Tusi02 2009.03.13 23:58:05

(Bocs, hosszú lett)
Ezt a képet már beraktam a régi fórumba is, volt aki azt is mondta, hogy nem komoly ez a görbület, tudom persze, tényleg kicsi, de az eredeti állapotához képest azért megváltozott a formája.
kepfeltoltes.hu/080328/villa_www.kepfeltoltes.hu_.jpg

Uri Geller beszélt, miközben a kis deformitás keletkezett, de nem a legutóbbi műsorában, hanem még a 90-es évek elején. Ez egy riport műsor volt, amiben csak ő szerepelt, és jó sok időt szánt rá, hogy beszéljen azokhoz, akik a műsor miatt a kanalat vagy villát a kezükben tartják. Miközben hallgattam, kész érzelmi ping-pong játszma ment vége bennem. Éppen legutóbb írtam, hogy nem tudok, nem szeretnék feltétlen hittel ráhagyatkozni senkire, és ott mégis azt éreztem, hogy csak ez vezet a megoldáshoz. Remélem sikerül ezt jól megfogalmaznom –szerintem mindannyian ismeritek ezt az érzést – amikor az ember szeretne valamit, és érzi, hogy ha „sima az út” illetve azt is, amikor nem. Amikor a vágy csak terv, és erőlködés, de belső gátak állnak a szándék útjában. Ez működik a lottózásnál, vagy más nyereményjátékoknál is. Nem számít, hogy mit tervezek, nem számít mennyit készültem rá, csak az, hogy az adott pillanatban feltétel nélküli-e -jobb szó híján- a hit. Ültem, kezemben a villával, hallgattam a feladatot, és közben folyton beugrott a gondolat, hogy „ez nem lehetséges, ellenkezik a fizika törvényeivel”. Próbáltam félretenni, és csak a feladatra figyelni, és mondtam magamnak, hogy „másnak már működött, akkor nem lehetetlen”. Megint jött a kisördög, hogy „másnak, az más, de én nem tudom megcsinálni”. Jött a következő nyugtatás, mert a műsor nem tart örökké, csinálni kellett, és azt találtam ki, hogy „rendben, magamat nem tartom képesnek rá, de Uri hisz benne, hogy akár nekem is menni fog”. Mentális önkicselezések sora után arra jutottam, hogy én ugyan nem hiszek benne, de ha Ő igen, az elég, és akkor azt éreztem pár másodpercre, hogy „tiszta az út”. Hihetetlenül nyugodt, és sima pár másodperc volt, amikor kicsit olyan volt, mintha folyékonnyá válna a fém a kezemben, éreztem a mozdulását. Ettől meg is rémültem, ránéztem a villára, és ki is estem ebből az állapotból, így ennyi lett csak a görbület. Nem tudom, ha tovább is tartani tudtam volna az állapotot, akkor jobban görbült volna-e...azóta kanálhajlítási céllal nem tudtam újra felidézni ezt. Más helyzetekben, mással kapcsolatban azért igen, csak talán a hajlítás, egyedül, túl nagy falat a belső ellenkezésemnek.
Ezt az állapotot sok mindenre fel lehet használni, jóformán semmi nem számít, amikor az ember előidézi, csak maga az érzés. Nem kell, hogy amiben hisz az ember, az igaz legyen, nem kell, hogy reális legyen, lehet önbecsapás is, csak a légvárat fel lehessen építeni erre az alapra. Azt hiszem ilyen csúnyát még soha nem írtam le sehol! :-)
Nálam leginkább az okoz gondot, hogy mindig egyeztetem a terveimet a valósággal. (Hiszen ez a józan eszünk alapja.) Úgy látom mások is ezt teszik sokszor, pedig pont ezt nem szabad ilyenkor, vagy pedig hihető gondolati cseleket kell bevetni önmagunk ellen, a cél érdekében. Ha csoportosan csinál az ember hasonlót, akkor nagyobb eredményt is el lehet érni, csak az fontos, hogy mindenki higgyen a légvárban, legalább kis időre. Sok készülődés, gyakorlás előzhet meg mondjuk egy közös kísérletet, de a dolog trükkje csak az, hogy „sima út” állapotban maradjon a teljes csoport.

Tusi02 2009.03.11 23:40:38

Azt hiszem ez egy nagyon fontos téma, legalább is én mostanában sokat gondolkodom róla, de nem is annyira a visszatartó félelemről, hanem az undok folyton beugró, gyomorszorító félelmekről, amiknek valahol mindig a halálfélelem a gyökere. Eddig csak vallásos emberektől hallottam olyat, hogy annyira rá tudnak hagyatkozni Istenre, hogy a félelmük elmúlik. Jó állapot lehet, őszintén irigylem, sokszor ez jár az eszemben, hogy nekem a saját életemben egy ilyen feltétlen hitért, mégis úgy kellene fizetnem, hogy feladom a kereső kételkedésemet, amit a legfontosabbnak tartok önmagamban. Szóval mostanában csak az marad, hogy megtartom önmagamban ami fontos, és közben barátkozom a félelemmel, mint gyerekkoromban a sötéttel. Bocs, hogy ilyen személyes dolgot írtam, de csak ez jutott eszembe.

Tusi02 2009.03.11 23:25:10

Szia Totu!
Gratulálok a bloghoz, és köszönöm a meghívást! Szóval ez amolyan kollektív blogként fog működni? Valamikor régebben nagyon vágytam rá, hogy az általam kedvelt emberek -a másik helyről- külön is írjanak valahol, ahol kicsit kevésbé hígított formában is olvashatok tőlük, szóval hajrá! Jövök majd olvasni!:-)