Regisztráció Blogot indítok
Adatok
Capillarissa69

0 bejegyzést írt és 28 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.

Admin Szerkesztő Tag Vendég
                       „Bajlódtam vele, hogy megcsináljam a kedvencét. Annyit tudott utána mondani, hogy ehető volt.” - A pasinak meglehetősen fanyar humora van, de Posztolónk nem emiatt szereti. Komolyabb súrlódások nincsenek, mégis nehéz eldönteni, melyik gesztusa a bántóbb. Mindenesetre senkinek…..
Capillarissa69 2024.07.09 17:46:18
Nem biztos, hogy telitalálat amit sejtek belőle, hiszen ennyi, egy egyfajta "diagnózishoz" édeskevés. Azt azonban jó tudni, hogy napjainkban folynak az ismeretterjesztések erről a személyiségtípusról. Ezt én itt kihagyom, és inkább csak megjegyzem:

Egyre több emberről derül ki, hogy ebbe a csoportba tartozik, s rengetegen vannak akiknél felnőtt - sőt idős - korban válik világossá ez a tény. Ők kissé mások, a gondolkodásmódjuk másként működik, gyakran furcsának tűnnek külső szemlélő számára. Ám nagy százalékban bizonyos tulajdonságaik meg sokkal fejlettebbek mint másoknak, miközben az élet számos területén pedig az elesettebbek közé tartoznak. Számos ismert híresség is van köztük, sokról a ma élők között is tudjuk, hogy azok.
Cselekedeteik reakcióik félreérthetőek, de belülről ők is érző emberek, ám önmagukat is nyomasztja ez a fajta viselkedési másságuk. Sokan - meg nem értésük miatt - otthagyják őket, noha nem érdemlik meg ezt a bánásmódot. Egyesek pedig "nárcisztikus"-t vagy "pszihopatá"-t kiáltanak, noha nem azok.

A leírtak többsége jellemző rájuk, konkrétumot csak azért nem említek, mert ma még az elnevezésük negatív színben tüntetik fel őket. De a fiatalok - akik közt ma már korán felismerik a szakértők őket - már meg fogják szokni, s egyébként is egy nem igazán "szép", de új világ közeleg, s amelyben meg van a helyük. Nincs mit félnünk tőlük, inkább ránk hárul az a feladat, hogy példáinkkal sugalljuk nekik, hogyan kell bizonyos helyzetekben viselkedniük.
                       Ha a barátnőd vigaszra számít tőled, és kiborulsz, mert többször el kell mondanod ugyanazt, az valóban fárasztó. Levélírónk még nem talált annál jobb módszert a sehova se vezető hisztikre sem, mint azt, hogy olyankor hirtelen eszébe jut valami tennivaló, és magára hagyja…..
Capillarissa69 2024.07.09 08:45:01
Tulajdonképpen majd minden hozzászólónak igazavan, de egy ma még nem közismert (bár terjedő) paradigma szerint a hiszti egy teljesen logikus folyamat eredménye. Sok egyszerű apróságból áll össze a kép, melyek közül párat éppen a téves, berögzült hiedelmeink miatt nem hiszünk el.

Hosszas részletezés helyett: eredetileg az állatvilágból származunk, és létünk kiküszöbölhetetlen alapeleme a függőségekre való hajlam, s ennek az embernél számos forrása lehet. A kialakult függőség hosszú távú következményeit az addiktológusok jól ismerik, hiszen a drogosoknál ez mindennapossá válik. A legújabb nézetek szerint egy u.n. "dopamin-rezisztencia" alakul ki, amelynek hatásai számos, közismert jelenséggel kapcsolatosak.

Elsősorban az egyre fokozódó elégedetlenség érzet, a rossz unalomtűrés, a tettekre való motiváltság hiánya, noha a vágyakból temérdek van. Továbbá számos, apró negatívumokra mind érzékenyebbé válik az egyén (bolhából elefánt lesz), s ezek feldühítik. A negatívumok között jelenik meg a külső észlelések mellett az a szeparációs félelem is ("egyedül érzem magam") amely gyermekkorból származik, s még emlékünk sincs róla, de még 80 éve korunk után is hatni tud (lásd. Dr. Máté Gábor könyveit).

A félelemre - amely egy megtámadottsági érzet - 3 féle reakciónk van (evolúciósan): menekülés, támadás, lefagyás. A többi is érdekes, de a támadás itt most a lényeg. A hisztivel támad az egyén, és éppen azért, hogy a rezisztencia miatt egy nagy adag dopamin löketet kapjon. Mindegy, hogy mi a helyzet, és nem tudatos ez a reakció, de a lényeg: "Ami éppen van az nem jó!". Az agyunk bármitől képes ilyen narratívára. Legyen az "sapka" vagy "nem sapka".

Tehát a hiszti lényege: nem tudatosult energianyerési folyamat, melytől cselekvőképesnek fogjuk magunkat érezni, és elmúlik tőle a pokoli tehetetlenség érzet.

Ezt kezelni mások részéről lehetetlen, s csak hagyni vagyunk képesek. Ám ránk is hat, és függőségeink miatt mi is érzékenyek vagyunk rá, s jó esetben a feltámadt agressziónk minket is tettekre sarkall. Becsüljük meg tehát! Ma egy ilyen világban élünk, amelyben ezek mindennaposak (bár akár háborút is eredményezhetnek).

"Röviden"(?) ennyi.
                       „Az anyja Tomikának szólítja, ami nem olyan nagy baj, viszont az összes haverja is. Szerintem azt a felnőttet becézik, akit nem vesznek komolyan” – Levélírónk úgy érzi, hogy egy házasság már nem sokat változtatna a jelen helyzeten, olyannyira, hogy még egy anyós is állandóan…..
Capillarissa69 2024.07.05 15:25:36
Valójában egy komoly, széleskörű társadalmi problémának egy töredék-vetülete világlik ki számomra a posztból.

"We are the world, we are the children"

Egy burkolt, s eddig ki nem elemzett freudi elszólás lappang a majd 40 éves dal címében (és refrénjében). A boomer nemzedék írta, akiket a II. világháború utáni, újjáépítő nemzedék szült, és nevelt fel. Azzal a rejtett gondolattal, hogy "Soha többet ilyet! Mi mindent megadunk nektek, hogy ne kelljen ilyesmit újra végigcsinálnotok!". És ez, az íly módon elkényeztetett (egyeseket meg elhanyagolt) nemzedék "ifjúság"-ként magára talált, ezen szülői örökségük árnyékában. Lázadtak ugyan, de gyerekek maradtak. S élvezték, hogy azt csinálnak amit csak akarnak, mint az elrontott gyerek. Ők lesznek a világ urai, hiszen rengetegen voltak a korább nemzedékhez képest.

Gyerek-felnőttként utódaik (ma nagyrészt 50-60-asok) többsége olyan lett, amit ma szülősített gyereknek (parentification) nevezünk. Ők az elkényeztetett boomerek pót-mamái, akikre felnőtt korukban is ott ragadt a szülői szerep, ám már ők sem váltak eléggé felnőtté, a szülőről való leszakadásuk csorbát szenvedett, elmaradt. Ők az anyjuknak, apjuknak a kicsi fiacskái, lánykái (nevük megmaradt a gyermeki) akik továbbra is "jól nevelt szülőként" kiszolgálják a gyermeksorú szüleiket, akiknek mindent szabad, mert ugye ők a világ urai.

S ugyanez tovább öröklődik a kényúr/rabszolga szerep váltakozásával generációról generációra, mamahotellel, és papabankkal fűszerezetten. Kihalni attól fog, hogy egyre kevesebb utódot vállalnak, mert "nem nekem való" (kényúr), vagy "elegek erre nekem a szüleim" (rabszolga), attitűddel megáldottan gondolkodnak. (Párjuk legtöbbször a másik táborból való.) Persze, ha jön valami, ami az ifjabbakat megtizedeli, akkor ez az elfogyási folyamat (bizonyos körök elgondolása szerint) gyorsabb lesz. Egy ilyen 100 évvel ezelőtti elgondolás indította be ezt a kb. 4 generációs folyamatot.

