Origenész 2012.09.11 19:46:09

Gaudium et spes kiknek szól?
Nagyon sok szép blog hozzászólás érkezett. Örülök neki. Úgy veszem észre, hogy a kedves bloggolók figyelmét különösen a 2. vatikáni zsinatnak az az állítása keltette fel, hogy a Szentlélek nemcsak a Krisztus-hívőknek, hanem minden jóakaratú embernek fölkínálja a lehetőséget, hogy Krisztus halálának és feltámadásának misztériumához csatlakozzék, és így üdvözüljön (Gaudium et spes, 22). E kijelentés általános érvényű, és nem csak olyan emberekre vonatkozik, akik őserdőben élve soha sem hallottak vagy hallhattak Krisztusról és az ő egyházáról. A katolikus Egyházhoz tartozás szükségességének kérdéséről e szövegben nincs szó. A zsinatnak az Egyházról szóló konstitúciójában találunk viszont az egyháztagság szükségességére vonatkozó, nagyon fontos és érdekes magyarázatot. Az ókortól kezdve a keresztény teológusok sokszor ismételték azt az állítást, hogy „extra Ecclesiam nulla salus” (az Egyházon kívül nincs üdvösség). Ez a kifejezés először talán Szent Ciprián, kartágói vértanú püspök műveiben jelenik meg a 3. század első felében. Meg kell tehát vizsgálnunk, hogy az üdvösség lehetőségét minden emberre kiterjesztő 2. vatikáni zsinat állításai (GS 22, LG 16) miképpen egyeztethetők össze ezzel a hagyományos tanítással. Ezt az összeegyeztetést kísérli meg a hagyományos tanításra vonatkozó érdekes értelmezéssel az Egyházról szóló zsinati konstitúció Lumen gentium 14.pontja, ahol a következő szöveg áll: „Az Egyház szükséges az üdvösséghez, mert egyedül Krisztus az üdvösség közvetítője és útja, aki testében, amely az Egyház, jelenvalóvá válik számunkra. Krisztus maga pedig, azzal, hogy kifejezetten hangsúlyozta a hit és a keresztség szükségességét (vö.Mk 16,16; Jn 3,5), ezáltal egyben megerősítette az Egyház szükségességét, amelybe a keresztségen mint ajtón át lépnek be az emberek. Ezért nem üdvözülhetnének azok az emberek, akik nem leledzenek ugyan tudatlanságban arra vonatkozólag, hogy Isten Jézus Krisztus által a Katolikus Egyházat szükségesnek alapította meg, ha mégsem akarnának abba belépni vagy abban kitartani.”
Figyeljünk a megfogalmazásra, amelyet nagyon pontosan, szószerint fordítottam. Ezért hangzik olyan furcsán. A „nem leledzenek tudatlanságban” (non ignorantes) kifejezést értelemszerűen úgy is fordíthatjuk, hogy „tudják”. Vagyis: azokról van szó, akik tudják, vagyis eljutottak ahhoz a meggyőződéshez, hogy Isten a Katolikus Egyházat „szükségesnek” alapította meg. Mihez „szükségeshez”? Az összefüggés szerint, nyilván „az üdvösség eléréséhez szükségesnek”. Ezekről az emberekről jelent ki valamit a mondat. Azt, hogy „nem üdvözülhetnének, ha…” A főmondat igéje feltételes módban áll (salvari non possent=nem üdvözülhetnének). Olyan emberek esetéről van szó, akik tudják ugyan (vagyis eljutottak ahhoz a meggyőződéshez), hogy Isten és Krisztus akarata szerint a katolikus Egyház az üdvösséghez szükséges intézmény, ennek ellenére, valami okból mégsem akarnának hozzá csatlakozni. Olyan emberekről van tehát szó, akik az Isten akaratára vonatkozó saját lelkiismereti tudásuk, meggyőződésük ellenére sem hajlandók a katolikus Egyházba belépni. Gondolom, létezhetnek ilyen emberek, de nem hiszem, hogy sokan lennének. Azok, akik családjuk felfogását követve nőttek fel különböző felekezetekben vagy vallásokban, és jóhiszeműen gyakorolják azokat, nyilván nem ilyen meggyőződésük ellen tusakodó emberek. A zsinat is így gondolkodik róluk. Például, az Ökumenizmusról szóló határozatban a zsinat elismerőleg beszél nem katolikus keresztényekről, akik a keresztségben megigazultak a hitből, Krisztus testének lettek tagjai, megvan bennük a kegyelmi élet, a hit, a remény, a szeretet és a Szentlélek többi belső ajándéka, és nem vádolhatók az egyházszakadás okozásának bűnével (UR 3). Ezek a jóakaratú protestánsok és ortodoxok, nyilván, nem jutottak ahhoz a meggyőződéshez és tudáshoz, hogy Isten akarata szerint katolikusnak kellene lenniük.
