarsz-e gyógyulni?". Első olvasásra nevetségesnek tűnhet: "Ki ne akarna gyógyulni, milyen hülyeség már ez?". Nem kell kereszténynek lenni ahhoz, hogy belásd, mennyire adekvát a kérdés, amennyiben hajlandó vagy körbenézni figyelmesen. A helyzet az, hogy rengeteg ember nem akar meggyógyulni, szinte dédelgeti a baját. Sajátjának érzi. Sajnálja és sajnáltatja magát, mert kövér, mert fáj a keze, meg lehangolt, mert szerencsétlen, mert "csúnyán elbánt vele az élet".
Aki meg akar gyógyulni, az eljár tornázni (és nem kétszer), addig jár orvoshoz, amíg talál egy jót (ha kell, elmegy tizenöt orvoshoz), keres magának örömforrást, tovább lép a kudarcból.
Az utóbbi embertípust idegesíti a nyomorfaktor. Az előbbit élteti.
Jó példa az egyik (számomra nézhetetlen) kultfilm, a Rekviem egy álomért. Meglepő, mennyi ember van oda érte. Eszembe jut egy nézhetőbb, élvezhetőbb, de még mindig szörnyen magas nyomorfaktorú film, Terry Gilliam: Brazil. A legismertebb nyomorkeltőt egyébként Shakespeare-nek nevezik.
A magas nyomorfaktorú mű arról szól, hogy hiába teszel bármit, nincs menekvés, nincs gyógyulás, az élet rossz, a világ kegyetlen, saját nyomorú sorsod nem a te hibád. A szerelmesek elmennek egymás mellett az erdőben, aztán bánatukban meghalnak, vagy drogoznak, vagy a nagy gépezet és a világ legyőzi őket, vagy ha életben maradnak, néznek ki az ablakon, hogy jajj, de rossz.
Egyfajta kábítószer az ilyen mű. Nyugtató. "Ja, tényleg, a világ ilyen rossz, nem csoda, hogy szenvedek."
Ezért írja azt valaki, hogy őt Agnus blogja felvidítja. Milyen lelkiállapot kell ahhoz, amihez képest ez a blog felfelé húz? A szerző saját bevallása szerint a depressziós, anorexiás bloggerlányokkal való diskurzus gyújtott fényt a fejében, hogy ez az, ami neki is menni fog.
Jajj, nagy a seggem (Agnus), jajj, kövér vagyok (Combfiksz), zavar a szex hangja is (C), annyira különleges vagyok, hogy magyarázkodnom kell folyton (C), nem tudok hatni a férfiakra (A), nem tudok írni (C), nem vagyok trendi, és ez nehéz (C), folyton csalódok és ettől szép lassan elfogyok (A).
Nyilván van, akit megnyugtat, hogy más (is) így él.
Rengeteg ilyen blog van az interneten. Nagy részüket alig lehet észrevenni. Hogy lásd, miért ez a kettő került pellengérre, rátérek arra, amit vásári effektnek nevezek, és ami a nyomorfaktor hatását megsokszorozza.
Ha egy 16 éves, emos lány írja a fentieket, elolvassa néhány barátnője, és pár szerencsétlen, aki odatévedt, és esetleg ott ragadt. Pontosan látszik, hogy miről van szó: egy lelki válságba került tinédszer szenvedéséről, amely döntő részben fájdalom, minimális mennyiségben tartalom.
A vásári effekt, akár az aranyfesték, amelyet ráfújt a kontár asztalos a szekrényre, csillog és egyre többeket vonz oda. Combfiksz esetén elsősorban műszavak gyártása, Agnusnál bizarr, érthetetlen körülmények emlegetése jelenti ezt a festékréteget.
C: "álvemhes lettem, árnyalja őt az élet, elvettem a kedvem, Életmódszerűen Kataedző, Fehértérdű Én".
Ezek miatt az egyszeri olvasó azt hiszi, hogy itt valami különlegességre bukkant, mert ilyen szavakat még sosem hallott. Biztos mély jelentésük lehet. (Ráfújt aranyfesték.)
A: "tárgyalás motivációs farmer, a barátaim egy vérrel lecsöpögtetett sportszeletet-darabkát mérnek vércukorszintmérővel, beszélt a részletesen kidolgozott indoeurópai nyelvekről amelyeket ő talált ki tizenéves korában, gumikesztyűben internetezek, a barátaim szívószállal szürcsölik fel egy fél marha vérét, a férfiaknak meg kell puszilni a szemöldökét".
