BrainInspector 2009.02.10 16:01:06

Jópofa tényezők, de kicsit olyan, mintha 5 szubjektív tényezővel kellene megítélnünk egy festményt, ráadásul olyanok ítéletét hallanánk, akiknek teljesen különböző az ízlésük.
Vannak férfiak, akiknek az apró popó tetszik, van, akinek a nagy. Van, akinek minden álma, hogy gyerekek legyen, van, akinek minden álma, amikor rosszat álmodik. A felvetett elvek nagyon jók, és irányt adnak, jó rajtuk elgondolkozni. De akár részletesebben is lehet.
Mi a festmény? Színes foltok garmadája egy vásznon vagy fadarabon, vagy máson. Megkérdem én, hogy önmagában az a piros folt bír-e művészi értékkel? Nyilván nem, mint ahogyan a többi maszat sem. Összességében mégis ez a Mona Lisa vagy bármely más híres festmény. Ugyanez igaz nőre és férfire egyaránt. Önmagában jól-e, hogy a férfi szereti a gyerekeket vagy házias? Igen, ezek jó tulajdonságok, de ha mindeközben például két értelmes szót nem lehet vele váltani, netalán iszonyúan nem érdekli az, ami minket igen, akkor szépen elkoszolt maszat lesz csak az előbbi jó tulajdonság. És ez nem minden.
Mert a nő, akár a festmény, komplex és bizony szubjektív dolog. Nekem tökéletes és szép és miegymás, a másiknak meg az agyára megy 5 perc alatt, és még csúnya is. A lényeg, hogy a mi inerciarendszerünkben a nő ott legyen a helyén. Ha ott van, akkor nem érdekes, hogy más nem érti, nekünk miért ő a nagy Ő. Azért, mert tulajdonságai a mi világunkban egyensúlyban vannak.

BrainInspector 2009.02.03 16:28:50

Olyan jó volna, ha kevesebben hinnének abban, hogy amiben élnek, az nem rajtuk múlik. Igen, ha a pillanatot vesszük, akkor talán, de valójában az emberek abban élnek, ami sorozatos döntéseik következménye.
Sokszor hallom a kérdést, hogy : mit is kellene most tenni? Ilyenkor kell azt mondanom, hogy sokkal inkább azt tudom mondani, hogy mit kellett volna tenni. Általában általánosan elfogadott tanács, hogy nyúljunk bele amilyen hamar csak lehet, mert minden nappal csak rosszabb lesz.
Önámításunk csak fáradtabbá, fásultabbá alakít, és már csupán élettelen tuskók leszünk. Lépni kell, és valóban, a világ kinyílik. Sokan gondolják, hogy a világ kinyílik azáltal, hogy többet mennek szórakozni, mondjuk színházba vagy elmennek nyaralni új helyekre. De a legtöbb ember rájön, hogy zárt énjét vitte magával, és a probléma még mindig ott van. Hogyan is lehetne néhány órányi szórakozással egy elrontott életet kompenzálni?
Sajnos az önámítás ópiumként járja át a testet és a szemet, nem látja meg az illető, hogy a megoldások sorban, sokféle alternatívában ott vannak előtte. Helyette csak nyög, hogy rossz. Már nem érzi a pofonokat, teljesen természetes, hogy semmit nem élvez, azt sem amit kellene. És egyszer csak azt veszi észre, hogy megint eltelt egy év, és az élete pontosan ugyanaz a semmi. Az ok egyszerű: nem lépett.
Lépjetek hát!

BrainInspector 2009.01.31 17:45:38

Jó, hogy rátaláltam erre az írásra és a kommentjeitekre. Most lássátok azt, hogy miként néz ki ez egy pszichológus szemszögéből.
Bár sokan jönnek hozzám a párkapcsolati problémájukkal, sokkal többen jöhetnének. Mégis a legnagyobb bajom nem ez, hanem sok esetben a tehetetlenség. Jönnek az emberek, akik elvileg azért jönnek hozzám, hogy megoldódjanak a gondjaik. Én annak örülök, ha ebben a feladatban sikeresen tudok helyt állni, mégis van, amikor szinte előre látom a kudarcot.
Úgy érzem magam sok helyzetben, mint amikor a kőművest kihívják, hogy falazza újra a kidőlt falat, és akkor kell szólni, hogy egyrészt előbb kellett volna szólni, másrészt az alap is eleve el van rontva.
Az egyik baj, hogy már nagyon későn jönnek, amikor az utálati fázisba érnek. Állandóan megharapják egymást és más előtt is vitatkoznak. Nem ismerték fel időben, hogy segítség kellene nekik, és hagyták tönkremenni a kapcsolatukat. Túl vannak 1-1 megcsaláson, szétköltözésen. Ebben a helyzetben újraépíteni elég komoly, sok esetben lehetetlen erőfeszítés.
A másik nehéz pont, amikor látom, hogy ez a házasság eleve nem lehetett sikeres, és ezt ők is látják. Vannak olyan különbségek emberek között, ami azt eredményezi, hogy az a két ember nem lehet együtt boldog. Például, miközben a férjnek a hátán is feláll a szőr a színháztól, a feleség állandóan oda menne. Eközben a férj tök jól el van a szokásos sörözés/pecázás kombinációval, ami meg a feleségnek megy az agyára. Rossz a színház vagy a pecázás? Nem, de a két ember nem fogja egymást megérteni. És most itt ne ragadjunk le a pecázás-színház ellentétnél. Az ilyen emberek élete ilyen ellentétek sora.
Igen, lehet ilyenkor a toleranciát tanácsolni, hogy lássuk meg a másikban azt, hogy miért jó az neki, és kicsit legyünk elnézőbbek. Menjünk színházba, pecázni és majd csak jó lesz. De amikor ilyenkor őszintén kell felelni, hogy jó volt-e a másikkal ott, akkor a válasz nem.
Egész egyszerűen a két ember nem kompatibilis. Nem tudnak egymással beszélgetni sem, ami az alap volna egy kapcsolatban. Nem azt kell gondolni, hogy nem szólnak egymáshoz. Beszélnek ők a gyerekekről, a számlák befizetéséről, ruhákról, mobiltelefonokról, arról, hogy a szomszéd megint összesározta a lépcsőházat, de valahogy nem jutnak túl ezen. Nincs mély, szellemi síkon futó beszélgetés. Ilyen családokban már nehéz a pszichológusnak bármit tenni.
Sokat tudnék még erről írni, ha az író folytatja valami témával, szívesen hozzászólok. Olvasni fogok még itt, hátha.

