Adatok
AfterBjörn
100 bejegyzést írt és 0 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.
A fickót elég szar állapotban találtam. Lassan esteledett, ezek a kis mocskok ilyenkor jönnek elő újabban, és eddig rohadtul nem tudtam rájönni, hogy ezen kívül milyen rendszer van, meg van-e egyáltalán... Néha állandóan fel-le kószálnak, néha hetekig egy darabot se látok.…..
Azt hiszem, ekkor kezdtem levetkőzni mindazt, amit civilizáltságnak hívhatunk talán. Viszont amit tanítottak a túlélésről, nem felejtettem el. A Kölyök, Johan, a gyerek... halványultak, és ez az érzés is csak egy ideig volt rossz. Megkönnyíti a mindennapjaimat, ha nem azon…..
Nagyon ritkán láttam embereket, de kerültem őket messziről. Öltem a mocskokat, gyűjtötem a cuccokat, amikkel túlélhetek, 3-4 napnál tovább egy helyen nem maradtam. Dél felé indultam, aztán a tengernél megálltam és visszafordultam. Maradt még itt elég mocsok. Takarítani kell...
Könnyebb. Nem kell gondolkodni azóta. Ösztönösen cselekszem, nem maradok egy helyben sokat, figyelem a mocskokat, és minden alkalmat megragadok, hogy pusztítsam őket. Tudom, hogy nem számít, de nekem jól esik. Hol messziről, puskával, hol csapdával és tűzzel, valami megoldás mindig…..
Egy nap nem találtunk helyet, ahol meghúzhattuk volna magunkat éjszakára. Országúton bolyongtunk, nem tudtam, hova menjünk, mit csináljunk. Nem lehetett tervezni, nem volt egy cél, ami felé érdemes lett volna... Az autóban aludtunk. Elhatároztam, ha megint kérdez valamit -- bármit --…..
Vodkát iszom. Sokat, nem tudom, hányadik pohárral. És soha többet nem akarok élő embert látni. Mert végül meghal úgyis. Jobb egyedül. Akkor legalább csak egy élet múlik rajtam. És ha elbaszom, hát elbaszom.A motelből korán továbbálltunk, messze nem volt a megfelelő búvóhely.…..
Valami motelba mentünk először. Csöndes volt, a közelben nem kószáltak. Elsötétítettem mindent. A gyerek elé tettem egy tál ételt. Csöndben enni kezdett.-- Mi mikor halunk meg? -- kérdezte. Szinte vártam, hogy még hozzátegye: végre. Mit válaszoljak?-- Megnehezítjük nekik --…..
Elmenekültünk. Az úton lejjebb már csak elvétve kószáltak. Nem gondoltam semmire, csak az utat figyeltem, és közben próbáltam kitalálni, hova is menjünk. A gyerek csöndben ült, elképzelni sem mertem, mi lesz vele. Ehhez nem volt képesítésem. Csak azt tudtam, hogy megpróbálok…..
Persze a dolgoknak ritkán van szép végük, mióta valami szar vírus az emberiség nagy részéből zabáló, két lábon járó hullát csinált. Ma sem tudom, én hibáztam-e. Pár szár méter után feltűnt előttünk a kanyar, és valamiért azt gondoltam, onnan könnyebb lesz. És talán…..
20-nál többel nem tudtam menni. Szerettem volna elütni, széttrancsírozni az összes mocskot, de igazából jó, ha fére tudtam egyet-egyet taszigálni a kocsi orrával. De nem fogytak, elölről, oldalról csapkodták az autót, és üvöltöttek.-- Ez így nem fog menni -- mondta a Kölyök.…..
-- Hát, nincs mit tenni... Lássuk -- mondtam. Elindultunk. A mocskok rögtön felénk indultak, minden irányból. A nagy hó miatt lassan haladtunk, de szerencsére őket is akadályozta, sokuk néhol derékig süppedt. Erről eszembe jutott, hogy hányan indulhattak ide, és abból milyen kevés…..
-- Most mintha ritkulnának -- mondta később. Elhúztam a függönyt, és valóban úgy tűnt, meg lehet csinálni. Kinyitottuk az ajtót. A legközelebbi mocsok alig 20 méterre volt tőlünk. Levettem a cipőmet, hogy minél hangtalanabbul tudjak az autóhoz menni. Két fordulóval kivittük a…..