Van ahol ez súlyosabb formában zajlott, van ahol enyhébben, és nem mindenki volt részese, de az egész társadalom lett szenvedője ennek, s olyannyira, hogy egyénenként, a feltörő szégyenérzet miatt senki sem képes vállalni: "én is közülük való vagyok."
                        „Míg egy anya 0-24-ben „dolgozik” otthon, a hét minden napján, egy apának ebből mennyi jutna ki általában?” - Kezdetben minden ígéretesen alakult, majd ahogy teltek az évek, és jobban megismerték egymást, a nő rájött, hogy párja nem lenne az a kimondott apatípus, ha gyereket…..
Capillarissa69 2024.07.02 12:12:33
A szerepes társadalomszervezés egy spontán(?) forradalommal már több mint 50 éve lezárult. Így értelmetlen "apaszerepben" gondolkodni. Nem is alakult ki a gyermekvállalás területén helyette más. Ez ugyan - előre nem sejtett - súlyos gondokat szokott okozni, kb. 2-3 generáció után, melynek napjainkban kezdjük inni a levét. A segítségnek gondolt, hajdani B. Spock féle könyvet maga a szerző tagadta meg, miután felnövekedtek saját gyerekei is, noha teljesen logikus, jól érthető, és elfogadható gondolatokat fogalmazott meg benne. S mára ezeknek csupán egyik összetett következménye az, hogy "nem tudok elképzelni apaszerepet", no meg a mamahotel, s a papabank.
Évezredes, egyébként működőképes hagyományokat, elhasznált fürdővízként kiönteni az ablakon - szó szerint - azzal jár, hogy vele öntjük ki a gyereket is! Ilyen esetekben - s ezt a történelmi tapasztalatok fényesen alátámasztják - automatikusan átszerveződik a társadalom egy olyan RESET felé, amelymek kezdete borzalmas pusztításokkal jár.
Mindent átfogó, komplex és működőképes megoldások helyett töredék tanácsokat adni, vagy ezekre várni, olyasmi mint amikor a Laposföldet bizonygatjuk (ma már vagy 200 létező) érvekkel. Hányingert keltő, s undorítóvá vált közhelyeket kell sajnos újra felfedeznünk, köztük pl. az "arany középút" szlogenjét, azaz tartózkodni mindenféle szélsőségtől, noha létmódunk éppen hogy szélsőségekre vágyna. Egy elhanyagolás éppen olyan káros, mint egy elkényeztetés (az eredménye hasonló), különösen amikor az érzelmi szükségletek helyett azt tárgyakkal helyettesítjük a gyerek számára. De ezt örököltük viselkedésben szüleinktől, egészen visszamenőleg a boomerekig, akiket a II. világháborúban traumatizálódott újjáépítők (a veteránok) kényeztettek, vagy hanyagoltak el. (megkérdezhetnénk, hogy most ezt akarjuk-e kb. 100 éves ciklusokban ismételgetni?)
Az összegyűjtött, és a "múltat végleg eltörölni" gondolatával elfelejtett tudást, újragondolva kellene közös erővel továbblépni (nem egy ilyen kezdeményezés van ma már). S felismerni azt, amit a boomerek által kiépített fogyasztói társadalom eldugott előlünk: A gyerek vállalása tényleg hosszú évekre erőfeszítéseket, küzdelmet igényel. Ha meg nem vállaljuk, akkor 1-2 évtizedes jólétben, kényelemben élvezkedést követően (vagy már az alatt is ) sokkal fájdalmasabb és boldogtalansággal teli időszak vár ránk, melyben elveszítjük a motivációs képességünket az erőfeszítésekhez, hiába vagyunk telve - akár reálisnak mondható - vágyakkal.
Ez utóbbiról - szinte sokkoló formában - olvashatunk Dr. Anna Lembke, magyarul is megjelent könyvében a "Dopaminkorszak"-ban, melyben rávilágít arra, hogy ezt a szenvedésekké váló állapotot éppen hogy a körülöttünk kiépült kényelem és élvezeti lehetőségek használata okozza, egyensúlyra törekvő biokémiánk, hormonális támogatottságával. Az "apaszerep" ebből akár ki is rángathatna, feltéve ha óvakodunk a szélsőségektől a kényelem és az élvezetek terén.
De "nyugodjunk meg", az emberi erőforrások felhalmozódott hiánya miatt éppen ennek a társadalmi kényeztető rendszernek a leépülése indult meg, melyet egy járvány is jelzett, bemutatván az emberi lét kegyetlen, és elkendőzhetetlen valóságát, és azt, hogy mi lesz, ha elszabotáljuk az utódvállalást.
                       „Rendőr lett, végül megházasodott és pár év után valami szektatag lett – ez azért is döbbentett meg, mert egyik pályára sem tűnt hajlamosnak” – Az exek életében vájkálni nem szép dolog, ám Posztolónk véletlenül értesült két exe elszabadult sorsáról. Csak azért érdekli az…..
Capillarissa69 2024.06.24 09:38:56
Sokkal érdekesebb, hogy mi zajlik le a posztolóban, illetve sokunkban, ha hasonló helyzetbe kerülünk. Ez ugyanis a dopamin-rezisztencia egyik hatása (következménye), mellyel a fejlett nyugat népességében százmilliók küzdenek, s - ki nem mondottan - értetlenül állva egy összeomlás felé vezető út láttán.

Nemrég egy tisztes személyiség is felhívta a figyelmet arra a kóros állapotra, hogy a pletykálkodási kedvünk magasba szárnyalt. Ennek oka az, hogy motiváció hiányban szenvedünk, erőfeszítésekre egyre képtelenebbé válunk, és energiaforrást keresünk mindenben, gyakran olyan dolgokban is amely rövid távú előnyös hatása után ezt az állapotunkat tovább rontja.

Az információéhség is ilyen pótszer, amely érzelmeket indít fel bennünk, s a hallottakat úgy értelmezzük, hogy "mi azért ennél jobbak vagyunk", azaz leértékelünk másokat. Ez működik a nárcisztikusokban is, csakhogy nekik ez a fő lételemük (a mások bármilyen érzéseinek a kierőszakolása, mint nárcisztikus forrás).

Jól működik ez a mechanizmus, s a konkrét esetben is, nem alaposan megismerva a másikat, hanem vágyaink szerint egy idealizált képet kialakítva róla, és ahhoz ragaszkodva. Jól is esik akkor, az elején ez az idilli pillanatfelvétel, s szintén energiával tölt fel a motivációhoz. Aztán néha lehull a magunk gyártotta lepel, s jön a leértékelés, a másik bántása, s válaszreakcióként ugyanez. Végül szakítás, és új bálvány keresése.

Ha pedig eltávozott, akkor önigazolásként újabb - vélt(!), s negatívnak beállított - tulajdonságai kerülnek pletykaszinten a célpontba, és adnak némi energiaát ahhoz, hogy napi tevékenységeinket elvégezzük.

Nem győzöm javasolni Dr. Anna Lembke - magyarul is megjelent - könyvének, a "Dopaminkorszak" c. elolvasását, amely helyenként sokkoló tartalma miatt még olvasmányos is, és rávilágít arra, hogy ez a fogyasztói társadalom következményeként kialakult bőség, kényelem, és könnyen hozzáférhető élvezetek hatása, amely évek alatt kialakítja a dopamin-rezisztenciát, és amelytől pokoli nehéz megszabadulni. De megfelelő technikákkal lehet, noha az is egy hosszabb folyamat, s ha ez a többségnek sikerülne, nem kellene helyette a történelemben erre bevált, romboló kényszermegoldáshoz folyamodni, most már globális szinten. Különben is ezek a kényszermegoldások ugyanúgy újra szülik az idővel kialakuló állapotokat, csak kb. 4 generáció alatt (kb. 100 év). Ebből a körforgásból jó lenne kiszállni az emberiségnek.
                       Ennek a kapcsolatnak már 1 éve vége, a pasi mégis feljogosítva érzi magát, hogy még mindig beleszóljon a volt barátnője életébe, sőt, kérdőre is vonja, ha olyanja van.                                   Fedezd fel és használd! Érezted már igazán felszabadultnak magad…..
Capillarissa69 2024.06.18 13:07:14
Bár könnyű - látatlanban - másokat hibáztatni, azért gyakran "nem zörög a haraszt...".