Akkor lesz az egyes emberek számára kötelezővé a katolikus Egyházba való belépés, amikor egzisztenciális síkon lelkiismeretükben eljutottak ahhoz a meggyőződéshez, hogy az Isten ezt kívánja tőlük. Ugyanezt kell mondani a nem-keresztényekről is. Az az egyszerű tény, hogy, például egy japán gyerek az iskolai történelem-tankönyvből tudomást szerzett arról, hogy létezik a világ ezer meg ezer vallásos intézménye között egy „katolikus Egyháznak” nevezett intézmény is, még nem elegendő ahhoz, hogy számára ez a tény személyes elköteleződésre indító lelkiismereti tudássá váljon. Rá is teljes mértékben áll a Gaudium et spes 22. pontjának kijelentése: őbenne is az Isten által ismert módon működik a Szentlélek, és összekapcsolja azzal a Krisztussal, aki őérte is meghalt és feltámadt.
Ezeket hallva felmerülhet egy katolikus hívőben az a kérdés: hát érdemes akkor katolikusnak lenni és a parancsolatokat követni? Ha valaki számára teher és nem hálásan elfogadott segítség a keresztény élet, akkor merülhetnek fel ilyen gondolatok. Szent Ágoston minden esetre azt mondaná, hogy a kereszténység parancsai és kegyelmi eszközei nem terhek, hanem szárnyak, amelyekkel felemelkedhetünk az Istenhez, és élhetjük Isten képmásaként az igazi emberi életet. Órigenész

Origenész 2012.04.18 17:50:08

Tilikovnak:

Köszönöm az igen szép és hasznos hozzászólásokat. Tilikov hozzászólásában nagyon alapvető kérdéseket vet fel, amelyeke próbálok valamiképpen válaszolni, bár misztériumokról lévén szó, emberi okoskodások csak korlátoltan segítenek.
A megváltás tanánál az alapkérdés a bűn mibenléte. A bűnt a szentírás nyomán a keresztények nagyon tragikus valaminek fogják fel. Persze, komoly bűnre gondolj, például, ha jogtalanul és kegyetlenül megöl valaki egy embert. Minthogy Isten számára minden ember nagyon fontos, és szigorúan tiltja a gyilkosságot, ezért a gyilkos a maga részéről felbontja a kapcsolatot Istennel, és minthogy Isten minden élet és lét alapja, voltaképpen azonnal meg kellene szűnnie a bűnös életének és létezésének. Tehát az, hogy a bűnös tovább létezik és él, már Isten irgalmának a következménye. A további kérdés az, hogy az Isten irgalmából tovább élő ember újra fel tudja-e venni a maga erejéből a kapcsolatot Istennel. A végtelen méltóságú Isten elleni vétek, végtelen súlyosságú. Ezért az ember a maga erejéből nem tudja helyrehozni a megbántott Istennel való kapcsolatát. A mindenható Isten azonban megtehetné, hogy Szentlelkét az ember lelkébe küldve, őt ingyenesen képessé tegye a szívbeli megbánásra, és az új szeretet-kapcsolatra Istennel és az embertársaival. A keresztények hiszik, hogy Isten ezt meg is tette, de nem úgy, hogy egyszerűen úgy döntött, hogy „bár nem érdemled meg, ingyenesen visszafogadlak az életemmel való közösségbe”, de ennél többet tett az Isten, vagyis a Fiúisten az Atya akaratából emberré lett, és bűntelenül végigélt egy csupa jóság életet, és, bár rászakadt üldöztetés és bántalmazás, sőt kivégzés formájában az emberek gonoszsága, mégis megmaradt a megbocsátó jóságban, mindvégig. Minthogy ez a Jézus szolidáris az egész emberiséggel, Isten mindig úgy látja az emberiséget, hogy annak egyik tagja és feje Jézus, az istenember, akinek szerető élete és halála többet nyom a latban Isten szeme előtt, mint a világ valamennyi ocsmány bűne. És ezért minden bűnösnek kész megbocsátani, és kész elküldeni a Szentlelket szívükbe, hogy őket megtérésre indítsa.
