Adatok
petike740804
0 bejegyzést írt és 1 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.
Hónapokkal a Műcsarnok-kiállítás megnyitója előtt egyértelmű volt, hogy az Aviva képzőművészeti díj a szezon egyik legszórakoztatóbb képzőművészeti eseménye lesz. Az ötmilliós jutalom egyik jelöltje, Mécs Miklós például már az elején bombát akart robbantani, folytatva…..
Belépve többet láthatsz. Itt beléphetsz
Jó választás volt a MAO-t felkérni az Aviva Díj díjkiosztó ünnepségének (hátterét?) keretét megadó előadásra, így elgondolkodhattunk azon, vajon a kortárs zeneművészet vagy képzőművészet befogadása állítja nagyobb kihívás elé a hallgatót/nézőt.
A tréfát félretéve, úgy tünt a MAO és talán még BTS képviselte a profizmust ezen az estén, a többiek valahogy mélyen alatta maradtak az elvárt színvonalnak.
Hozzászólásom további folytatása előtt jelzem, hogy véleményem szerint mindaz, ami a díj körül egy kívülálló számára észlelhető volt, minden visszássága ellenére, vagy éppen azért, igazolta egy ilyen díj létrehozásának a jogosultságát, és bízhatunk benne, hogy jövőre a kurátorok és a szponzorok is felnőnek a feladathoz; esetleg más rendezőgárdával újraindul a kezdeményezés.
De térjünk vissza a disszonanciára, és hogy miért is éreztem én ezt.
Az első disszonáns hang a művészvilágból érkezett: nem is értem, miért érzi kellemetlenül magát egy művész, ha a kurátor őt jelöli erre a díjra? Mi az a szörnyűség, ami ezzel a jelöléssel jár? Ahogy én látom, két igen fontos lehetőséget nyújtott a jelölés:
1. nem akárhol, hanem a Műcsarnokban(!) teret adott a művészeknek, hogy kiállíthassák alkotásaikat
2. a díj anyagi segítséget jelent a további alkotáshoz. Igaz, hogy a „fődíjat” csak egyvalaki viszi el, de a nem díjnyertes alkotók kiállított művei közül akár több is felkelthette a műgyűjtők érdeklődését.
A jelölteknek nem kellett megadott témában gondolkodni vagy akár új alkotást létrehozni, mindez csak lehetőség volt, és teljes szabadsággal dönthetett mindenki, mit mutat meg magából.
A díjkiosztó ünnepség szervezőinek és résztvevőinek sikerült a kialakult rossz szájízt felerősíteni, és kényelmetlen helyzetet teremteni. Tanuljunk hát egy kis illemtant.
Illik (illett volna):
• a művésznek megjelennie az ünnepségen
• a kurátornak megjelennie az ünnepségen
• ha bemutatják, felállnia és meghajolnia, főleg, ha megtapsolják
• a közönségdíjas nyertessel is kezet fogni
• a közönségdíjas nyertesnek a kezébe adni valamilyen ajndékot
• a színpadra felhívott alkotóval beszélni néhány szót
A következő disszonáns elem a technika volt, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ne értsük, ne érthessük a mondanivalót. A kisfilmek megakadása miatt fontos mondatok estek ki. Nehezen volt egyébként eldönthető, hogy a filmeket amatőr/ök készítette/ék, vagy vérbeli profi munkáját látjuk, aki ezzel az eszközzel a művészek egyéniségét, lelkivilágát is elénk tudta tárni. Az estén közreműködő kameraman munkája alapján inkább az amatőrségre lehet tippelni. A fixen beállított kamerák bármilyen mozgatása, fókuszálása nagy nehézséget okozott számára, és a vége felé még önmagát is sikerült (minden mást kitakarva) megmutatnia a kivetítőn, amint hosszasan beállítja a másik kamerát.
A másik csoda a mikrofonok működése és használata volt. Az álló mikrofonokkal az a baj, hogy vagy feléri a beszélő, vagy nem, és ha kevés van belőle, akkor nem is tud mindenki hozzáférni. Még az elnök-vezérigazgató úr hangját sem hallottuk mindig, Benczúr Emesétől pedig teljesen megvonták a mikrofont, így a nézőkig már nem jutott el a hangja.
Harmadik disszonancia: A vezérigazgató úr – akinek a nevét talán nem is hallottuk – sokféle szerepet kipróbált, és sajnos az eredetileg neki szánt – díjátadó – szerepkör ment a legkevésbé.
Kiválóan vegyült a közönség közé, és sajátította ki a dinamikát adó kártyákat a MAO közönségjátékában. A díjátadás levezénylése viszont már keményebb diónak bizonyult. Az még némi hezitálás után eszébe jutott, hogy a közönségdíjas Benczúr Emesével neki is kezet kellene fognia, de ezt követően, mintha teljesen megfeledkeztek volna a művészről, ott állt szegény hosszasan, üres kézzel. Senki sem szólt volna hozzá, ha nem áll elő az a kínos eset, hogy a kézlenyomatos anyag nem készül el időre, és valamivel ki kell tölteni az időt, tehát beszélni, beszélgetni kell valamiről.
Mellesleg ez a spontán rész adott némi ízelítőt abból, hogy mi is zajlott a háttérben, és rávilágított a Kis Varsó hozzáállására is.
A műsor elején még „úton lévő” művészek valóban nem érkeztek/érkezhettek meg Kölnből. Hogy nem készült film, a bemutatás kontextusában szintén megcáfolódni látszott, hiszen bevetítették a nevüket és az azt követő üres filmkockákat. EZ volt az ő filmjük, ami akkor nem lett volna, ha nem is utalnak a hiányára.
A kurátorok akadémikus döntése a díjról nagy csalódást okozott mindenkinek. Még szerencse, hogy a közönség ezúttal jobban teljesített, és nem az előre sejtett eredmény született. Egyébként már a név felolvasása előtt egyértelművé vált a többes szám használata miatt, hogy kik a nyertesek. Még a keretbe is befért volna mindkét tenyér.
De végül is a vezérigazgató úr tenyere került a gipszmintába, és a szöveg bevésésével egy önálló alkotást hozott létre, így a művész szerepet is kipróbálhatta egy kis időre… Igazi kuriózum ez!
Így utólag érthetetlen, hogy az oklevelekkel való bohóckodás – akár a kabaréban is felléphetnének ezzel a számmal – miért nem tölthette ki azt az időt, amíg az anyagra vártak? Az oklevelek kitöltése, aláírása amúgy is adminisztratív feladat, nem kellett volna produkciót csinálni belőle. Most sikerült vele egy „ráadás számot” nyújtani, hiszen időközben az oklevelet kapó művésznő is visszament a helyére. Az oklevelet tartó dosszié sorsát jobb nem is említeni, megjárta Petrányi Zsolt minden testrészét, végül a színpad szélére került; pedig egyszerűen csak bele kellett volna helyezni az oklevelet, és úgy átadni Benczúr Emesének, hogy hazafelé a biciklin ne gyűrődjön már úgy össze a papír, mint a ruhája idefelé.
Vége