Ez is aranyfesték, legalábbis félhomályban annak látszik. (A csokoládé-marhavér témát úgy másfél hónapja olvastam, némileg kidolgozottabban egy másik blogon: mage.hu/2010/5/31/kakao )
Az aranyfesték mögött a kontár, tartalom nélküli, széteső fércmű rejtőzik.
Már csak egy kérdésre kell válaszolnom: mindez miért idegesít egy bizonyos embertípust ennyire.
Többségünk számára az egyik legfájóbb érzés az energiaveszteség. Feleslegesen dolgozni, mert a főnök hülyeséget kért. Beletenni az erőt, a lelkesedést, a törődést egy kapcsolatba, amelyből a másik szó nélkül kilép. Sok munkával ajándékot készíteni, amelynek a megajándékozott láthatóan nem örül. Felépíteni a várat, amely ledől. Hősies küzdelem árán kifogni az óriáshalat, amit útban hazafelé a cápák felfalnak. Reménykedni és csalódni.
Ezeknek a rossz érzéseknek mind-mind az energiaveszteség miatt érzett fájdalom az alapja.
A maximalista vagy inkább perfekcionista ember fejében van egy belső hang - általában a szülei nevelték bele -, amely folyamatosan szól: "Ez nem lesz elég jó. Tényleg csak ennyit tudsz? Kisfiam / kislányom, ezt így komolyan gondolod? Fuss neki még egyszer, többet várok el tőled."
Amennyiben ez a belső hang némi tehetséggel párosul, az eredmény - kemény munka árán - egyre jobb és jobb lesz.
És akkor a maximalista asztalos (maradjunk a házigazda hasonlatánál) látja, hogy a másik összeszögelt három karót, lefújta tescós műaranyfestékkel, és a pórnép csodájára jár: "Jajj, de jó. Jajj, de szép."
Persze, két nap alatt tönkremegy, nem jó semmire, de a maximalista asztalost nem ez zavarja. Kit érdekel. Essen is seggre, aki olyat vett és ráült. Meg is érdemli.
Őt az bántja, hogy ő mennyit dolgozott a saját asztalával. Minden kalapácsütéssel a tökéletességhez próbálta közelebb verni a bútort (és ez részben sikerült), és úgy érzi, kárba veszett a munka. Persze, nem veszett kárba, mert van, aki az ő asztalát keresi, és azt fogják dicsérni húsz év múlva is, de látja, hogy a másik vásári kontárkodás mennyieknek tetszik, és fáj neki, hogy ő nem tud semmit csinálni úgy. Olyan rosszul. Olyan sehogy. És mindezt olyan lelki nyugalommal, bűntudat és szégyenérzet nélkül.
Ugyanis a maximalizmus mindig együtt jár a megfelelési vággyal. Elsősorban a belső hangnak kell megfelelni, de ehhez részben a külső elismerésen keresztül vezet az út. Ha a maximalista nem függene a környezetétől, akkor nem lenne maximalista. Magányos maximalista nincs. Aki egy lakatlan szigeten maximalista, az Istennek (vagy a talán a fizikailag már nem is élő szüleinek) dolgozik úgy.
(Az ember társas lény.)
Ez volt a vásári effekt idegesítő hatásának az indoklása.
A nyomorfaktor már két okból bosszantó. Részben ugyanezért, tehát az energiaveszteség miatt. Részben a mögötte megbúvó, passzív-agresszív hazugság miatt.
A nyomorfaktor energiaveszteség-érzésre nagyon egyszerű példát mondok. Aktuálpolitika következik. A kormány kitalálja, hogy megsegíti a bajba jutott devizahiteleseket. Ismétlem: bajba jutott. Tehát, aki rendesen fizette a megemelt részletet, spórolt, többet dolgozott, nem ment nyaralni, az nem kap semmit. (Az nem jutott bajba?) Aki hátradőlt, és azt mondta, hogy jajj, nekem ez úgyse megy, az kap támogatást (nyilván rossz neki, de annak is rossz volt, aki többet dolgozott és nem feküdt le agonizálni). Ebben az esetben a nem-becsődölt hiteles azt érzi, hogy kár volt keményebben dolgozni. Elveszett energia. Becsődölhetett volna, és kap támogatást. Így meg nem kap.