Minthogy az emberek valódi szabad akarattal bíró élőlényként lettek megteremtve, a Szentlélek ezen indítására adott válasz tőlük is függ. Isten soha senkit sem kényszerít, még a jóra sem. Azt, hogy ki fogadja be a Szentlélek bűnbánatra indító ösztönzését, csak az Isten tudja és látja, és némileg maga az illető ember is tapasztalhatja. Hogy csak kevesen fogadják-e be a Szentlélek e működését, vagy sokan, vagy talán – legkésőbb halála pillanatában – mindenki, azt nem tudjuk, de szabad remélnünk (több neves teológus, Hans Urs von Balthasar, Rahner, Greshake stb nyomán), hogy mindenkinek a szíve keménységén végül győz az Isten szeretete. Ezt biztosan állítanunk nem lehet, mert a Bibliában vannak részek, amelyek azt a benyomást keltik, hogy vannak véglegesen az Istennek nem-et mondók, de viszont szabad és lehet remélnünk, hogy Isten szeretet-indítása végül mindenkit elvezet a szeretetre. Jézus kereszthalála olyan megrendítő esemény, amely egyfelől mutatja a bűn súlyosságát, másfelől pedig alapot ad annak remélésére, hogy ennek a krisztusi életáldozatnak gyümölcse végül minden ellenállást legyőz.
Ami Jézus halálát illeti, a keresztény hit szerint, amint már Antiochiai Ignác püspök vértanú a 2.század elején hangoztatta, Jézus egészen valóságosan ember volt, és az emberi halált teljes valóságában átszenvedte. Hogy ugyanaz a Jézus Istenként nem halhatott meg, semmit sem vesz el az ő emberi halálának valóságából, mint ahogy a mi halálunk is nagyon valóságos és borzalmas, bár a keresztény gondolkodók túlnyomó többsége szerint az ember lelke nem hal meg a test halálakor, hanem tovább létezik, egészen más létmódban. Az a felfogás, amelyet egyes modern protestáns teológusok vallanak, és amelyet Ganztod (teljes halál)-nak neveznek, mely szerint a lélek is meghal a halál pillanatában, és csak az egyetemes feltámasztásnál kezd újra élni és létezni, nagyon kevés teológust győzött meg, és én sem hiszem, hogy ha semmi folytonosság nem lenne a mostani létünk és a feltámadt testben való lét között, nem lehetne mondani, hogy ugyanaz a valaki támadt fel, aki meghalt. A keresztény felfogás persze feltételezi, hogy az Isten képmására teremtett ember egyetlen élete nem „kérészéletű”, hanem az időben teremtetett, de örökké létezni és élni fog.
A jó emberek szeretetben elvállalt halála biztosan sokat számít Isten színe előtt, és befolyásolja Istennek az emberiséggel való viszonyát. Jézus halála azért egyedülálló értékű, mert ő egyben isteni méltóságú is volt, és mert az ő szeretete olyan nagy volt, amelynél nagyobbat el sem lehet képzelni. De az ő halálának értékéhez hozzá adódnak a vértanúk és más jó emberek életének és halálának értékei is, csak azt kell mindig hangoztatni, hogy az ezekre képesítő szentlelki energiát Jézus megváltó halála és feltámadása miatt adja Isten az embereknek.
Az Isten Fiának megtestesülését nem lehet „szimpla kiszögelésnek” tekinteni. Ez egy nagyon véres, valós és döbbenetes esemény. Hogy ez miképpen érinti a Fiúisten isteni természetét, az egy további misztérium, amelyre vonatkozólag különböző magyarázatok és elgondolások léteznek.
Az egész keresztény dogmának alapja az a hitbeli meggyőződés, hogy az egy Isten „három személy”, vagyis nem magányos valaki, hanem szeretetközösség, és ezért, ahogy például Bernard Lonergan nevű filozófus-teológus mondja, az egy Istenben egy közös „tudat” létezik, de három tudatos alany, vagyis az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Egy másik jó teológus, Heribert Mühlen magyarázza, hogy három személyes névmás segít a Szentháromság misztériumának megértésében: az Atya olyan mint az „én”, a Fiú, olyan mint a „te”, a Szentlélek pedig olyan mint a személyesen létező „mi”. Persze ennek további magyarázata csak Mühlen könyveinek az elolvasásával lesz érthetővé.
