reményke 2009.07.25 22:56:14

Kérdések, kérdések, kérdések...

1. Miért tekintjük gyengeségnek azt, ha valaki kifejezi az érzéseit? Miről szól ez a "fiúk nem sirnek" dolog valójában? Fentebb valaki meg is fogalmazta: Jézus is vállalta, mutatta a sajátjait - és nála erősebb embert nem ismerek... :)

2. Vajon miért hiszik nagyon sokan azt, hogy őszintének, "álarctalannak" csak egyféleképpen lehet lenni? A tartalom-mondanivaló nem változik meg attól, hogy megkeresem hozzá az adott helyzethez / hallgatósághoz leginkább passzoló formát. Kommunikációs stilusok kérdése...
!!! A fenti kérdés nem költői, hanem valódi kérdés! Honnan jön az a meggyőződésünk, hogy csak egy módon lehet valamit "őszintén" kifejezni?

reményke 2009.06.03 23:37:23

Hűűű, ez valóban nagyon izgi, nagyon érdekes és sokrétű a vita! Tök jó. Már disputailag. Másrészt valahol elszomorít, hogy ez a legaktívabb téma most a blogon... nehéz szavakba öntenem, hogy miért - megpróbálom (ne várjatok tudományos alaposságú érvelést, csak a saját tudásomon és értékrendemen átszűrt gondolatokkal tudok szolgálni):

Én az abortusz-kérdést igazából nagyon egyszerűnek látom. Igen, ez nem elírás: egyszerűnek látom:

meg kell hozni egy DÖNTÉSt és vállalni kell érte a FELELŐSSÉGet.

Igazából mindegy, hogy az-e a döntés, hogy megtartom vagy elvetetem. A lényeg az, hogy dönteni kell (a "semmit nem csinálok, nem veszek róla tudomást" is egy döntés!), és tudni, hogy a döntésemért én vagyok a felelős (úgyis mint szabad akarat). Isten előtt, a magzat/gyermek/embrió/szövetgóc előtt, a társadalom előtt, saját magam előtt.

Azt gondolom, hogy amikor emögé akár természettudományos, akár (bármilyen vallású) teológiai érvtömkelegeket teszünk, azzal pont ezt kenjük el. Akármilyen érveket hozunk fel, akármi az, ami meggyőz arról, hogy széna vagy szalma, végeredményben erről a döntésről szól a dolog, ezzel kell aztán együtt élnünk.

(Hozzáteszem, hogy nem olvastam el mind a háromszázvalahány kommentet, csak az utolsó kb 100-t. Így lehet, hogy ezt a témát már kiveséztétek, ezesetben bocsánat az ismétlésért.)

Egy szóval sem mondom, hogy ez a döntés mindig könnyű - csak azt, hogy az abortusz-vitának számomra ez a valódi lényege. A döntés meg a felelősség.

(Személyes véleményem zanzásítva: nem abortálni. Méghozzá azért, mert én így döntök, nem azért, mert valaki valahol azt mondja nekem. I choose life. My choice :))

reményke 2009.05.07 23:14:36

Nem volt időm mindent végigolvasni, ezért össze-vissza gondolatok:

Valaki azt írta, hogy a(z elhúzódó) gyerekzsivaj a templomban akadályozza az elmélyült imát / lelkiéletet, ezért le kell állítani a gyereket. Kérdés: a templomot (visszhangzóan és hosszan) porszívózó nénit is leállíthatom, amíg elmélyülten imádkozni szeretnék? (Nem merészeltem megpróbálni)

A templom mint közösségi tér: tizenx-éves rá(meg)döbbenés, az amerikai délen eltöltött félévben: ott (protestáns és katolikus közösségek egyaránt) elsősorban közösségi és csak másodsorban spirituális térként használják a templomot. Először lemerevedtem - aztán rájöttem, hogy 1. ott sokkal szívesebben járok misére; 2. valahogy az Istennel való kapcsolatom is mélyül közben (nyitottabb, nyugodtabb voltam talán, befogadóbb, lazább volt a hangulat...)

(Értelmi) sérültek a templomban: "engedjétek hozzám" mondta az Úr - akit zavar az ő felszabadult örömük (bánatuk), az előbb nézzen rájuk, és tanuljon valódi Istenközelséget, aztán nyissa ki a száját. Nálunk is van egy tizenéves fiú, minden vasárnap jön az anyukájával, és bizony néha hangoskodik, "belebeszél" - minden alkalommal megérint a tisztasága, az őszintesége. Valahogy közelebb visz Istenhez, mint egy hosszadalmas prédikáció a pokol szörnyűségeiről meg a manapság tapasztalható erkölcsi hanyatlásról.

reményke 2009.05.01 00:05:50

@alopex_lagopus: köszönöm a megtisztelő bizalmat :). Azért világmegváltásra ne számíts(atok), én is csak abból főzök, amim van.