Először is: Egy olyan kapcsolat, amely - feltehetőleg - testiséggel járt, evolúciósan belénk vésődött mechanizmussal alakít ki egy nehezen elnyomható kötődést a másik iránt. Ezt - már 15 éve köztudott (bár csak szűkebb körökben) - az oxitocin hormonunk végzi el biokémiai segítséggel az agyban, ami ellen semmit sem tehetünk. Az, hogy visszavágyó érzése (mellette akár féltékenysége is) van, nem lehet csodálni. Az a mechanizmus, amivel ezt el tudjuk érni, rányomja a bélyeget a következő kapcsolatokra, s azokban a kötődés egyre gyengébb és gyengébb lesz, az újabb és újabb partnerekkel, s idővel már nagyon könnyedén szakítani tudunk, akár az "igazival" is.

Másrészről ez a kötődés kölcsönös, és az ilyenkor jellemző túlmagyarázkodás, amibe akár bele is lehet fáradni. Tehát azt a kapcsolatot el kell gyászolni, és a psztból látható, hogy ez még nem történt meg.

Harmadrészről pedig bizonyos személyiség jellemzők kierősödése esetén (ez még fiatal korban történik), a napjainkban rohamléptekben fejlődő szakma szerint ilyenkor a leghatékonyabb megoldás a teljes mértékű otthagyás (= No Contact). Teljes, mert bármi is történik, NEM SZABAD reagálni rá. Ami nagyon nehéz (az oxitocin miatt), és nagy önfegyelmet igényel. Amit ilyenkor a másik fél csinál, annak a neve "visszaporszívózás" (Hoovering). Ez súlyos esetben történhet úgy is, hogy a legkedvesebb ismerőseid körében lejárat téged, igaztalan vádakkal. Itt is tilos a visszaválaszolás (mert csak ez az ő célja), és az ismerősöknek sem szabad magyarázkodni. Legfeljebb félmondattal jelezni: "Ilyennek ismersz engem?". Aki mégis otthagy, az az ő hibája, és megérett arra, hogy megszakítsuk vala a kapcsolatot.

Miért nehéz az otthagyás? Bár ez nem ide tartozik, de mégis fontos megemlítendőnek tartom: mert nagy erőfeszítést igényel. Az erőfeszítés hiánya, a motivációs gyengeség korunk egyre súlyosabb és egyre szélesebben terjedő problémája. Gyakorlatilag a fejlett nyugat társadalmainak mind nagyobb részére jellemző. Áttörést Dr. Anna Lembke (USA, addiktológus) hozott, és könyvet is írt róla ("Dopamine Nation"), amely nemrég magyarul is megjelent "Dopaminkorszak" címmel. A YouTube tele van a vele kapcsolatos videókkal (angol nyelven). A dopamin-rezisztencia felszámolása nagy kihívás az emberiség számára, és ezt a "méregtelenítési" folyamatot nem biztos, hogy egy világra szóló rombolással kellene kikényszeríteni. Szerintem az emberiség mára felnőtt annyira, hogy ne a történelemből jól ismert módszert alkalmazza, hanem találjon más megoldást. Pl. amit Lembke javasol.
A szüreti szezon kapcsán sok gazda már a mustot érleli pincéjében. Nem árt azonban minden évben figyelmeztetni a borászokat, hogy tudatosan járjanak el az erjedési folyamat ellenőrzése kapcsán, a mustgáz, vagyis a szén-dioxid (CO2) színtelen, szagtalan, a levegőnél nehezebb gáz. Ez a gáz azonban nem…..
                       … mert hosszú, együtt töltött évekre biztosan nem. Vannak típusok, akik a szakítást is olyan lazán élik meg, mint egy elvesztett focimeccset, amiből bármikor lehet rendezni még egyet. De egy házasság már más, így Posztolónk azokat az embereket nem érti, akik már több váláson…..
Capillarissa69 2024.06.06 14:37:20
Noha a kérdésekre a válaszok napjainkban többnyire ismertek, csupán nem jutnak el hozzánk, és szinte mindannyian újra meg újra feltesszük. Ha meg el is jutnának, akkor a téves hiedelmeink - mint egyfajta szentírás - mentálisan akadályoznak abban, hogy átértékeljük tudásunkat az emberi létről.

Több mint 50 évünk volt arra, hogy a manipulálásunknak látszó - ám feltehetőleg spontán módon lezajló - kísérletből levonjuk a tanulságokat, de még mindig a a hirhedt forradalom zászlajára tűzött érveket szajkózzuk. A válaszokat feltehetőleg már csak egy következő generáció érti csak meg, visszatekintve azon a szakadékon át, amely az előzőektől elválasztja őket.

Sajnos a "végleg eltörölt" múltból - néhány rossz gyakorlat kivételével - sokat vissza kell majd sírnunk, de minimum az egyik, több ezer éves tévhiten kell majd elgondolkodnunk, hogyan is dőlhettünk be neki újra meg újra. Ez pedig az a feltételezés, hogy "attól leszünk boldogok, ha kényelemmel, és élvezetekkel vesszük magunkat körül". A valóság kibukott: a rövid távú hatást követően éppen hogy fokozatosan boldogtalanabbakká leszünk ezektől. Hormonális(!) mechanizmus által ugyanis egyre inkább az önzőség jelenik meg cselekedeteinkben, és mind érzékenyebbé válunk a legkisebb rosszra is. Ismételten javaslom (ha eddig nem tettem volna meg) elolvasni Dr. Anna Lembke magyarul is megjelent könyvét, a "Dopaminorszak"-ot. A tapasztalt addiktológus nő nem kímél meg minket benne olyan megrázó részletektől sem, melyek itt a CsP-ben is bizarrnak tűnnének.

Mindez a tévhit a párkapcsolatra is igaz, melyet ha csupán élvezeti cikként kezelünk (50 éve van ez), akkor nincs csodálkozni való, hogy idővel megunjuk, eldobjuk, hiába van akár szerződés is. A fogyasztói társadalomban az embereket is tárgyaknak látjuk, és ez a kapitalizmus működési módja is. Még munkánk, erőfeszítéseink sem önértékelést növelők, hanem pénzt kapunk helyette, amelyet felszított vágyak kielégítésére költünk. S amely - bár élvezetet nyújt - önértékelést csökkent, s így garantált a boldogtalanság, és újabb hajsza a boldogság reményében.

S ha korláttalanul, a társunkat halmozzuk el mindezen jóval, számára mi leszünk az a drog, amelyet megun, és mást, jobbat, többet kíván.

Csak ha elválaszthatatlanul, egy emberként vagyunk együtt, akkor tudjuk úgy megbecsülni a másikat, ahogyan önmagunkat. Ez egy szétszakíthatatlan kapcsolat, mint ahogyan az agyunkat sem tudjuk kettéválasztani jobbra és balra. A posztban feltett kérdések pedig fel sem merülnének.
Capillarissa69 2024.06.06 18:44:57
@Lorrh:
Részletezni azt, hogy a valóságban hogy zajlik le mindaz, ami egyébként a posztban is szerepel, itt nagyon hosszú lenne, és senkit sem érdekelne. Egyébként is az említett könyv ismerete, és az azokban leírtak elfogadása kellene hozzá.

Amit pedig megjegyzel még, azok tényleg valós tények, és súlyos állapotok. A nárcisztikusság vélelme egy felkapott téma, és a legtöbb esetben nem igaz. Az ember képes olyanokat is észlelni, amelyek nem valós tények (pl. részegség esetén, hogy forog körülötte a világ). A részegség sem betegség, és az az állapot sem, amelyben ilyenkor az a nő van (ide is a könyv kellene).

