Regisztráció Blogot indítok
Adatok
azaxx

0 bejegyzést írt és 5 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.

2009.08.06. óta tag.
Admin Szerkesztő Tag Vendég
Tékozló Homár Nem is vásárolt, mégis feljelentette lopás miatt a Tesco 2009.11.24 00:04:00
Az "Ősz pechvogelje" címre eséllyel pályázhat Zsuzsa, aki egy lidérces esti teszkózós konzumroham végeredményeként hivatalosan tolvajnak lett minősítve egy olyan ügyben, amiben a világért sem döntőbíróskodnánk, de amiről annyi minimálisan elmondható, hogy nem…..
azaxx 2009.11.25 01:57:54
IrodalmiCentrifugA Versvasárnap: József Etella versei 2009.09.13 09:21:00
József Etella a nagy szubeurópai költő, József Attila költött nővére. Közös tudást és szellemi anyagot birtokolt az öccsével, miközben életét kiscselédként tengette. Ő írta a magyar irodalom legnagyobb verseskötetének, a Medvetáncnak néma női társkötetét: ez a máig…..
azaxx 2009.09.14 19:06:13
testmódosítás Transscrotal piercing 2009.09.11 15:45:53
A transscrotal piercing egy igen érdekes és egyáltalán nem hétköznapi piercing. A herezacskó elülső oldalán hatol be és a herezacskó hátulsó oldalán jön ki, tulajdonképpen keresztül halad az egész herezacskón, ezért gyakran hívják scrunnel-nek is (scrotal…..
azaxx 2009.09.11 21:41:35
Pszichológia.blog.hu Pánikbetegség 2007.03.26 07:08:00
Magyarországon akár százezres nagyságrendet is elérheti a pánikbetegek száma. A betegség felismerését megnehezíti, hogy sok esetben a betegek nem is gondolják, hogy pszichés eredetű betegségben szenvednek, hanem a betegség jellegéből fakadóan úgy hiszik, hogy valamilyen szervi…..
azaxx 2009.08.06 06:13:23
Sziasztok!

21 éves lány vagyok, és sajnos én is a pánikbetegek közé sorolhatom magam lassan két éve.
Az életem hazugságban élem, így nem csoda, hogy a feszültség ezt hozta ki belőlem. (erről mindjárt) Az első pánikrohamom 4 éve volt osztálykiránduláson, Egerben a kazamatákban. Ki kellett mennem, mert olyan hányinger tört rám, hogy hihetetlen. Szerencsére nagyon kedves volt az egyik illetékes hölgy és rögtön kivezetett onnan. Úgy tűnt én voltam az első, aki így járt.
Akkor nem tudtam mire véljem, így csupán a kialvatlanságomnak és esetleges másnaposságomnak tulajdonítottam az egészet.
Utána párszor rám jött, ugyanaz a hányinger, és az ijedtség, hogy nehogy rosszul legyek. Emlékszem, ballagáskor is folyton az járt a fejemben, hogy nehogy rosszul legyek. Mondjuk akkor rá három napra durván belázasodtam és az érettségiket szörnyű kínszenvedéssel írtam. Akkor nyáron, a szüleimmel és az akkori párommal Erdélybe utaztunk volna, de reggel rám tört a szokásos rosszullét és Gárdonyba érve kitaláltam, hogy a párommal inkább ott maradnék nyaralni a nénikéméknél. (Persze nem mondtam az okát a spontán döntésemnek, úgy tettem, mintha hagytam volna rábeszélni magam, mert nénikémék igencsak győzködtek, így pont kapóra jött.) Egyébként nagyon nehezen bírtam ki Gárdonyig az utat, mert szörnyen szorongtam.
Egyetemi beiratkozáson is nagyon rosszul voltam, majdnem elájultam, meg ott volt a szörnyű hányinger. Viszont az egész elmúlt, mire hazaértünk. (Sajnos nem oda mentem tanulni, ahova szerettem volna, mert félreinformáltak és sorrendet módosítottam.)