Nos, ennyi jutott eszembe most. Próbáltam az intellectust működtetni, de ahogy már az 1. vatikáni zsinat megmondta, a misztériumok, bár nem intellectus ellenesek, de felülmúlják az emberi intellectus képességeit. Gondolhatod, kedves Tilikovom, hogy olyan szellemóriások, mint Ágoston és Aquinói Tamás, nem gyermekded történetkékben hittek, hanem igyekeztek a végsőkig használni értelmüket. Ágoston mondta egyszer: „intellectum valde ama!” (nagyon szeresd az értelmet!) Az Egyház sohasem volt észellenes, sőt, azt hiszem, nem azért nem lesznek hívővé az emberek, mert túl sok kérdésük van, hanem azért mert túl kevés kérdést tesznek fel maguknak, és nem teszik fel a végső kérdéseket.
Végül, bár igaz, hogy tovább folyik a bűnáradat az emberi történelemben, azt hiszem, hogy kevesebb bűnt követnek el azok, akik Jézus megváltó halálában hisznek, és az ő útján igyekeznek járni, mint azok, akik ezt nem teszik. De ezt csak a mindentudó Istenre tudja pontosan. Ajánlom, hogy olvasd el figyelmesen Echikarl blogjában Aranyszájú Szent János himnuszát. Nagyon tetszik nekem.
Szeretettel köszönt Órigenész

Origenész 2012.04.19 11:37:14

Rövid választ írok Ferdinandus blogger barátomnak:
Helyesen következtettél, hogy az ősszülők úgy üdvözülhettek, hogy megbánták bűnüket és megtértek. Igaz, erről a Biblia világosan nem ír, de az egyházatyák korától kezdve az egész hagyomány, főképpen a görög egyházban, egyöntetűen azt mondogatta, hogy Ádám és Éva megtértek és üdvözültek, Jézus Krisztus jóvoltából. Ennek a meggyőződésnek, úgy látszik, nincs világos Isten által kinyilatkoztatott alapja, de minthogy egészen általános lett a keresztény Egyházban (amelyet a Szentlélek irányít), hihetjük, hogy helyes ez a meggyőződés. Az egész bizánci ikonográfia Ádám és Éva Krisztus általi üdvözítését ábrázolja, és Charles Péguy egy gyönyörű versben (Eve a címe) fejtegeti, hogy Mária engedelmessége hogyan vezetett az ő Fia által az ősanya, Éva megtéréséhez és üdvözítéséhez. Ilyeneket mondott már a 3.században Éváról és Máriáról Szent Irenaeus is.
Az angyalok létmódjáról nagyon keveset tudunk. Lehetséges magyarázat a bukott angyalok meg nem térésére az, hogy az angyalok nem „időben” léteznek, hanem más létmódban, ahol az egyszeri szabad alapválasztás nem változtatható meg egy későbbi „időben”.
Órigenész

Origenész 2012.05.01 12:47:25

@Superréme:

Szeretnék válaszolni kedves Superréme bloggolónak. Elolvastam a bloggodat. Kéred, hogy írjam meg az 1.Pét. 3,19-20 versekre vonatkozó „katolikus véleményt”. E versekre vonatkozólag hivatalos katolikus vélemény nem létezik. A különböző teológusok különböző magyarázatokat adnak. Alább lefordítom a remek közös francia ökumenikus bibliafordításban (TOB: Traduction oecuménique de la Bible) e versekhez fűzött jegyzeteket. Előbb idézem a magyar katolikus Jeromos Bibliatársulat fordítását, amely így hangzik: „19. Őbenne (vagyis a Lélekben) ment el (Krisztus), hogy azoknak a lelkeknek is hirdesse a megváltást, akik a börtönben voltak, akik egykor hitetlenek voltak, amikor Isten türelmesen várt Noé napjaiban, míg a bárka épült, amelyben kevés, összesen nyolc lélek menekült meg a víz által. 21. Ennek felel meg most a keresztség stb.”