Olyan világban élek, amelyben az emberek többsége - egyszerű okoknál fogva - nem észleli jól a realitást, ám ebben se nem hibásak, se nem betegek. Ténylegesen mindenki normális, ahogyan azt Dr. Máté Gábor helyesen bizonygatja a "Normális vagy" (nemrég megjelent) könyvében. Ez alól én sem vagyok kivétel. Én is tapasztalom, és kritikusan kezelem az irrealitás érzeteimet.
Megjegyzem még, hogy az efféle kérdésen én csak mosolygok: "Te melyik világban élsz????", ugyanakkor az említett nők ezt súlyos bántalmazásnak élik meg, és az egyént pszichopatának vagy nárcisztikusnak titulálják, a kérdést pedig "gázlángozásnak". Ezzel azonban én nem értek egyet. E mögött nincsen egyik sem, csupán a "korszellem" tréfálkozik velünk. Nem kellene mindent elhinnünk, s mindenre gyanakodnunk. Ki kellene józanodnunk, és a kijózanodásra Dr. Anna Lembke nyomán a YouTube-on már megszámlálhatatlan videó van, angol nyelven, dopamin-detox néven. Ha nem sikerül a többségnek, akkor jön a globális, és akár katasztrófával végződő, ám a történelemben jól bevált megoldás. Napjainkban ez a fő téma, bár nem értjük, hogy kerül a csizma az asztalra.
                       „Voltam már szerető is, egyszer, de nem ment sokáig, mert nem tiszta dolog az ilyesmi és nem tudtam megszokni, hogy van más is” – A pasiban ébredt fel a dolog, a nő pedig nem érti, mit keres egy nyitott kapcsolatban – ami már eleve nyitottnak indult – a féltékenység?      …..
Capillarissa69 2024.06.04 18:13:38
A féltékenység: egy érzés, egy érzésből eredő érzelmi állapot.
A nyitott kapcsolat: egy értelmi döntés. Elhatározás, tudatos elköteleződés áll mögötte.
Több mint fél évszázada (a 68-as szexforradalom óta), még mindig nem akarjuk megérteni a szexet, noha emberek milliói számára bizonyította, hogy nem úgy működik, ahogyan akkor elképzelték. Gyakorlatilag - a Laposföld szerű nézetekhez hasonlóan - egy jól elhihető téveszmerendszerben lubickolunk, s általa számos fájdalmakkal telve.
Értelmes emberek vagyunk, az állatvilágból származunk, és onnan számos mechanizmust örököltünk, kikerülhetetlenül. Van egy hippokampuszunk (viccesen ez a gyíkagyunk), ahonnan az érzések erednek, a körülötte lévő limbikus rendszerben realizálódva. Az értelem pedig az agykéregben van (szürkeállomány).
Ahogyan a Laposföldnél a Föld a központ és akörül kering a Nap, úgy évezredek óta azt hisszük, hogy az értelmünk az elsődleges, mely mellett vannak még érzelmeink. Gőgös szemlélet. Nem így van.
Valójában az elsődlegesek mindig az érzések, az érzelmek, míg a logikát arra használjuk (többnyire) hogy kimagyarázzuk, az - egyébként érzelmekből eredő, és illogikus - cselekedeteinket, s értelemmel ruházzuk azokat fel. Nagyon jók vagyunk ebben.
A nyitott kapcsolat többnyire emiatt nem működik, mert olyat vállalunk fel amelyet nem tudunk teljesíteni. Számos további örökölt mechanizmus biztosítja, hogy így legyen. A szexben - az orgazmus alatt felszabaduló - endorfin, egy olyan örömérzetet ad, amelyre nagyon hamar rászokunk. Ki-ki hogy kezdte életében, annak megfelelően függőség alakul ki, mint egy drogtól. Tehát nem fogunk tudni lemondani róla. Égetően fog kelleni a szex.
A testi kapcsolatban pedig egy másik hormon, az oxitocin is dominál, és kötődést alakít ki a partnerrel. Kell is ez, hogy egymás mellett tudjunk tartósan maradni. A túl gyakori szex azonban, a dopaminra épülő jutalmazó rendszerünket terheli, amelyre agyi és biokémiai módon többféle választ kapunk hosszú távon. Az egyik a megunás. Egyre több és jobb minőségű kellene belőle, s ez idővel plafonba ütközik. Ilyenkor jön egy szakítás egyeseknél.
Újabb partnernél ismét kötődés, de megmarad a régivel is, negatív felhangokkal terhelten, hogy ne menjünk vissza hozzá (egyeseknél mégis megtörténik).
A többféle kötődés zavart okoz az érzések terén, és illogikus érzeteket kelt, melyek megmagyarázhatatlanoknak tűnnek. Egy másik válasz a dopamin terhelésre, a negatívumokra való érzékennyé válásunk. Ennek egyik jele a gyanakvásaink felerősödése. Arra is, amire nincs is okunk.

Mi történt? Volt (voltak) előző kapcsolat(ok). Szétmentünk, az előző már mással van (de nem tudatosul, hogy ténylegesen így már megcsal). Tudatos döntés: nyitott kapcsolat. Még ez sem kell, mert az oxitocin működik: vele (az újjal) akarok maradni, és ezt érzem is. De volt már egy kapcsolatom, ami szétment. Gyanakvásom támad, hogy ez is oda vezet (nem logikus, de a gyanú egy érzés!). vagyis féltékennyé válok. Önmagam miatt, mert volt egy ilyen tapasztalatom már. S keresni kezdek bizonyítékokat. Lejátszódik bennem az amely Othellóban, miután Jágó bogarat ültetett a fülébe. Teljesen természetes folyamat, csak éppen nem logikus. De az érzésekben NINCS logika.

Nem véletlen, hogy azok maradnak tartósan egyben, akik elsőre megtalálják a hozzájuk valót, és elköteleződnek mellette. És nem hajszolják mértéktelenül a szexet, de nem is hanyagolják el. Ez az elmúlt 50 év legnagyobb tanulsága. De még nem akarjuk elhinni. Talán majd a fiatalok ráeszmélnek?
                       Levélírónk azt tapasztalta a baráti körében, hogyha megjelenik egy új nő valaki oldalán, sanszos, hogy az illetőtől hamarosan örökre búcsút kell venniük, mert ugyanúgy el fog tűnni közülük, mint a többiek. Nem érti, hogy egy erős szabadságigényű férfit, hogyan lehet ilyen…..
Capillarissa69 2024.05.23 10:45:20
A szakmai körök szerint egy nárcisztikus személyiségzavarral (NPD) megáldott nő valóban olyan, hogy beuralja a férfit, és a bántalmazástechnikák - eleinte óvatos - alkalmazásával leszakítja a baráti köréről. Ezt ösztönösen teszi, elkerülvén azt, hogy a baráti kör észrevételei alapján nála "kilógjon a lóláb". És ilyen esetben valóban nem ritka a "már nem vagy az" kiszólás sem évek múltán, mert a megismerés pillanatképe alapján benne kialakult képen képtelen változtatni, noha egy embernél a tényleges változások is gyakoriak, nem csak a felszín és a valóság különbsége válik nyilvánvalóvá.
Ugyanakkor a posztoló megfigyelése, és véleménye nem más, mint egy fél évszázad alatt megváltozott (és mára már működésképtelené nyilvánítható) szemlélet eredménye arról, hogy miként kellene kapcsolódni egy társasághoz, ha párunkra leltünk. Keserű következményekkel teli társadalom alakul ki attól, hogy úgy véljük: létünk értelme a gyakori bulizás, a kényelmek és élvezetek keresése, nem pedig emberként megállni helyünket a világ - midig is jelenlévő - viszontagságai közepette. 50 éve a boomerek alakították ki, és terjesztették el ezt a létmódot, amelyet az egyre fogyatkozó számban születő utódjai simán átvettek. (A boomereket pedig a II. VH traumái kapcsán sérült szülői nemzedék nevelte ilyenné, "mindent megadva" nekik).
Az élet működőképes normalitása az, amelyben - talán egy kis bulikorszak után - saját családba vonulunk, otthagyván - az egyébként élvezetes, de alattomosan mérgező - bulikörnyezetet. Mai normalitás azonban nem ez, és öregségünkre is taknyos gyerekek maradunk, felnőttesdit játszogatva, hiszen "ez az élet". Jó élet lenne azoknak akik ezt választják, de lassan túlnyomó többségben vannak, és "élvezik" az évtizedek múltán bekövetkező "mérgezési" hatást, ami egyértelműen olyan mentális állapottá válik, mint amit a drogosoknál tapasztalunk, ha éveken át használja a szert. (A nárcisztikusság kiütközése is ennek a hatása)
Egy jóléttől "bedrogozott" társadalom - akár csak a régmúltban a királyi udvarok fényűzésétől bedrogozottak - háborúba csúszik, mégpedig akaratlanul és szinte törvényszerűen. Noha a háború rombolása megszünteti a fényűzés eszközeit, és automatikusan visszaáll (évek múltán) a reálisabb állapot, mégis ma végig kellene gondolnunk, hogy nem ez az út járható.
Megemlíthető, hogy vannak még - kétes eredményű - lehetőségek, pl. a megfélemlítés (járványok, különféle katasztrófák lebegtetése) vagy egy nyílt világuralmi diktatúra bevezetése, de tényleg még mindig a középkorban bevált eszközöket kellene alkalmaznunk?
Nem kellene felismernünk, hogy az emberi lét - bármennyire is kényelmessé tesszük - egy viszontagságokkal teli , és erőfeszítéseket igénylő élet? És ebben NEM egy újabb és újabb párral való pár éves kapcsolat a cél, hanem az emberiség létezésének a fenntartása, benne utódokkal, akiket nem hiányolunk majd öregségünkre, mert elegen születtek - általunk.
                       „Ha igaza van, azt be szoktam látni. De tény, hogy eddig még senkivel sem voltam, aki ilyen lett volna, mármint ilyen mértékben” – Posztolónk egyszerűen nincs hozzászokva ahhoz, hogy időnként gorombáskodjanak vele. Eddig még sosem volt ilyen pasival, és úgy érzi, nem is lesz…..
                       A csaj egyértelműen szakított Levélírónkkal, aki ennek megfelelően nem is utasította el más nők közeledését. Mivel exével megmaradt a beszélőviszony, elmondta neki. A csaj erre felháborodott, mert szerinte ha nem sokkolta a szakítás, akkor nem is szerette igazán.      …..
Capillarissa69 2024.04.05 17:18:33
"Kényelmes karosszékben ülvén pszichologizálva mondom":
Nem ritkák az ilyen "személyiség típusok" nők között sem, és vélhetőleg vele volt dolgod (vagy mégsem).
Az első pillanatokban kialakul bennük egy vélt kép rólad, és attól nem tudnak elszabadulni. A szakítás is lehetett azért, mert ebbe a képbe valahogy, valamilyen téren, nem illettél bele, és a szakítás mozzanata is egy mentális energiaforrásként működött nála (úgy vélte ezzel eléggé megaláz ahhoz, hogy nálad feljebbvalónak érezze magát).
Az, hogy a feltételezett mértékű megalázás kudarcot vallott, nála tovább rombolta az egyébként is kicsi önértékelését, amelyet manipulatív technikákkal igyekezett gyakran magasnak mutatni.
Tehát játszmázni kezdett, hogy tovább gyűjtsön energiákat, további megalázásokkal, olyan érzésekért sóvárogván, mint pl. amit káröröm esetén szoktunk tapasztalni. Ha bedőlünk neki - ami általában akkor következik be, ha nálunk is alacsony az önértékelés - akkor belemegyünk ebbe a játszmába, és egymáson próbálunk felülkerekedni - általában sikertelenül. Labdapattogtatás helyett javasolt lemondani a visszaszerválástól, amely egyeseknek nehéz ügy lehet, de ez a tökéletes megoldás felé. Némileg megnyugszik tőle, és elkönyvel téged valamely képzelete béli balfékszerűségnek, amely ne igaz ugyan, de egy fecske nem csinál nyarat. Az ilyen "visszaporszívózás"-nak nevezett mechanizmust nem javasolt másképp kezelni.