Az első félévem az egyetemen rendkívül emlékezetes lesz, mivel a két kezemen meg tudom számolni, hány órára mentem be. Mondjuk egyik oka az volt, hogy sehogyan sem tudtam szót érteni a szaktársaimmal és legtöbbször úgy éreztem, mintha valamiért lenéznének vagy éppen észre sem vennének. De nem hatott meg különösen, mivel megvolt a saját baráti társaságom még gimnáziumból akikkel remekül kijöttem. Annyi, hogy nem volt kedvem bejárni egyrészt emiatt, másrészt pedig azért, mert nem is oda akartam menni tanulni. Abban az időben rengeteget ittam. Naponta, két naponta lerészegedtem a legjobb barátommal -nevezzük "Z"-nek, aki egy rendkívüli fiú és együtt gyűlöltük a világot. Nagyon elmélyült a kapcsolatunk. Talán soha senki nem került hozzám annyira közel mint akkor ő.
Persze a félév végén egy vizsgára sem mentem be, mert vagy másnapos voltam, vagy nem volt kedvem. (Akkor már megvolt a mostani párom, aki dühös volt rám emiatt, de mindig kitaláltam egy jó okot, amiért nem mentem be.)
Visszatérve a hazugságra, amit az elején említettem. Körülbelül hetedikes korom óta sejtettem, hogy vonzódom a lányokhoz, és egy másfél éves átszenvedett kapcsolat után úgy döntöttem, hogy nem vagyok hajlandó tovább hazudni magamnak, így útjára engedtem a barátomat, aki amúgy nagyon szeretett, hogy találjon valakit, aki valóban megérdemli őt. Nem mondtam neki a valódi okát, mert nagyon jóban volt a szüleimmel, így utána hónapokig "zaklatott". De végül tovább lépett szerencsére. A szüleim nem tudnak a "valódi" énemről. Lassan két éve van párom, együtt élünk, de a szüleim úgy tudják, hogy csak a lakótársam.
A rendszeres rohamaim akkor kezdődtek, mikor tavaly télen összeköltöztem vele. Akkor úgy döntöttem, halasztok egy félévet az egyetemen és munkát keresek. Találtam is egy remek állást egy bankban. De jöttek a rosszullétek. Emlékszem is az első durvábbra. Aznap kellett mennem bejelentkezni az új munkahelyemre, így hát elindultam reggel a metróhoz, de éreztem, hogy valami nincs rendben. Lementem az aluljáróba és vártam a metrót. 1 perc sem telhetett el, kivert a víz, olyan érzésem támadt, el fogok ájulni, hidegnek éreztem a fejem és a végtagjaim (szerintem leeshetett hirtelen a vérnyomásom) és szörnyen hányingerem lett. És úgy éreztem, hogy rögtön haza kell mennem, mert nem tudok elmenni, annyira rosszul vagyok. Hazamentem és a párom meglepetten és kissé dühösen vette tudomásul, hogy nem mentem el bejelentkezni. Délután elzavart háziorvoshoz. Mivel influenza szezon volt, rögtön kiírt egy hétre táppénzre és antibiotikumot írt fel. Persze semmilyen influenzaszerű tünetet nem produkáltam, de beszedtem a gyógyszert, hogy a párom ne toljon le. (Igencsak anyáskodó típus.) Utána párszor bementem dolgozni, de rájöttem, hogy a bank világa nem passzol hozzám, és még időben voltam, hogy elkezdjem a félévem.
Nem sokkal az után a párommal volt egy féltékenységből fakadó veszekedésünk (azt követő éjjel a legjobb barátommal szörnyen kirúgtunk a hámból.) A balhé után eldöntöttem, hogy nem fogok eljárni sehova szórakozni, hogy elkerüljem a hasonló félreértéseket. Nem sokkal az után jött egy következő rosszullétem. Felhívott "Z", hogy találkozzunk, és elindultam a villamos felé. Éreztem, hogy fáj a fejem, de gondoltam, majd elmúlik a levegőn. Ahogyan közeledtem a villamos felé, egyre erősödött a fájdalom. Felszálltam; az első megállót még-még elviseltem, de a másodikon leszálltam, mert rám tört ugyanaz az érzés, amit éreztem amikor a metróra vártam: szörnyű hányinger, ájulás érzés, szédülés... Leültem a megállóban, kb. lefolytam a székről és mélyeket lélegeztem (orron be és szájon ki, ahogyan nagymamám tanította), hogy magamhoz térjek. Pár perc múlva sikerült annyi erőt gyűjtenem, hogy felhívjam "Z"-t, hogy jöjjön oda hozzám, mert nagyon furcsán érzem magam. Persze -kicsit dühösen, hogy miért nem szóltam előbb- rögtön odajött és elmentünk sétálni a friss levegőn, amitől -igaz, kicsit kábult maradtam- viszonylag hamar jól lettem és nyugodtan beszélgethettünk. (Persze azalatt folyton az járt a fejemben, hogy mi a franc volt megint ez az egész?!)