Hozzáteszem még 1Péter 4,6-ot ugyanabból a fordításból: „Mert azért hirdették az evangéliumot a megholtaknak is, hogy bár testben, emberek módjára ítélték meg őket, Lélek által azonban Isten szerint éljenek.”
A TOB jegyzetei a következők: 19.vers: Őbenne. Jegyzet: vagyis a Szentlélekben. Ez lehetséges fordítás, de kevésbé valószínű. A TOB a görög en hó-t alors-ral fordítja, vagyis: akkor. 19.vers: ekéruxen ( kérüxsó ige mult idő). TOB jegyzet: „prédikálni, hirdetni: keresztény igehirdetést jelentő szakkifejezés, amely gyakran az evangelidzein igével együtt fordul elő (vö.4,6). Számos ókori egyházatya ebben a versben az üdvösségre irányuló egyetemes meghívás kifejezését látták. Más Ujszövetségi szövegek (ApCsol 2,31; Róm 10,7; Ef 4,8-10) csak Jézusnak a holtak helyére való leszállását említik meg, amit az ún. Apostoli Hitvallásba is felvettek. 1Pét 3,19 az egyetlen bibliai szöveg, amely Jézusnak a szellemek (esprits) felé irányuló tevékenységről szól. Vannak azonban szentírásmagyarázók, akik ebben a szövegen egyszerűen Krisztusnak az alvilági hatalmakon aratott győzelmének meghirdetését látják.” 19 vers: lelkek, akik a börtönben voltak. Jegyzet: „két lehetséges magyarázat: vagy Noé kortársairól van szó, akiket a zsidó hagyomány a leggonoszabb bűnösöknek tekintett, vagy a bukott angyalokról van szó, akiket az emberek bűneiért felelőseknek tartottak. Vö. Hénok könyve, Jubileumok könyve stb.
4,6: jegyzet: „3 magyarázat lehetséges: 1. magyarázat: E vers a 3,18-ban kezdődő egész bekezdést zárja be. Bár a kijelentés általánosabb, mint 3,19 kijelentése, itt is az üdvösségre irányuló meghívásról van szó, azok számára, akik emberi elgondolásaink szerint örök halálra ítéltettek. 2. magyarázat: A 6. vers szorosan kapcsolódik az 5. vershez, és más a perspektíva, mint 3,19-ben. A vers Krisztus egyetemes tevékenységét állítja azok felé, akik őt nem ismerték. E tevékenység mikéntjére e vers nem ad semmi kifejtést. 3., kevésbé valószínű magyarázat: Péter itt azokat a keresztényeket vigasztalja és biztatja, akik nyugtalankodtak Krisztus második visszatérése előtt elhunyt keresztény testvéreik sorsa felől.
Mint láthatjátok, sokféle magyarázat van, amelyek közül szabadon lehet válogatni.
A hagyományos katolikus tanítás szerint, az ember örök sorsa eldől halála pillanatában. Amint XVI. Benedek pápa Spe salvi kezdetű enciklikájában (2007) kifejti, három lehetőség adódhat az egyes emberek számára: (1) Lehetnek emberek, akik teljesen kiölték magukból az igazság és a szeretet iránti fogékonyságot, és gyűlöletben éltek. „Ez egy borzalmas gondolat, – teszi hozzá XVI.Benedek pápa – de éppen korunk történelmének néhány alakja félelmetes módon mutatkozott ilyennek. Ezeken az embereken már nincs semmi gyógyítható, a jóság elpusztítása visszavonhatatlan: ez az, amit a pokol szó jelent. (2) Másfelől létezhetnek olyan teljesen tiszta emberek, akik engedték, hogy az Isten egészen átjárja őket, és ezért teljesen nyitottak az embertársaik felé, vagyis olyan emberek, akiknél az Istennel való közösség már egész létüket meghatározza, és átköltözésük az Istenhez csak beteljesíti azt, ami már bennük megvalósult.Tapasztalataink szerint azonban sem az egyik sem a másik állapot nem az emberi létezés normális esete. (3) Feltételezhetjük, hogy a legtöbb embernél létük legmélyén megmarad az igazság felé, a szeretet felé és az Isten felé nyitó végső és legbelső nyitottság. Ezt a nyitottságot azonban befedik az élet konkrét döntései, a új meg új kompromisszumok a gonoszsággal: sok szemét takarja el a tisztaságot, ha meg