Más a helyzet, ha a csajnál másról van szó (pl. BPD), és annak az egyik fázisa ez a "szakítás". Ám egy ilyen mellett férfi legyen a talpán, aki tartósan meg tudna maradni, az időnként föltörő negatív érzelmi rohamai esetén (de vannak rá technikák). Az érzelmi labilitásúaknál az ilyen társ egy megváltó személy lenne kapcsolatában, mert enélkül az egész életét az egyik társról a másikra váltva váltogatva, és tartós boldogtalanságban éli le. Ennek a felismerése azonban nem történhet karosszékből, hanem szakemberre kell bízni, ám súlyos hiba az, ha tudatjuk vele, hogy nincs nála minden rendben!

Nem a poszthoz tartozik de megemlítendő, hogy ezeket - és a többi posztnál is sok más esetben megjelenő - problémákat a fogyasztói társadalom működési elve erőlteti ki az érintettekben. Ugyanis ez a rendszer pont attól működőképes, hogy minimálisra szorítja le az önértékelésünket, melyből eredő szorongásainkat kényelmi eszközökkel, és kéznél lévő élvezeti módokkal igyekszünk - szinte kényszeresen - elaltatni, ám éppen ezek azok amik tovább csökkentik az egyébként is már alacsony önértékelést, és egy ördögi körben evickélünk. Nem új problémák ezek, a királyi udvarok fényűzéseiben is megjelentek, és a mentális háborúzgatások eredményeként olyan helyzet alakult ki, amely drasztikusan megszüntette a fényűzést. Az elmúlt évezredek történelme többnyire erről szól.
Capillarissa69 2024.04.06 17:39:39
@Vén motoros: "Má' megint itt van a szerelem ..."
                       „Még azt se tudom eldönteni, hogyha innen én visszafordulnék, akkor őt ez mennyire bántaná?” - Örök dilemma: mik a kockázatai annak, ha baráti körből választunk párt? Levélírónk és egy férfi közt elindult már valami, és ha most kezdene el távolságtartóan viselkedni, talán az…..
Capillarissa69 2024.03.16 11:34:37
@VOGAben: Egyetértek, hozzáfűzve az előzőekben említetteket: Ez csak meghatározott, és kipróbált forgatókönyv szerint működik azoknak akik min 20-30 éves kapcsolatban és benne gyermekvállalással akarnak továbblépni az életben. Persze ebben is van némi kockázat, csakhogy csupán kb. 5%, szemben a hétköznapi móddal, amelyben a kapcsolatok 45-50%-a az első 5 éven belül felbomlik.
A hétköznapi élet hiedelmeinek nyomására, automatikusan csapodárrá válóknak pedig szembe kell néznie a felnőtt, és kirepült gyermek - gyakran nyíltan megtörténő - vádaskodásával, hogy "Miért váltatok el? Ezzel tönkretetted az életemet!". Nem is véletlen, hogy sok szülő - burkolt manipulációkkal - nem is engedi el a gyermekét, és marad a "mamahotel", meg a "papabank".
                       A társkereséshez sok türelem kell, amiben Posztolónk nem bővelkedik. Arra lenne kíváncsi, hogy vajon létezik-e olyan hely, ahol személyesen lehet ismerkedni? Egy olyan hely, ami erre való, tehát aki ott megjelenik, már tudja, miről van szó és nem lepődik meg a közeledésen.  …..
                       „Fáj, hogy ilyen könnyedén itt tud hagyni, mert fontosabb valami más. Amúgy nem keresne ezzel olyan baromi sokat, hogy nagyon megérné” – A pasi nyughatatlan adrenalinfüggő és az éjszakai életben dolgozik. Levélírónk aggódik miatta, hogy a sok túlvállalás előbb-utóbb az…..
Capillarissa69 2024.03.12 11:43:53
Aggodalmaskodásra semmi ok, már csak azért sem, mert nemrég nyilatkoztak majd 100 éves matrónák arról, hogy "... a kemény munkába még senki sem halt bele, ám az aggódásokba már sokan ..."

(Továbbiakban csak a megértés kedvéért):