Történt, ami történt, attól a perctől valami meggátolta bennem, hogy felszálljak bármilyen tömegközlekedési eszközre. Egyszer utaztam pár megállót, mert "Z" ragaszkodott hozzá, de azóta egyáltalán nem ültem fel semmire.
Szerencsére, a helyek, ahova mennem kellett, gyalog is közel voltak.
Ugyanez a szorongás és "félelem" gátolta meg bennem, hogy elmenjek meglátogatni a beteg nagyapám, mikor idelátogatott. Eldöntöttem, hogy leutazom Gárdonyba, mert ott volt az egész család, de az utolsó pillanatban le kellett mondanom, mert nem tudtam volna vonatra szállni. Szörnyű hasmenésre hivatkoztam.
Mint mondtam, akkor aktív félévem volt az egyetemen, persze órákra nem jártam. Szerencsére nem vagyok hülye gyerek, és a jegyzeteket is könnyen megszereztem, így félév végén a legtöbb vizsgámat -amikre bementem- sikeresen, 4-5ösre teljesítettem. Mégis átsoroltak fizetősre, mert az elszúrt félévem miatt nem volt elég kreditem.
Vizsgák után egyre többször fordult velem elő, hogy nem tudtam kimenni még az utcára sem, mert ha el is készültem, és indulás előtt voltam, jött a jelzés belülről, hogy "ha most elindulsz, bizony megbánod, mert rosszul leszel". Így legtöbbször el sem indultam. Persze, miután letettem az ötletről, hogy bárhova is menjek, elmúlt a rosszullét.
Nem kell említenem, hogy az ilyen rosszullétek, meg a már említett "nem járok szórakozni egyedül" fogadalmam miatt a legtöbb barátom "lemondott" rólam, és "Z"-vel is eltávolodtunk. Igazából mindenkit eltaszítottam magamtól, csak a páromat tudtam elviselni, de előtte is szégyelltem, ha éppen rosszul éreztem magam. Nem tudtam, hogy mi lehet a gond velem... Egészen addig, míg egyik barátnőmmel való beszélgetés alatt elejtettem, hogy mik is történnek velem ilyenkor, és akkor mondta, hogy "Babám, ezek bizony a pánikbetegségre utaló jelek! Én is ezzel szenvedek már egy ideje!" És ekkor tudatosult bennem igazán, hogy ez egy valódi probléma és nem az én fejemben zajló hülyeség.
Még egy darabig elvoltam így, kerültem a helyzeteket, amikben rosszul lehettem és jobban kiszorítottam a környezetem az én kis világomból. A családomban már olyan rémhírek terjengtek, hogy drogozok, meg hasonlók...
Aztán jött ősszel az újabb félév. Szüleim elvállalták, hogy fizetik, csak folytassam. Most már vártam, hogy végre tanulhassak, és úgy éreztem, hogy megújult energiával vágok bele... Egészen az első hétig. Utána lankadt a lelkesedésem, mikor megtudtam, hogy csúszni fogok egy évet. Be-be jártam az órákra. De pl. előfordult olyan, hogy éreztem, rosszul vagyok, de nagyon be akartam menni a suliba. Elindultam és majd megőrültem odafele úton. Én csak csökönyösködtem magammal, hogy "már pedig én akkor is bemegyek, ha négykézláb kell megtennem". Elértem a Campusba és megálltam az épület előtt. Emlékszem a gondolataimra; az járt a fejemben, hogy: OK, hogy most ennyire rosszul vagyok, de mi lesz, ha bemegyek és még rosszabbul leszek? Ki kell jönnöm és mindenki majd arról beszél, hogy rosszul voltam! Mi van, ha bent leszek rosszul és még csak ki sem tudok menni?... És hasonlók. Visszafordultam. Hazafele úton kezdtem jobban lenni, és mire hazaértem már teljesen jól voltam. A kedvem akkor ment el teljesen, amikor a szüleim bejelentették, hogy mégsem képesek kifizetni a félévemet.
