bogriella 2020.02.18 19:01:54

Kedves Tamás!
Ma, többek között azon gondolkodtam, mi a dolga Istennek?
Az én felfogásom és hitem szerint, Isten maga A Szeretet, A Jóság, A Teremtő. Nincsen köze pusztulásokhoz, halálokhoz...(ugye sokan azért nem hisznek Isten létezésében, mert meghalt a gyerekük és azt miért engedte Isten...) Isten nem engedte és nem is tiltotta meg, annak a gyereknek ez volt az életfeladata, ebben az életben és azok, amiket addig, a hláláig megélt...
Szóval, szeretném tudni, a Te olvasatodban, tudásod alapján, hitrendszeredben mi Isten feladata egy-egy ember életében.
Az én olvasatomban, semmi, ugyanis minden, ami velem történik ebben az életemben, az én felelősségem, én írtam magamnak a leszületésem előtt életfeladatul.
Mégis, amikor azt írom, hogy SEMMI, érzek némi hiányosságot itt, ami nem hagy nyugton.
Még annyi, nem hiszek az egyházakban, a vallásban, a Bibliában sem, DE! van hitem egy nálamnál Magasabb Hatalomban, akit én Istennek nevezek.
Üdvözlettel: bogriella

bogriella 2020.03.01 23:57:31

@thoomas26:
Köszönöm a válaszodat. :)
A szabad akarat kérdésén is el szoktam gondolkodni.
Régebben, pár évvel ezelőtt megingathatatlanul hittem benne, hogy létezik a szabad akarat, ettől gondoltam emberi lényeknek magunkat, azóta ez a hitem eléggé inog, úgy vélem ma és egy kis ideje már érzem is talán, mivel minden el van rendelve, el lett rendelve a leszületésem előtt (életfeladat) ezért a szabad akarat, mint olyan, illúzió. Lehet, talán ezt is kissé sarkosan élem meg mostanság, viszont remélem, ha így van, változik ez bennem akkor, amikor változnia szükséges.
A szabad akaratot én magamnak úgy magyaráztam, amikor választás előtt állok, mondjuk el kell döntenem, bizonyos helyzetekben hogy most merre menjek, több lehetőség közül melyiket válasszam... ezt nevezzük szabad akaratnak, azt ami a döntés lehetőségében, felelősségében rejlő. Megértettem (lehet, még nem jól), hogy ez sem a szabad akarat, csak annak látszik, magyarázatom rá a hozzászólásom elején található.
Azt is értem és így is hiszem, nincsenek büntetések, sem jutalmak, következmények vannak, amik valójában emberi döntéseim mivoltából eredők... viszont ez sincsen, nekem ez is csak illúzió, hiszen el lett rendelve.
Számomra ez a szabad akarat kérdés, ma és itt és most így kerek.
Miért, mire vagyunk mi, emberek Istennek? Miért teremtett bennünket olyannak, amilyenek vagyunk? Vagyis inkább milyennek teremtett bennünket és miért akarunk egy-egy leszületésben megtapasztalni a gonoszságot, az aljasságot, mire jó ez nekünk, főleg számára? Tudom, a lelki fejlődés egyik állomása... miért szükséges Isten szerint a lelki fejlődésünk akkor, amikor teremthetett volna bennünket tökéletesre, olyanra, mint saját magát vagy mint amilyenek leszünk egyszer, sokára majd, a sok-sok leszületésünk, lelkifejlődésünk során... akkor a következő kérdésem, mivel a legértékesebb a világon a szeretet, miért kell mellé a gonoszság is, a fájdalom, a szomorúság? (csak akkor tapasztalhatjuk meg egyik pórust, ha van ellentettje is) Miért az a sorsunk, hogy fejlődjünk, HA! A Tökéletesből születtünk?
Hát, ezek jutottak eszembe még... eléggé fáradt vagyok, már alig fog az agyam... Jó éjt. :)

bogriella 2020.03.02 21:29:29

Köszönöm. :)
Biztos nem eléggé világosan fogalmaztam éjszaka, amikor írtam a fentieket... a szabad akarat elöl én nem zárkózom el, asszem ami a jót, a fejlődést, a szeretetet érinti és ismerem, találkoztam vele a mostani leszületésem alatt... szóval asszem én semmi elöl sem zárkózom el, a lényeg, most hol tartok, most hogyan tudom felfogni, megérteni azt, aminek az útján járok.
Ahhoz szólnék még, hogy mindenki azt tegye mással, amit vele szeretnének hogy tegyenek... ehhez kapcsolódik számomra az, van pár valaki az életemben, akikkel kapcsolatban sokáig nem tudtam elfogadni a szeretetteltelibb rájuk gondolást vagy legalábbis megértően feléjük fordulni. Ezekből, akik a legnagyobb csalódást, fájdalmat, szomorúságot okozták nekem, megmaradtak ketten, egyik már kevesebb intenzítással, mint a másik... most jut eszembe hárman vannak, ezekből kettő él, a harmadik már 2005-ben meghalt.
Amikor gyomorszorítóan előugranak a lelkemből, már nem dühöt érzek, illetve egyiknél még jelen van a düh, érdekes módon, őt jobban össze tudom rakni a fejemben, jobban megértem, világosabbak számomra a miértek, míg a másiknál, aki már halványabban él a lelkemben, (mindkettő élő ember) "csak" a mély szomorúság és fájdalom van jelen. Természetesen nem mindig, nem folyamatos ez.
Megtanították nekem, hogyha szeretettel, elfogadással imádkozom olyan emberért IS! aki pedig nagyon megbántott, aljas módon viselkedett velem, a legközelebbi hozzátartozóim egyike és másika... elmúlik a harag, a düh és idővel szelidül a mély szomorúság, az a gyászfolyamat, amelyiken minden egyes elengedéskor jó esetben és szerencsésen keresztül megyek. A harmadiknál pedig ott tartok, már nem akarom átharapni a torkát (elnézést, komolyan ezt akartam) hanem szelíden megkérdezném tőle, mondd csak, elmúltál már jó pár éve 70 éves, nem fárasztó ennyi sok gyűlölködés számodra? És ezzel az én lelkem is megszelidül.
Szóval, én most ezt csinálom, amikor eszembe jutnak, csak jót kívánok nekik, igyekszem ezt tiszta szívből tenni, boldogságot az életük hátralévő részére, egészséget. Működik, mert működtetem. :)
Köszönöm kedves Tamás a linket, el fogom olvasni a bejegyzésedet, tapasztalataidat. Többször járok az oldaladon, tanulok, böngészek. :)