A fogyasztói társadalom "kitalálói" páholyban ülve pezsgőt bonthatnak, és üdvrivalgásba törhetnek ki, minden ilyen személyiség láttán. Ő az, akinek megalkotására vágytak, aki tökéletes fogaskereke a megálmodott gépezetnek.
Ma egyesek már "munkaalkoholistának" nevezik ezt az állapotot, mely ugyanúgy függőség, mint a drog, és ugyanúgy hormonális átprogramozódással jár, annak minden mellékhatásával. S kijönni belőle szintén egy nehéz elvonókúrával lehet, felvállalva a gyötrelmes elvonási tüneteket, amelyek átlagosan 30 nap múltán enyhülnek (a visszaállás, megtisztulás pedig kb. 2 év).
Égetően fontosak az ilyen emberek, akiknek a belső feszültségeitől eredendően, nagyon alacsony az önértékelése, amelyet ezzel a pótcselekvéssel kompenzál, hogy ezt önmagán se vegye észre.
A szorongások eredete majd egy évszázadra vezethetők vissza, amelyeket ő transzgenerációs sérülésként kapott szüleitől azok meg a sajátjuktól, egészen a II. VH. traumatizálásáig. A történelmi tapasztalatok szerint ez, elérvén a "negyedíziglen" születő nemzedéket, egyfajta "bosszúként" újra háborúskodás felé taszítja a társadalmakat, ahogyan annak jeleit már jól érezhetjük. A szorongás időnként erőforrásként tör ki, "csináljunk már valamit!" érzésekben. A legfiatalabb generáció megsokasodó mentális problémáinak az eredete éppen ez, illetve még az is, hogy az ilyen szorongó személyek építették ki, hatalmas energiával azt az infrastruktúrát, amely függőségi lehetőségek százait kínálja kényelmi és élvezeti eszközeivel, és a fiatalok ezen függőségek áldozatai.
S a hatásokat naponta tapasztaljuk. Az állandósuló elégedetlenség érzet, mindenben a rossz meglátása, a kritikák elviselhetetlensége, gyanakvások aár paranoiába hajlóan, azaz az aggodalmak, amelyek azonban ölnek. Azaz a csillapíthatatlan boldogtalanság. Belül a munkamániásban is ez zajlik, s ez hajtja őt, s majd a kiégés felé sodródva egyre gyakrabban tör rá az az érzet, hogy - bár tenne még rengeteg dolgot - de nincs kedve hozzá, mintha nem lenne energiája a kezdéshez, és inkább egyszerűbb póttevékenységbe kezd, vagy élvezeti eszközökkel csillapítja az ilyenkor bénításba hajló szorongását. Amely - mivel függőség - tovább erősíti ezeket a tüneteket.
Ráismertünk esetleg magunkra is, abban aminek nem mi vagyunk a felelősei, de minket is kínoz? Vagy van aki már el se jutott eddig az olvasásban, mert ez is (azaz a "TL;DR") ennek az állapotnak a tünete?
Kényszerelvonásnak számít az infrastruktúrák lerombolása, de úgy tűnik, ez automatikusan lezajlik, hiszen a történelem gyakorlatilag ezekről szól. S csak marionett bábuként mozgat minket az hormonális mechanizmus, amely ezt eredményezi, és az állatvilágban már évmilliókkal ezelőtt is megvolt.
                        Posztolónk még így utólag is szeretné megérteni a hasonló nők gondolkodását. Volt egy barátnője, akit az összeköltözés után ismert meg jobban. Belement a követeléseibe, mindenben behódolt neki, hagyta átalakítani magát, mégis lelépett. Teljesítette az elvárásait, akkor mégis…..
Capillarissa69 2024.03.11 12:28:07
Mint a már egyre közismertebb, léteznek bőven nők között is NPD-s (nárcisztikusnak hívják), és APD-s (régen - félreérthetően - pszichopatának, ma aszociálisnak nevezett) személyiségzavart mutató személyek. Ezek mellett élni, egy társfüggőségünk alakul ki, s benne ösztönszerűen az ő bántásait a sajátunkkal hárítjuk el, s emiatt ő - idővel - úgy véli, hogy mi vagyunk a nárcisztikusak. S mivel ma - a nárcisztikusságot ismertetők szerint - az a leghatékonyabb mód, ami a "No Connect", azaz a teljes elhagyás, ő ezt realizálta a tanácsadások alapján. Ha APD-s volt, akkor neki könnyen ment, ha NPD-s, akkor előtte talált más áldozatot, akit az új "forrásának" használ, és ugyanez lesz annak is a sorsa, mint a tiéd.

A tartós társfüggőség (codependencia) végső soron C-PTSD sérülést okoz, mely tüneteiben szinte egyezik a BPD-vel (Bordeline személyiségzavar), ami jól kezelhető, ellentétben az NPD-vel. Ne hagyd magad visszacsábítani (szakmai zsargonban visszaporszívózni), mert semmi sem változik. A problémát éppen az okozza, hogy igyekszel mindenben az elvárásainak megfelelni, de ez neki sohasem lesz elég, mint ahogyan egy drogosnak sem elég az egyre több és egyre minőségibb szer.

Sajnos napjainkban sok a tévhit, az ismerethiány a személyiségzavarokkal kapcsolatban, és még nem teljesen nyilvánvaló (nem hozzák nyilvánosságra), hogy ezeket az 50 éve tartó fogyasztói társadalom erősíti ki, a bőségével a kényelmi eszközeivel, és az élvezeti forrásaival, köztük pl. a teljesen szabadjára engedett szexualitással . A mai létünk egy hedonista csapda.
                       Levélírónk párja annyira nincs is oda bizonyos barátaiért, de ha hívják, rögtön ugrik, legyen a program bármi. Olyanokba megy bele, amiket ő valójában nem is kíván, nem is élvez igazán. Vajon attól fél, hogyha lemondja, többet nem hívják és idővel ellaposodik a társasági…..
Capillarissa69 2024.02.08 16:39:51
(csak erős idegzetűeknek!)

"Rakétakényszer"?
Bárminek is nevezzük, megjelenik férfiaknál, nőknél az X generációban, de a Veteránoknál és a jövőbeli(?) Z-ben is többségiként, míg a köztesekben (Boomer, Y, s várhatóan alfa) inkább kisebbségiként.
"Nincs mit aggódnunk", mert nagy a baj, mert a "Great-Reset"-tel fémjelezett, és a járvánnyal beindított könyörtelen változtatások - még ha nem is hisszük el - a baj elfedését, és egy hagyományos módszerrel megszokott gyógyítását jelzik a nagyvilágban történtek alapján. De ez nem a mi dolgunk.

Nekünk legalább megértenünk kellene mi is történt az elmúlt évtizedek (sőt évszázad) történéseinek mélyrétegében, amelytől szinte a fejlett nyugat emberiségének nagy része boldogtalansággal, és önértékelési zavarokkal küzd, s ami miatt ebben a blogban is szinte őrültségeknek látszó viselkedésmódok kerülnek ismertetésre.

A baj - furamód - hormonális eredetű, s amint Dr. Anna Lembke addiktológus nevezi: dopamin rezisztencia áll a háttérben. Rengeteg teljesületlen vágyaink vannak, de az erőfeszítéseket, küzdelmet igénylők megvalósításához soha sincs elég motivációnk, azaz az, amelyet a dopamintermelés támogatna.

Ezek a rakétakényszeresek is - valamilyen módon - lopnak hozzá egy kis energiát valahonnan, majd hiperaktivitással bedobják magukat, és hamar kifulladva ugyanott tartanak, mint ahonnan elindultak. S szinte mindig olyanban kezdenek bele, amely könnyebb mint egy komoly és tartós erőfeszítést igénylő projekt. Tanulás? Gyermeknevelés? Két fő társadalmilag elhanyagolt terület, melyekhez külső okokat keresünk, de rossz helyen kutakodva, és magyarázva, a külső ok nem más, mint a ránk kényszerített, s gyerekkorunkból belénk nevelt hamis életszemlélet.

Máig is azt hisszük - s a fogyasztói társadalom működési lényege ez -, hogy attól leszünk tartósan boldogok, ha jólétben, kényelemben élhetünk, és körül tudjuk venni magunkat élvezetek sokaságával. Noha a tétlenség, a kiszolgáltság, a spontán elénk tóduló élvezeti lehetőségek pillanatnyilag töltődést nyújtanak, és hosszú távon lassú, de biztos önértékelés-csökkentők. Romboló hatásuk évek alatt fejlődik ki, és ugyanolyan mechanizmussal mint a drogosoknál a drogok fogyasztásából eredők.

A rezisztencia miatt csak pillanatnyi "felugrásra" vagyunk képesek, majd visszazuhanunk, és lassan süllyed alattunk a talaj. Nem jellembeli, hanem fiziológiai folyamat ez.

A kényelemmel, az élvezetekkel túlerőltetett dopamin termelésünket a biológia hormonálisan korrigálja, s az eredmény a rezisztencia. A hétköznapokban állandóan tapasztalható elégedetlenkedések, mindenben a rossz oldal meglátását, negatívba hajló gyanakvásokat, s idővel paranoiát szül. Ez a boldogtalanság. Kell is a szervezetünknek, mert a tartalékok a dühből fakadó agresszióban szabadulnak fel. Bántunk másokat, vagy éppen saját magunkat. Előző a másikban is dühöt támaszt, míg ha magunkba zárjuk, lappangva a betegségek kialakulásának forrása. Korunk életmódja ilyen, és az itteni hozzászólások is tele vannak mások véleményének leértékelésével. Pedig csak ők is ezzel energiát "lopnak".