is marad az ember lelkében a szomjúság, mely újra meg újra megjelenik minden gonoszságon túl. Mi történik az ilyen emberekkel, amikor a Bíró elé lépnek? Minden tisztátalanság, amit életükben felhalmoztak, hirtelen nem számít? Vagy valami más történik ekkor? Szent Pál az 1.korintusi levélben elénk tárja, hogy miképpen érinti különböző módokon Isten ítélete az embereket, kinek-kinek az állapota szerint. Képekben teszi ezt Pál, melyek az elképzelhetetlent valahogy ki akarják fejezni, de nem foghatók fogalmakba, egyszerűen azért, mert a halál utáni állapotokba nem tudunk belepillantani, és nem tapasztaltuk meg azokat. Pál először azt mondja a keresztény ember létéről, hogy ez a lét egy közös alapra, Jézus Krisztusra épül. Ez az alap szilárd. Ha megmaradunk ezen az alapon állva, és erre építettük életünket, tudjuk, hogy a halálban sem fogja senki tőlünk elvenni ezt az alapot. Ezután Pál így folyatja magyarázatát: »Ha azonban valaki az alapra aranyat, ezüstöt, drágaköveket, fát, szénát, szalmát épít, mindegyiknek a munkája nyilvánvaló lesz; ugyanis azon a napon ez megmutatkozik, mert a tűz megmutatja. A tűz ugyanis majd megvizsgálja, hogy kinek-kinek mit ér a műve. Akinek felépített műve épen marad, az jutalmat kap. Az pedig, akinek a műve elég, kárt vall; ő maga azonban megmenekül, de csak mintegy tűzön keresztül.« (1Kor 3,12-15) E szöveg azt mutatja, hogy az ember üdvözítése különböző formákat ölthet; megtörténhetik, hogy sok minden, amit az illető ember felépített, leég; a megmenekülőnek magának pedig ’tűzön’ kell átmennie, hogy végérvényesen képes legyen Istent befogadni, és az örök menyegzői lakoma asztalához ülni. Néhány mai teológus úgy vélekedik, hogy az égető és ugyanakkor üdvözítő tűz: Krisztus, a Bíró és Üdvözítő. A vele való találkozás az ítélet döntő pillanata. Az ő pillantása előtt elolvad minden hazugság. A vele való találkozás átéget és tüzével szabaddá teszi énünk lényegét. Megeshet, hogy az, amit életünkben felépítettünk üres szalmának, puszta nagyzolásnak bizonyul, és összeomlik. A létünkben jelenlevő tisztátalanságot és betegséget feltáró e találkozás fájdalma üdvözít. Krisztus pillantása, szívének érintése meggyógyít minket egy fájdalmas átalakuláson, „mintegy tűzön keresztül”. Ez egy boldogító fájdalom, amely által Krisztus szeretetének szent hatalma égetve áthatol rajtunk, úgyhogy végre egészen önmagunkká, és ez által egészen Istenéi leszünk. Így megmutatkozik az igazságosság és a kegyelem összekapcsolódása. Nem mindegy, hogy hogyan éltünk. Szennyességünk azonban nem piszkít meg örökké, ha legalább Krisztus, az Igazság és a Szeretet felé kinyúltak maradtunk (ausgestrekt geblieben sind). A piszkunk végeredményben már elégett Krisztus szenvedésében. Az ítélet pillanatában megtapasztaljuk és megkapjuk Krisztus szeretetét, amely hatalmasabb minden bennünk és a világban levő gonoszságnál. A szeretet fájdalma lesz megmentésünk és örömünk. Világos, hogy ennek az átégetésének tartamát nem mérhetjük evilági időmértékekkel. E találkozás átváltoztató ’pillanatát’ nem lehet időtartammal mérni: a szív idejéről van szó, amely a mi átlépésünk az Istennel való közösségbe Krisztus testében. Isten ítélete reménység: mert egyszerre igazságosság és kegyelem. Ha csak kegyelem lenne, akkor minden földi dolog mit sem számítóvá silányulna (vegleichgültigt), és Isten nem válaszolna az igazságosságot számon kérő kérdésünkre, pedig ez a döntő kérdés, amelyet a történelem és Isten felé felteszünk. Ha csak igazságosság létezne, akkor mindnyájunk számára csak a félelem maradna meg. Isten megtestesülése Krisztusban azonban mindkettőt, az ítéletet és a kegyelmet úgy kapcsolta össze, hogy az igazságosság is megvalósul. Mindnyájan „félelemmel és rettegéssel” munkáljuk üdvösségünket (Fil 2,12). Mégis, a kegyelem reményt ad, és bizalommal vezet a Bíróhoz, akit „ügyvédünkként” (vö. 1Jn 2,1) ismerünk.” (45-47.pont)