BrainInspector 2009.02.02 09:56:54

@reti01: Olyan ami leírsz, mint mikor megindul a szemezés a diszkóban vagy akárhol. Mindkét fél ott variál, és akármennyire egyértelmű a másik jelzése, ő bizonytalan. Ha a másik puszit küld neki, akkor azt lesi, hogy ki van mögötte. Egyszerűen nem hiszi el, hogy az Ő lehet, aki a másiknak bejön.
De, ha itt nem lép valaki, akkor hajnalban szépen hazamennek egyedül. Hagyományosan a férfi volna az, akinek meg kellene tenni az első gesztust. A diszkós példánál maradva ez csupán egy darab köszönés is lehet, hogy vagy valami sablon szöveg. Midnegy, a lényeg, hogy a lány megtudja, valóban kölcsönös a szimpátia. Ezt a hagyományos modellt ma már felrúgják, a lányok is nyomulósak lettek. Hogy ez mennyire jó irány, nehéz megítélni.
Én azt mondom, hogy amit el kelle kerülni, az a forró kása kerülgetése. Valakinek egy gesztussal egyértelművé kell tenni az dolgot, akár csak egy mondattal. Hogy ez a férfi dolga volna, az igaz, de amennyiben ő mégis tényleg gyáva, hát akkor tegye ezt meg a nő. Még mindig jobb, mint a diszkó végén egyedül ballagni haza, és minden fába beleverni a fejünket.

BrainInspector 2009.02.01 11:41:53

Az emberek félnek, mert nem mernek szembenézni legnagyobb ellenségükkel, önmagukkal. Félnek és nem mernek semmit tenni, mert miként reagál rá a környezetük? Félnek, és ez a félelem lassan feléli énjüket, és nem lesznek mások, mint egy félelem által irányított emberi lény. Egy robot, akit valami más vezérel.
Mi történne, ha holnap nem úgy csinálnák, mint eddig? Ha egyszer nem érdekelné őket, hogy mit szól a szomszéd, a gyerek, a szülő, hanem tennék azt, amit jónak látnak? Mi történne, ha egyszer azt tennék, amit helyesnek látnak? Ha az életben egyetlen egyszer nem megmagyaráznák, hogy miért nem tehetnek semmi a boldogságukért, mert az élet ebbe az igába fogta őket?
Elárulom: boldogok lennének. És holnaptól nem félnének semmitől, mert tudják, hogy mindig ŐK felelősek a sorsukért. Rájönnének, hogy csak rajtuk múlik. Hogy felesleges a társadalomra fogni, mert mindenki tudja jól csinálni.
Csak annyit tudok mondani, hogy aki nem érzi magát jól, de nem tesz semmit, és hagyja, hogy ez így maradjon, annak nagyon el kellene gondolkozni! Ki kell söpörni a hamis indokokat, és tenni kell, lépni kell. Nem sajnáltatni magunkat, hanem tenni és lépni.
Aki önmagának hazudik, az saját magát köpi szembe. Nem utolsó sorban pedig önimádó és önző. Mert tetteivel nem csak magát, hanem a környezetét is tönkreteszi.
Aki ezen túllép, az nem félni fog a naplementés tengerparton, hanem elégedetten tekint rajta végig. Mert tudja, hogy ahogyan eddig is minden rajta múlt, ezután is csak rajta fog. És ő talán még az elmúlással is nyugodtabban néz szembe, mert tudja, hogy amit lehetett, megtett.
Hagyjatok fel az önámítással, és kezetekbe pottyan a boldogság kulcsa, akár már holnap!