Az új létmód "építése" már folyik, de súlyos tévedés az, hogy ezt a - nyíltan kimondottan - hedonista létmódot megint csak háborúval kellene felszámolni, ahogyan azt kb. 100 évente a történelemből látjuk. S bár a hatása drámaian megszüntetné a kiváltó okokat (kényelem, élvezetek), de milyen fegyverre kell még várnunk, hogy pontot tegyünk az ismétlődések végére? Reméljük nem az ember megszüntetése a cél.
Capillarissa69 2024.02.08 16:46:33
@VOGAben: Megerősítelek abban, hogy a nő fordítva ül a lovon. Inkább elismerését kellene kifejeznie, mint negatívan felfogni, ami történik.

Kiegészítve amit az előbb értekeztem (amely egyébként "TL;DR" lett):

A nő is az elkényeztetettség csapdájában vergődik, és - ahogy ez mindenkivel így van - észre sem veszi, hogy nála van egy szemléletmódbéli eltérés. Számára is szükséges lenne valamilyen - önként vállalt - küzdelmi feladat.

A férfi azonban valóban vállal erőfeszítéseket, és ennek véghezvitele növeli az önbecslést, és azzal együtt az önértékelést. Kivéve ha: bedőlünk egy másik - oltári nagy - téveszmének, amely egyébként az interneten sorozatosan szedi - gyakran tragédiába torkollóan - áldozatait. Ez pedig a kapitalizmus mozgatórugója, amelybe ha beleállunk, akkor - bár évtizedek alatt, de - gyakorta elveszünk.

Ez a siker, a verseny! Ez annak a pozitív értékelése, hogy sikeresen megtettünk valamit, és negatív érvénytelenítés ha nem. Kegyetlenül belénk verték ezt. Pedig a siker csupán előrébb visz, míg a kudarc meg tanít, ami szintén előre mutathat. A túlzott sikerélmény, a sikerekre való sóvárgó törekvés ugyanolyan drog, mint a jóléti eszközök. Ugyanúgy kifárasztja a jutalmazó rendszerünket, s rezisztenciát okoz, és egyre inkább örömtelenné válik minden.

Meg kell tanulnunk: az erőfeszítések, a küzdelmek a fontosak, nem az elért eredmények. Társadalmaink számos lassan ölő, szemléletbeli méreggel vannak átitatva, amelyek már bizonyságot nyertek, hogy - bár sok helyen keményen tagadják - betegségeket képesek okozni, akár tragikus véggel. Erről Dr. Máté Gábornál olvashatunk könyveiben.

Ebből a kelepcéből kiszállni nehéz, de vannak biztató kezdeményezések (sajnos többnyire angolul). Az azonban biztos, hogy a rezisztencia mellékhatása váltja ki a negatív szemléletmódot, tehát valóban egy csapdáról van szó.
(külön téma, hogy ki, vagy mi rángatott bele ebbe)
                       „Szerinte ez nem szerelem, csak szeretet. Szerintem meg egy harmadik valami, amit én se tudok megnevezni” – A szakítás már hat éve megtörtént, az egykori pár mégse tud megválni egymástól végleg. Posztolónk szerint természetfölötti kötés van köztük.                      …..
Capillarissa69 2024.01.05 12:27:35
Hagyjuk már az elavult, Laposföldhöz hasonlítóan elhihető, de hamis nézeteket. Boszorkánykötés? Mesebeszéd! (boszorkányok nincsenek, csak a mesében) Más a neve, és valónan létezik. A szex már csak ilyen, bármennyire is nem tudjuk elfogadni ezt a hatását.

S bár 55 évvel az 1968-ra datált szexforradalom után, a hétköznapi emberek körében szinte alig ismert, de a szakmai körökben már 15 éve létező, és már elfogadott nézet szerint a szexuális aktusnak (annak fizikai, és erőfeszítéseket igénylő mozzanatának, benne a szoros testi közelségnek) van egy eddig még ismeretlennek számító harmadik hatása is. Az eddigi két nézet (mindkettő igaz):
1. Utódok kétrehozása. (ez egy nagyon régről jól ismert "hatás")
2. Örömszerzés (valójában a drogszerű endorfin, rövid ideig fenálló eufórikus hatása, azaz orgazmus)

A harmadik szintén nagyon fontos, amennyiben egy populáció (itt a társadalmak) fennmaradására koncentrálunk:
3. A szexuális aktusban részt vevő pár közötti, és az érzelmi memóriában rögzülő kötődésérzet(!) kialakítása! Ez a kötődés érzet - ha nem sérül - biztosítja azt a monogámiát, amely a fejlett civilizációban szükséges az utódok felnevelésében, s amely az embernél hosszú évekre elhúzódik (a hagyomány 18 évet rögzít törvényesen még ma is).

Ez a szakítás után zavaróvá váló kötődésérzet ugyanolyan mélyen rögzül, mint - durva példaként - egy repülőgép szerencsétlenség túlélése, azaz örökre megmarad, és öregkorban is élénken hatni tud. Sajnos - a sok-sok tapasztalat szerint - sokaknál ez mérgezi az új párral való szexuális aktust, és emiatt attól sokkal könnyebb lesz majd az elszakadás, mint az elsőtől. Azaz az újabb kapcsolat fenntartása - bár nem lehetetlen, és rengeteg jó példa van rá - egy erős tudatossággal, önuralommal lesz lehetséges. Erre számítanunk, kell mert a megcsalás könnyebbé válik, s utána nagyon gyakran a megcsalt személy faképnél hagyja a másikat. Pedig - biokémiailag, és agyi funkcionalitás szerint - ő is egy áldozat. Az előző kapcsolat megszakításának az áldozata.