A katolikus Egyház tanítása szerint a halál pillanatában levő állapot dönti el az üdvösséget vagy a kárhozatot, de a fentiek értelmében a legtöbb embernél a halál után is folytatódik a tisztulás. Ezt nevezik a katolikus teológusok és az egyházi zsinatok purgatoriumnak, vagyis tisztító folyamatnak. A Szentírás egyes szövegei, mint például, a korintusi levél fent idézett versei, valamint pl. a Makkabeusok 2.könyvének 12,40-45 versei azt sejtetik, hogy van ilyen tisztulási folyamat. A latin egyház a purgatorium szenvedéseinek jogi értelmezést szokott adni: vagyis, az igazságosság megköveteli, hogy a bűnös büntetést kapjon, akkor is, ha bűne bocsánatot nyert, vagy ha az nem volt „halálos bűn”. E jogi magyarázatnál helyesebbnek tartom a keleti egyház magyarázatát, amelyet a purgatorium (purgare=tisztítani) elnevezés is sugall: vagyis, az ember lelkében a bűnök nyomokat hagynak, amelyeket gyógyítani, tisztítani kell, ahogy azt fentebb XVI. Benedek megfogalmazza. A misztikus szentek tisztító szenvedései ezt jól példázzák.
E gondolatnak a legfőbb alapja nem egyes szentírási szövegekben található, hanem magában a krisztus istenfelfogásban: Isten maga a tökéletes jóság és tisztaság, ezért a vele való örök egységre csak a minden rossztól és szennytől megtisztított ember juthat el, de a Jézus által kinyilatkoztatott Isten ugyanakkor jóságos, megbocsátó Atya is. Tapasztalatból tudjuk, hogy kevés embert mondhatunk, még élete végén sem, tökéletesen jónak és tisztának. Nem tételezhetjük fel a Jézus által kinyilatkoztatott jóságos mennyei Atyáról, hogy az emberek nagy többségét emiatt örökre eltaszítja magától. A halál utáni tisztulás gondolata a keresztény teológusok között először a 3. században, Órigenésznél jelent meg, és alapvető meglátását az utána következő keresztény gondolkodók átvették.
A tridenti zsinat így foglalja össze ezt a tanítást: „Miután a katolikus egyház, a Szentlélektől kioktatva, a Szetnírás és az ókori atyák hagyományainak alapján szent Zsinatjaiban és legújabban ebben az egyetemes (tridenti) zsinatban azt tanította, hogy létezik a purgatorium, és hogy az ott tartott lelkeket a hívek közbenjáró imái, leginkább pedig az oltár kedves áldozata (a szentmise) megsegíti, e szent (tridenti) zsinat előírja a püspököknek, hogy szorgosan törekedjenek arra, hogy a purgatoriumról szóló egészséges, a szent atyák és a szent zsinatok által közölt tanítást a keresztények hittel elfogadják és megtartsák, és hogy őket erről oktassák és ezt mindenütt prédikálják. Azokat a kérdéseket pedig, amelyek a tanulatlan nép számára nehezek és tudálékosak, és amelyek nem szolgálnak épülésükre, és általában nem növelik a jámborságot, zárják ki a népies oktatásokból. Éppen így mindazt, aminek bizonytalan, vagy éppen hamis látszata van, ne engedjék tárgyaltatni vagy terjeszteni. Azokat a vélekedéseket pedig, amelyek valamiféle kiváncsiságot elégítenek ki vagy babonaságok, vagy pedig rút haszonleséssel vádolhatók, tiltsák el, mint botrányos és a híveknek megütközését okozó dolgokat.” (DS 1820)
Megvallom, számomra e tanítás nagyon vigasztaló. Így, egyfelől nem mindegy, hogy hogyan élem életemet, másfelől pedig Isten irgalmából remélhetem, hogy becsúszhatok az örök boldogságba.