Ahogy pacsy oly lényeglátóan megfogalmazta: az keresztény leánynak (asszonynak) bizony igényei vannak. Bár ehhez nem kell kereszténynek lenni... mellesleg a keresztény ifjaknak is vannak igényeik. És amennyire én láttam/hallottam/tapasztaltam ezen igények nem feltétlenül a miselátogatás gyakoriságára vonatkoznak (olyan is van persze). Van egy olyan sanda gyanúm, hogy az keresztény leányok és ifjak közötti, valós, személyes igényekre vonatkozó kommunikáció, nos... hiányos. Hogy ez a fent is említett, és máshol is tárgyalt szorongások vagy a (képzelt) egyház(község)i elvárások miatt van-e, meg nem mondhatom. De biztos könnyebb (lenne) párt találni, ha mernénk felvállalni, amit (el)várunk a másiktól - beleértve a bibliaórán kevésbé szalonképes elvárásokat, és itt nem csak és feltétlenül a szexre gondolok. És ha mernénk ezeket saját megunk előtt is felvállalni.

Itt jön a képbe a sokat emlegetett önismeret. Meg az (ön)elfogadás. Ahogy látom, az elfogadás is a fogós ravasz kérdések között van: mert vagy semmit nem tudunk elfogadni, ami nincs rajta a mi "listánkon", vagy olyan kompromisszumokba megyünk bele (sokszor a "listánk" rosszul értelmezett megmentése érdekében), ami már sok (szándékosan sarkítok!).

Saját példa: kétségem sincs, hogy életem párját az Úr küldte hozzám. Számos erre utaló jel volt és van. Akkor nézzük csak a listát (pontosabban azt a részét, aminek _nem_ felel meg): Nem keresztény. Mégcsak nem is vallásos. Kiemelkedően jóképűnek sem nevezném. Fiatalabb nálam. Szertehagyja a koszos zoknijait. Napi 12-14 órákat dolgozik, és lelkiismeretfurdalása van, ha este 7 előtt eljön a munkahelyéről (családi élet szempontjából komoly nehézség). Folytassam? :)

Ja, egyébként teljes mértékben a krisztusi értékek mentén éli az életét (anélkül, hogy valaha hittanra járt volna), tiszteletben tartja a vallásomat (bár az egyházammal szemben roppant kritikus), és szeret engem. Olyannyira, hogy vállalta a számára furcsa és kicsit talán idegen egyházi esküvőt, reverzálist, mindent.

Tanulság? Kinek mi. Számomra több is van: egyrészt, hogy nem csak a keresztény / hitét gyakorló pasi lehet jó társ; másrészt, hogy a saját magunkkal szembeni őszinteség kulcsfontosságú. (cziczmiczpindurnak ez talán már jobban megy, de ifjú leánykák esetében sokszor látom ezt problémának.) ÉS akkor még nem beszéltem ezen őszinteség gyakorlati alkalmazásáról: azt képviselem és mondom és teszem, amit valóban gondolok, vagy valamilyen ideálképnek akarok megfelelni, amit "az keresztény leányról" alkottam magamnak / alkottak nekem?

reményke 2009.05.02 11:17:05

@zzzsuzsa: Az én nagyon földönjáró apukám, aki amúgy nem szokott párkapcsolati tanácsokat osztogatni (meghagyja a lehetőséget anyukámnak), azt mondta nekem anno: csak olyannal kezdj, akivel jókat tudsz beszélgetni és jókat tudsz enni együtt - 50 év múlva ezek lesznek a közös élvezetek! :) Szóval igen, szerintem is baj, ha nem tudtok beszélgetni.

@bölcsésztanár: amit a barátnődnek javasoltál, az így, pőrén nekem is meredek. Végülis a férj(ünk) nem elsősorban spermabanknak van. (Mert ha csak azért megy vissza hozzá, hogy csináljanak egy gyereket - szándékosan fogalmazok így - akkor nekem az nem szól másról, csak a spermájáról.) Persze én sem ismerem a részleteket - csak a leírtakra reagálok.

reményke 2009.05.07 22:50:32

@palabra: "ha arról beszélek valakinek, hogy számomra ideális lenne a háttérteremtő társ (később anya) szerepe,"

Jaj, de örülök, hogy ezt leírtad! Olyan jó látni, hogy rajtam kívül is van, aki ezt el tudja képzelni, mint karriert! Én is sokat gondolkodtam mindazon, amit leírtál - még mindig gondolkodom. Egyelőre arra jutottam, hogy az az ideális világ, ahol egy nő nemcsak dönthet amellett, hogy "háttér" lesz - méghozzá felelősen, akár egy PhD-val a neve után -, hanem ahol a környezete elfogadja és megbecsüli (!!!) ezt a döntést. Ahol anyának, "htb"-nek lenni ugyanúgy karrier lehet, mint a cégvezérség, stb. Jelent annyi kihívást, és igényel olyan (ha nem még olyanabb) menedzseri tudást / tapasztalatot, kommunikációs készséget, logisztikai szervezést. Én a családot úgy fogom fel, mintha céget vezetnék :).