Hogy ez ne történjen meg, ezért egy stabil kapcsolathoz nagyon fontos, hogy egy erős, megingathatatlan bizalom épüljön ki, amely egy kemény munka, sok lemondással jár, de megéri. Ellenben - úgy tűnik - sokkal érdemesebb a legelső kapcsolatban maradni, azaz meggondoltan választani párt olyat, akit tudatosan hozzánk valónak ítélünk meg. Ezt a döntést azonban keményen meghamisítja az a kötődésérzet, amely a túl hamar megkezdett szextől alakul ki, s ami miatt - még a döntésünk előtt - már úgy érezzük, hogy "ő az igazi", ő az aki hozzánk való, noha az esetek kb. 75%-ában ez nem igaz, és szakítás lesz belőle, kb. 5 éven belül.
                       Az anyuka aggódik a 29 éves fia miatt, aki még otthon él vele. Azért szeretné, ha lenne tartós valakije, mert ha megszokja a magányos életmódot, nem lesz normális kapcsolata, ahol továbbfejlődve megtanulhatná az együttélés alapjait.                                …..
Capillarissa69 2023.12.14 11:32:08
Mégha ez esetleg egy "mesterséges" poszt is, akkor s átüt rajta az elmúlt 50 év súlyos tragédiája, amely a mai - válságos - állapotokhoz vezetett. A sok szemszög közül azt figyelve, amelyet már Roger Waters (PinkFloyd) több mint 40 éve beleérzett a Fal művébe, és a jelenlegi helyzet éppen a "Mother" c. számából világlik ki: egy túlgondoskpdó anya ugyanolyan káros, mint az aki elhanyagolja gyermekeit. Még nem merjük kimondani az igazságot: ez is bántalmazás. Ez is traumatizálás. A kamaszkor lényege sérült végletesen tőle. Az amikor a gyermek leválik a szülőről, s a szülő a gyermekéről.
Már a Boomer nemzedék is megrögzült a serdülők állapotában, és ma 70-80 évesen is az maradt, és ezt a folyamatot, átadta a fogyatkozó számú utódjainak. S ebből végül az lett, hogy a felnőtté váló gyermek nyakára telepedő szülő árnyékéban nem jó gyereknek lenni, sőt a felnőttség is mentális zavarokkal telivé válik. S napjainkban az ifjak már nem is akarnak gyereket, mert érzik, hogy ugyanez a sors várna rá is. Inkább élik az életet (amit a nemi élettel azonosítanak), s egyre nehezebben, mert elfogyatkoznak felettük azok, akik ezt biztosítani tudják még, azaz az előző nemzedékek.
Kamaszok maradtunk, a körülöttünk élő kamaszok között, és pillanatról pillanatra elégedetlenkedünk, mint egy gyerek, mindezt "elsárkányosodott" szülői mintával kommunikálva hol - már felnőtt - gyerekeinknek (ha van), hol idegesítően gondoskodó szüleinknek, vagy a párunknak, akiben keressük azt a szülőt, amelyet végre otthagytunk, és azt a gyereket, amelyet megnevelhetünk - pláne, ha nekünk nincs egy se.
Mindezt ahelyett, hogy felnőtté váltan, felnőtt ember módjára viselkednénk, érett megnyilvánulással.
Hozzátenném az állandóan elsikkadó lényeget: Mindezeket nem mi tesszük szándékosan, hanem a Boomerek által felépített fogyasztói társadalom kényelmi, és élvezeti eszközei manipulálnak, melyben örömmel elmerülünk, és ez is egy ugyanúgy súlyos, sőt napjainkra végzetessé vált túlgondoskodás, mint amely egyes szülőknél szinte kiveri a szemünket.
Dr. Máté Gábor (Kanada) mérgező társadalomról beszél, de még ő sem meri kimondani, hogy a legaljasabb (és egyben leghatékonyabb) méreg a jólét, a bőség ami körülvesz, és drogként járja át az agyunkat. S amelyet - mint a drogot - megszokunk, és nem érezzük elég jónak, és még jobb, még több kellene belőle. Egy járvány jelezte (jeleztették velünk), hogy ezen a téren plafonba ütköztünk, és mostantól egy másfajta létmódba kerül át az emberiség.
                       „Eleinte azt hittem, jól esik egy lánynak, ha azt látja, a férfinak elakad tőle a szava, annyira csábítónak találja, elvörösödik és zavarba jön” – Ha valakit vonzónak találunk, természetes, hogy ez valamilyen reakciót vált ki belőlünk, és nem biztos, hogy abban az érzelmileg…..
Capillarissa69 2023.12.08 11:25:40
Az autista spektrumnak valóban egy gyakori jellemzője a "megkukulás", amelyet szakmailag "szociális szorongás"-nak neveznek. Nem kell megijedni attól, ha valaki ilyen, de számos előítélet él még napjainkban ezzel az állapottal kapcsolatban. Nyugaton egyre nagyobb számban ismerik fel felnőtt emberek, hogy Aspergeresek. Nálunk ugyan más a terminológia, de ott (s erről töménytelen YouTube-os video szól) Asperger szindrómásnak (kedvelt becenevén: aspi-nak) nevezik magukat azok, akik értelmileg (pl. IQ) jól funkcionálnak, ám az agyuk másképp dolgozik, mint a többségé, és kapcsolati problémákkal küzdenek. Számukra rendkívüli küzdelmet, és szenvedést jelent az, hogy - megfogalmazásuk szerint - "miként kell emberként viselkedni", azaz úgy élni mint azok, akiknél nem jelentkezik ilyen probléma. Valóban, ezt nekik "megtanulni kell", és nem megy automatikusan, és ezt a - gyakran önként felismert - módszert hívják ott "maszkolásnak" (masking), ami magyarul talán "színlelésre" lehet lefordítani. A maszkolás - amikor már jól is megy - igen fárasztó, bár ez a fáradás észrevétlenül hat. De hosszú ideig társaságban léve nagyon kimerítő.
Számos dolgot fel lehet sorolni erről az autizmusról, pl. az élet sok területén sokkal értékesebbek lehetnek ők, mint mások (ma gyakran felhangzik az a nézet, hogy ők a jövő emberei). Férfiak kb. 3-szor annyian vannak köztük mint nők. Nem ritka közülük olyan aki identitásproblémával is küzd. Tipikus, hogy nem szeretnek másnak a szemébe nézni, kerülik a szemkontaktust, de ezt is meg lehet tanulni. Belülről erős szégyenérzet gyötri őket, aminek lehet az a valós alapja is (ahogy ezt az egyik YouTuber nyilatkozta), hogy zavarja őket az, hogy egyes területeken túl jól teljesítenek.
Megjegyzendő még, hogy korunkban - a jelzett problémák miatt - a nőkkel való kapcsolatot pótolni kívánván, a pornóhoz nyúlnak, és ettől egy komoly függőség alakul ki. Ráadásul ez az eszköz tovább mélyíti a szociális szorongásukat. Mint minden függőséget, ezt is csak abbahagyni lehet, de leszokni róla nem. S ez egy nagyon nehéz feladat, épp amiatt hogy a függőségek éppen az erőfeszítésre való képességet támadják. Márpedig - legyen az bármily függőség - napról napra zajló harcot jelent egy ideig (kb. 20-40 nap), s ehhez kellene az erőfeszítés.
Az elengedhetetlen maszkolás miatt tényleg csak a gyakorlás a megoldás, ami azonban a szégyenérzet miatt értelmetlennek, erőltetettnek látszik. Ismerősökkel kell kezdeni, ugyanis velük kapcsolatban sokkal kisebbé válik a szorongás érzet.
                       A pasi idén lett 50, és igen nehezen viseli. Már előtte is sokat panaszkodott arról, hogy őt az élet mennyire nem kínálta meg lehetőségekkel, és ez Levélírónk szerint csak fokozódni fog. Milyen eszközökkel lehet meggyőzni egy férfit arról, hogy maga helyett azért a…..
Capillarissa69 2023.12.01 11:20:51
"bántalmazó kapcsolatból léptem ki" - Ez legtöbbször tartós traumát, komoly sérülést okoz (C-PTSD), bántalmazóvá válunk tőle, amelynek leküzdése (akár terápiával is) évekig is eltarthat.
"Mert inkább nekem kell segítenem neki, támogatnom őt" Ez már maga a bántalmazás, ezzel benntartjuk a gyerekes énjében, mi meg szülői szerepben, önmagunk előtt is titkolt élvezettel anyáskodunk, amely mellesleg szexromboló hatású is. Az állandó segítségnyújtási kényszer gyakorta (nem mindig) a rejtett nárciszta (covert narcissist) ismérve. Egy férfinak ne akarjon egy nő kéretlenül(!) segíteni! (Phd. John Gray).
Mivel gyerekszerepben él, nem akar megöregedni. Ezzel azonban nem szembesíthetjük, magától kell rájönnie.
"de hamar elfárad, és ez is egy panaszforrása": hibás szemléletmód, a fogyasztói társadalom mérgezése által, amely már 50 éve gyilkolja a fejlett nyugatot. Stabil önértékelést csak az erőfeszítéssel járó cselekedetek adnak! Az elfáradásnak örülni kellene, sőt ebben nekünk kellene megerősítenünk őt. A kényelem, a könnyen jövő élvezetek pedig lassan a nullára vezetik az önértékelést, és újabb és újabb pótlást igényelnek ezekből, amely egy függőségi csapda (olyan mint a drogfogyasztás). A külsőségekre koncentrálás, az önképünk mások általi megerősítése is az.
"mit nem próbáltam még nála": Valódi férfinak látni, felnézni rá! A férfi és a női agy - noha egyenértékű, s egyik sem jobb - másképp működik! A nő a férfitól arra vágyik, hogy mindenben "őt válassza", a férfi pedig arra, hogy a nő tisztelje őt (Mark Gungor).
A 68-hoz köthető szexforradalom téves szemlélethalmaza szétkúrta a boldogság felé vezető utat, és a szex - mint könnyen megszerezhető élvezetforrás - ugyanúgy rombolja az önértékelésünket, mint a körülöttünk lévő kényelmi infrastruktúra szolgáltatásai. Itt nem a szexszel, s a létünket segítő eszközökkel van a baj (mindegyik kell!), hanem a korlátlan használatával. S ez megöli az erőfeszítésre való motivációnkat, így önbecslésünket is, és csak újabb fogyasztásra sarkall. ("Felülről" ma sokan - tévesen - ennek lerombolásán gondolkodnak, s kísérleteznek. Ne higgyünk nekik, s szokjunk le helyette a "mindent szabad" korláttalanságáról!)
U.i.: Vegyük észre! Saját - másoktól eredőnek vélt - problémáink forrása éppen hogy mi vagyunk, fel nem ismert - önsorsrontó - tetteinkkel. Őszintén jót akarva, fájdalmainkat panaszkodással másokra szórjuk, amelyek - mint egy tükörről - visszaverődnek ránk, és felerősítik azt a fájdalmat, amelyet enyhíteni kívánnánk vele.