Onnantól fogva egész nap otthon ültem a gép előtt. Ha mennem kellett valahova, képtelen voltam rá, vagy csak üggyel bajjal tudtam megtenni. Nem voltak konkrét pánikrohamaim, de állandó rosszulléttel küszködtem, amik megkeserítették a mindennapjaimat. Csak akkor voltam úgy-ahogy jól, ha egyedül voltam.
Senki nem tudta, mi történik velem. Szegény párom folyton azt hitte, hogy miatta van. És ekkor elmondtam szüleimnek, hogy milyen rosszullétekkel küszködöm -mert eddig nem mertem elmondani- és ekkor döntöttem úgy, hogy orvoshoz fordulok a problémámmal. Felkerestem a háziorvost és rögtön pszichiáterhez küldött. (Mondjuk ezt furcsálltam, mert nem ártott volna egy alapos kivizsgálás, mivel azt is említettem neki, hogy voltak pajzsmirigy problémáim... Na mindegy!)
A pszichiáter rögtön gyógyszer írt fel. Mi is volt a neve? Hmm... Nem emlékszem a nevére, de azt tudom, hogy valamilyen szerotonin-visszavétel gátló szer volt. Két hét után javulni látszott a helyzetem. Az állandó rosszullétek enyhültek, de továbbra sem volt kedvem senkihez és semmihez így nem nagyon jártam sehova. A gyógyszer szedése után másfél, két hónappal kezdtem el újra rosszul lenni. Emésztési problémáim lettek, stb... Visszamentem a pszichiáterhez és kértem orvosi igazolást, hogy kérelmezzem a félévem utólagos halasztását és kértem ajánljon inkább egy pszichológust, mert nem vagyok hajlandó gyógyszert szedni. Elküldött egy hölgyhöz az SZTK-ban. Első alkalom izgalmas volt, a hölgy szótlanul ült és figyelt. A második alkalom is hasonlóan zajlott. A harmadik is... És a negyedik is. És csak ült és néha egyet-kettőt kérdezett. Semmi jó tanáccsal nem látott el, semmilyen terápiás jelleget nem öltött az egész. Négy alkalom alatt már vártam volna valami hasznos reakciót, de semmi. Nem mentem többet.
A bécsi rokonaim kitalálták, hogy menjek ki hozzájuk egy időre, mert biztosan jót tenne a környezetváltozás. Ismerik a betegséget, mert unokatesóm is szenved miatta. Egy hetet töltöttem náluk, akkor is a szobában kuksoltam. Egyszer volt egy rosszabb fajta rosszullétem, akkor be is fulladtam, de nem csináltam belőle ügyet. Biztosan az váltotta ki belőlem, hogy én a belső szobában aludtam és a mellettem lévő külső szobában pedig a bejárónő és kicsit bezárva éreztem magam. Nem akartam felébreszteni. Pont elég volt, hogy bepánikoljak. Az utazást természetesen nehezen bírtam, annak ellenére, hogy autóval vittek és azzal hoztak. Egyébként sikerült már kocsiban is bepánikolni. Azóta nem szeretem a szüleim autóját, de azért még merek vele utazni szerencsére.
A bécsi út után nem javultam szinte semmit. Talán kicsit szívesebben beszéltem az emberekkel, de nem mozdultam ki gyakran. Újra beadtam a jelentkezésemet az egyetemre.
Március óta az otthoni rosszulléteim is megszaporodtak, de ezek már inkább pánik jelleget öltenek. Általában fél-egy óra alatt, maximum két óra alatt elmúlnak. Egy kétszer előfordult, hogy a konyhában kellett aludnom, mert rosszul voltam a szobában. Valószínűleg amiatt volt így, mert a konyhából nyílt a WC és az valamiért biztonság érzést nyújtott. (Leginkább attól szorongok, hogy nehogy hányjak. Nagyon kellemetlen. Persze, sosem hányok!) Előfordult, hogy az éjszaka közepén alvásból riadtam fel, és rohantam ki lenyugodni. A rosszulléteim alatt borsmenta- és citromfű tea, pirítós, Magne B6, B6 vitamin és legrosszabb esetben pedig Daedalon az, és a hideg levegő az, ami segít. Nem mozdulok ki az utcára nélkülük és tea meg keksz nélkül. Az esős, hűvös idő is nyugtatólag hat rám. Ilyenkor ritkábban, vagyok rosszul.