Lehet, hogy számos hozzánk hasonló CEO-jelölt van? És várják azokat a pasikat, akik szigorúan egyenrangú félként (!) betársulnának a cégbe? Mert azért csak az a pasi hozza a boldogságot, aki a megbecsülést is hozza, nem?

(Ja, az ideális világ nekem még nem jött el. Minden elvi támogatás ellenére, életem párja és a családom is nagyon ambicionálja, hogy sokra vigyem...)

reményke 2009.05.02 12:07:59

@pacsy: szerény javaslat: szerintem olvastasd el ezt a posztot és a kommenteket minden jegyesoktatottaddal. :)

Jobban körüljártátok a kérdéskört, mint eddig bármilyen (szak)irodalom és hittankör, amihez szerencsém volt. És ez nagy szó.

Az én két centem talán Felicitaszéhoz esik legközelebb. Ugyanúgy, mint az övé, ez is a neveltetésből jön: nekünk (fiának és lányainak egyaránt) édesanyánk (hívő, gyakorló katolikus) mindig azt mondta (sommázat): 1. A szex fontos. Nem hidd, hogy ha szexuális téren inkompatibilisek vagytok, akkor működni fog a házasság. 2. Ágyjelenetet csak olyannal produkálj, akit (legalább akkor és ott) valóban el tudsz képzelni életed párjának. 3. Tudd, hogy az ágyjelenetből kisbaba is lehet - _előtte_ gondold végig, hogy mit kezdenél vele!

Lehet, hogy sokan kiátkoznák "bűnös liberalizmusáért" - de nekem kiváló sorvezetőt adott.

reményke 2009.04.29 11:06:05

Új vagyok itt, most fedeztem fel magamnak a jezusita blogot - és örülök neki nagyon-nagyon. Hogy van ilyen, és hogy lehet ezekről a témákról beszélgetni papokkal is. Olvasgattam a hozzászólásokat, és persze megindult a vezérhangya (mert agyaltam én ezen már korábban is, csak nem nagyon volt kivel megbeszélni...)

1. Gyerekek a templomban téma: az a helyzet, hogy 9 hónapos, amúgy áldott jó kicsinyemet nem merem elvinni misére (jól szituált budai egyházközség) - az okokat az előttem szólók bőven részletezték. Tud valaki olyan papt/templomot/misét, ahol lehet közben kúszni-mászni-felfedezni? (Lássuk be, a babakocsiban ülés és kifelé nézés egy idő után uncsi.)

2. Házasság / Válás: neeeem t'oooom... naiv vagyok, amikor azt gondolom, hogy az eskütétel pillanatában mindenki komolyan gondolja? Senki nem azért házasodik, hogy utána elváljon (jó, a házasságszédelgőket leszámítva, de az azért elég kis populáció). Nem hiszem, hogy ez csak a szerencsén múlna - inkább az elköteleződésről lehetne egy kicsit többet beszélni. Mert az önismeret kell, igen. De van itt egy vállalás is: jóban-rosszban-egészségben-betegségben-stb-stb. Nem vagyok benne biztos, hogy házasságkötéskor tisztában vagyunk azzal, hogy ez mit is jelent. És hogy ki és mi iránt szól az elköteleződés: a párom iránt? Isten iránt? a kettőnk szövetsége iránt? az egyház törvényei iránt? alig merem leírni...: netán saját magam iránt? Szóval van itt még sok minden...

reményke 2009.04.29 20:56:41

@bölcsésztanár:
Én ismerek még egy kategóriát: aki maga ápolta, pelenkázta, gondozta beteg szüleit, és nem akarja, hogy az ő gyerekeinek is végig kelljen ezt csinálni. Anyukám (életerős, szeretetteljes, városi nő) nagyon tervezi, hogy nyugdíjasotthonba vonul majd - azt mondja, nem akar tőlünk függeni. Ha és amikor eljut arra a pontra, hogy ez aktuális lesz, nyilván nem fogom elzavarni, ha akkor másképp gondolja - de nem is fogom valamilyen rosszul értelemezett szeretetből otthonfogni. Felnőtt ember, joga van dönteni. Az én elköteleződésem irányába pedig az, hogy ezt tiszteletben tartom - akár egyetértek vele, akár nem. :)

(Tudom, hogy sajnos nagyon sokan vannak, akik az általad felsorolt okokból kerülnek - és nem mennek - nyugdíjasházba. Csak árnyalni szerettem volna a képet.)

Kitalátor, lakaj: köszönöm a tippeket, meg fogjuk nézni!