-- Ez így nem fog menni. Előbb-utóbb ránk törnek. -- A Kölyök bólintott. A gyerek aludt a szobában, ahogy csak a gyerekek tudnak.-- Mennünk kell, még ma éjjel. Összehordunk mindent az ajtóba, ami kellhet, és ha kicsit szellősebb lesz egyszer odakint, megyünk. Van jobb terved?--…..
Egész nap nem történt semmi, csak egyre többen lettek, délutánra már olyan volt odakint, mintha valami szabadtéri koncertre gyülekeznének az emberek. Nem tudom, miért nem támadtak ránk. Régebben láttam olyat, hogy az utcán aránylag békésen csoszogó mocskok egyszercsak felkapták…..
Mire a házhoz értünk, a Kölyök is észrevette a mocskokat. A függönyöket megigazította, hangtalanul kitárta az ajtót, és kezében a fegyverrel várt minket. Az alakok egyelőre, úgy tűnt, céltalanul kódorognak, a legközelebbi is vagy 100 méterre volt. Az autót megint közvetlenül…..
Amikor kiléptem az ajtón, valami természetellenes zúgást hallottam. Először azt hittem, csak a szél. A gyereket nem találtam a kocsiban. Gyalog indult el, érezte, tudta, mi történt, lassan lépkedett a hóban. Beugrottam az autóba és utána eredtem. Megálltam mellette, kiszálltam,…..
Kezében egy kést szorongatott, és amikor szólni akartam neki, hogy ideje indulnunk, rám nézett, elmosolyodott, és a torkába döfte a kést. Halk, fuldokló kiáltást hallottam, majd ráborult férje tetemére. Nem léptem oda hozzá, nem akartam neki segíteni. Elegem volt mindenből és…..
Amikor beléptem a szobába, a nő Johan teteme fölött állt, mint egy szobor, merev arccal nézett le rá. Búcsúzkodott, de nem fogtam fel időben, hogy nemcsak a férjétől. Az egész élettől. És mindent, ami történt, megértek vagy elfogadok, de ezt az egyet nem tudtam azóta sem…..
És ez volt az a pillanat, amikor minden elromlott, amikor a kötültekintően, tőlem telhető alapossággal, vigyázva felépített világunk összedőlt. Az ezt követő események már csak részletek, érdekes, de elhanyagolható részletek láncolata, melynek végén ott álltam újra,…..
A reggel ugyanott talált minket. A gyerek elaludt, az asszony szinte tébolyult tekintettel nézett maga elé, én pedig tudtam, hogy be kell nyitnom a szobába, és valósággá kell tennem, amit mindannyian tudunk. Felkeltem az asztaltól, odaléptem az ajtóhoz. Rátettem a kezemet a kilincsre,…..
A nappaliban ültünk, lassan besötétedett, de senkit nem zavart. Tudtuk, hogy Johan haldoklik odabent, és hogy semmit nem tehetünk érte. A gyógyszerek nem hatottak, és már nem tudtam, mit tehetnék. Igazából vártam, hogy meghaljon. A gyerek és a nő nem szóltak, csak ültek, és…..
Kicsit úgy éreztem, nem egészen az elképzeléseimnek megfelelően alakulnak a dolgok. Átrohantam Johan szobájába. A takarót lerúgta magáról, sütött a forróságtól, és mintha valakivel viaskodna álmában, úgy hadonászott. Lábának csonkját felszaggatta, lepedője csupa vér,…..
Sötét van a nappaliban. A konyha beugrójában egy alak áll, nekem háttal. Nem mozdul, csak előre-hátra dülöngél. A kezében megcsillan valami. Késnek látom. Hangot nem ad ki, csak ez a monoton dülöngélés. Az ajtóra nézek. Zárva... Két gyors lépéssel odaugrok, és lefogom,…..
Éjszaka. Odakint halkan, de folyamatosan zúg a szél. Idebent hűvös van, be kell fűtenem. Kinézek az ablakon. Üres. Nem jár egy görnyedt hátú alak sem odakint, végtagjait furán vonszolva. Nyugalom van. Ilyenkor mindig eszembe jut, milyen jó lett volna itt, még azelőtt... De mi…..
Az első nap bizakodó voltam, bár inkább nem mondtam el a családnak. Johan láza nem szökött fel újra, a sebéből rendszeresen szívtuk a cuccot. Úgy éreztem, kézben tartom a dolgokat. Nem tévedhettem volna nagyobbat. A Kölyök visszament a mi házunkba, csak késő délután jött…..
Belépve többet láthatsz. Itt beléphetsz