Ami a hazugságot illeti, a nem becsődölt életet élő személy nagyrészt azért tudja, hogy nem volt kár küzdenie, mert nyilvánvaló, hogy akarással és kitartással jobb eredmény érhető el pasizás (csajozás), munka, emberi kapcsolatok, életkörülmények terén. És segítség se mindig érkezik (a bedőlt hitelre).
Csak hát jön a mártír, és azt mondja, hogy nem számit az akarás, mert az élet rossz, kegyetlen, gonosz. Akinek mégis jobb, az csak szerencsés. Az nem tudja, hogy milyen nehéz lehet, az nem élt még az árnyékos oldalon, azt nem ment keresztül tizedén se annak, amin ő, szegény.
A francokat nem. Csak nem feküdt le a porba fetrengeni és önsajnáltatni.
Ilyen esetben a küzdelembe fektetett energia lesz meghazudtolva. Azt akarja letagadni a nyomorfaktoros, hogy a másik tett azért, amit elért. És hogy ő nem tett, inkább a szenvedést választotta. A saját felelősségét tagadja, és tagadja a másik érdemeit. Mert ha mégis elérhető jobb állapotot, akkor nem igaz az, hogy a világ a rossz, az élet a gonosz. Akkor az a helyzet, hogy ő a béna.
Az, aki harcolt, érthetően lesz ettől a kinyilatkoztatástól ideges.
Összefoglalva mind a nyomorfaktor, mind a vásári effekt a munkába fektetett energia létét és értelmét tagadja. Miért fura az, hogy van, aki ideges lesz attól, ha letagadják, hogy ő dolgozik?
Nő és fociszenvedély? És akkor Laci a 8. randin azt mondta:-Most már ideje lenne képbe kerülnöd fociban.- (Dina agyán átfut a felháborodás, és már a nyelve hegyén van, hogy megkérdezi a másikat, hogy mitől ment el az összes esze. Közben érzi, hogy az elhangzott mondat…..
Amanda Snake
2010.06.22 20:33:33
@randomburvi: Ezen a párhuzamos dimenzión jót nevettem.
Az élet valóban science fiction, csak nem ennyire. Ha mindig létrejönne egy párhuzamos dimenzió, amikor valamit nem akarsz megérteni, vagy nem akarsz/tudsz alátámasztani, már nem maradt volna szabad hely az univerzumban.
De hagyjuk is a kvantumfizikát, én se értek hozzá igazán.
Panna arról beszélt, hogy ha a másik kedvéért teszel valamit, amit magadtól nem tennél, azt fel lehet fogni úgy, hogy a kapcsolatért teszed, és ha ő jobban érzi magát, elvileg te is, és ha mindketten tesztek a másikért, még jobb lesz. Adott esetben ez varázslatos érzéssé fejlődhet.
Persze, ide el is kell jutni érzelmi intelligenciában. Hosszú és nehéz tereppel tűzdelt utazás, nem való mindenkinek.
--
AS
Az élet valóban science fiction, csak nem ennyire. Ha mindig létrejönne egy párhuzamos dimenzió, amikor valamit nem akarsz megérteni, vagy nem akarsz/tudsz alátámasztani, már nem maradt volna szabad hely az univerzumban.
De hagyjuk is a kvantumfizikát, én se értek hozzá igazán.
Panna arról beszélt, hogy ha a másik kedvéért teszel valamit, amit magadtól nem tennél, azt fel lehet fogni úgy, hogy a kapcsolatért teszed, és ha ő jobban érzi magát, elvileg te is, és ha mindketten tesztek a másikért, még jobb lesz. Adott esetben ez varázslatos érzéssé fejlődhet.
Persze, ide el is kell jutni érzelmi intelligenciában. Hosszú és nehéz tereppel tűzdelt utazás, nem való mindenkinek.
--
AS
Belépve többet láthatsz. Itt beléphetsz
Már a blog címe is beszédes: "Keresd a nőt!". A szerző bátran szembenéz a ténnyel, hogy saját nőiségét évek óta hiába keresi, és arra kéri az olvasót, keressék együtt, hátha úgy hamarabb előkerül.
Ezen a blogon az olvasó "civil", alsóbbrendű és értetlen. Ennek ellenére nem ő a hibás, ha nem ért valamit, hanem a szerző, mert figyelmetlenségében nem ereszkedett le az olvasóhoz eléggé.
A blog különlegessége, hogy sem a humor nem megy a tartalom rovására, sem a tartalom nem terheli az olvasót.
--
AS