Mindehhez társul egy jókora hipochondria is. Meg tojásfóbiám van. Ha tehetem kerülöm a tojásos ételeket, mert rettegek a szalmonellától.
Legújabb fóbiám a H1N1. Most már az antibakteriális törlőkendő is megjelent a táskámban.
Csak biciklivel közlekedek, semmi mással, hogy minél kevesebb emberrel érintkezzek.
Az utóbbi 1-2 hónapban, mintha javulna az állapotom. Egyre többet mozdulnék ki, keresem a régi barátaim társaságát, de sajnos ezzel egy időben előbukkant a démoni énem is, aki "csajozna". A közérzetem ingadozik. Felvettek újra az egyetemre, most történelemre megyek, ez a régi álmom és ez ad egy adag energiát. Csak sajnos, ott van bennem a félsz, hogy mi van, ha minden kezdődik elölről?
A párom végig kitartott mellettem, néha megértő volt, néha pedig nem. A rosszulléteim alatt arra van szükségem, hogy mindenki békén hagyjon, és ezt ő zokon veszi. Azt hiszi, hogy ellene irányul. Rosszul esik neki, hogy nem járok vele sehova. Viszont felhívtam a figyelmét arra, hogy ha nem tűnt volna fel, legutóbb vele vásároltam be a Tescoban, és ez mekkora előrelépés számomra. De ennek ellenére azt látom rajta, hogy kezd belefáradni. És én is, abba, hogy ő sem élhet teljes életet mellettem, mert mindig van valami bajom. "Mindig rosszul vagy, mikor velem kell menni valahova" mondogatja. De ez nem csak vele van. És most már egyre ritkább.
Amit elvett tőlem ez a betegség -mert ez igenis betegség- az a barátaim, a családom és a párom teljes boldogsága. A családom egyáltalán nem tudja kezelni a helyzetem. Az apám azt mondja, hogy az én hibám, hogy nem teszek ellene semmit, az anyám pedig azt mondta, hogy ő nem "fogadja" el, hogy beteg vagyok. És néha még a fejemhez is vágják, hogy a betegségemet használom kibúvónak a munka, és a kötelesség alól. Elvette a legjobb barátomat is.
Viszont azt kell mondanom, hogy adott is dolgokat. Jobban megismertem magam, felhagytam a deviáns életvitellel -mivel mióta felerősödtek a pánikos tünetek, nem tudom elviselni a másnaposságot-. Leszoktam a dohányzásról, mert rosszul voltam tőle.
Persze ezek a dolgok súlyban sehogyan sem viszonyíthatók azokhoz, amiket elvett, és nyilván jobb lett volna, ha magától következnek be ezek a változások. De próbálom mindennek a jobbik oldalát megragadni, akkor is ha bizonyos helyzetekben nehéz. Szerencsére nem zuhantam -még?- mély depresszióba, bár párszor igencsak előjöttek a negatív gondolatok, amik szerencsére elmúltak.
Nos, ez az én történetem "dióhéjban". Jókora dióhéjban! :) Igazából nem ragaszkodom a kommentekhez, csak példaképp írtam le a történetem. Aki hozzászólna, kérem elfogulatlanul tegye! (Értem ezt az orientációmra!)
Próbáltam minél részletesebben kitérni az általam fontosnak tartott részletekre, mivel a legkisebb jelentéktelennek tűnő apróság is magyarázat lehet.
Kívánok mindenkinek erőt és kitartást! Túlságosan rögös az út, ahhoz, hogy ezek nélkül képesek legyünk végigjárni!
azaxx 2009.08.06 06:28:08
felhasználási feltételek adatvédelmi tájékoztató segítség jogi problémák dsa impresszum médiaajánlat süti beállítások módosítása