Regisztráció Blogot indítok
Adatok
Capillarissa69

0 bejegyzést írt és 46 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.

Admin Szerkesztő Tag Vendég
                       „Sokszor előhozza az exeit. De első randin valahogy én más témát választanék.” - Ha valaki már az első találkozón fegyelmezni próbálja a másikat, majd a nyakába zúdítja az exeit, azt főleg meggondolatlanságból teszi, semmint a túl nagy önbizalom miatt.                …..
Capillarissa69 2025.07.08 08:54:23
Barátnő? Igen, annak látszódhat (úgy 4-5 évig általában).
Köszönhetően az egyre több (pl. YT-os) ismeretetőnek, sokan már hamar gyanúsnak találják a felsorolt tüneteket és azt, hogy mi rejtőzik az önbizalmának törékeny kérge alatt. Számos ok húzódhat egy ilyen személyiség kialakulása mögött, gyakran éppen egy elkényeztetett, ám érzelmileg elhanyagolt gyerekkor, amelyre korunk létmódja szinte melegágyként funkcionál.
Mi többet lehet tenni az illetőért? Mihamarabb otthagyni, hogy ez ne akkor történjen meg, amikor eljön az idő arra, hogy te is - az elvárásai, számonkérései, mindentudása által - az áldozatává válsz.

Mindez csupán részemről csak egy vélemény, mert ennyi redfleg kevés a valóság kiismerésére, mint ahogyan az alábbi - látszólag nem ide tartozó - megjegyzésem is az:

Peter Slooterdijk (német filozófus) jegyezte meg, aki szerint: "A világnak, amelyben élünk, a harag, valamint a felháborodás az üzemanyaga. Persze, ha vannak ilyen indulatok, a túloldalon szükségképpen megjelenik a rajongás, szurkolás, feltétel nélküli elfogadás."

Az itt is - a posztokban - megjelenő esetek többsége, az elmúlt 50-60 év fogyasztói társadalmának a terméke, amely a bőségével elkényeztet ugyan, és jólétet, boldogságot ígér, ám működési mechanizmusa olyan, hogy ezáltal nagyon alacsonyra viszi annak az önértékelését, aki ezeket a kényelmi, élvezeti eszközöket felhasználja, s ezáltal kiiktatja az életéből az erőfeszítéseket, küzdelmet igénylő célokat. Automatikusan vezet ez ahhoz, hogy ezt a - középkori királyi udvaroknál már régóta fényűzőbb - jólétet nem érezzük annak, még jobb, még több kellene belőle (mint pl. a drogosnak a drogból), és folyton elégedetlenkedünk miatta. Kell is ez a felháborodás, mert elkényelmesedettségünkben érzéketlenné válunk azokra az apróbb, természetes örömökre, amelyek biztosítanák a cselekedeteink elvégzéséhez a motivációt. Helyette a harag biztosít - biológiai mechanizmusként - motivációs energiát.

Bizonyára vannak más vélemények is erről. Számomra azonban a világ jelenlegi eseményei jól illusztrálják mindezt.
                       „Felvetettem, hogy menjünk valamikor strandolni valahova, ő választhat, hova. Nekem mindegy. De azt mondta, nem szeret mások előtt meztelenkedni… - Pedig a csajnak nincs rossz teste, sokan irigyelnék is érte. Viszont máshova se kívánkozik, ahol túl sok ember van.      …..
Capillarissa69 2025.06.20 09:19:13
Feltehetőleg egyszerű eset!
A szociális szorongás nem ritka. S meg kell barátkoznunk a tényekkel (amelyet a YT-on már évek óta nyomatnak), hogy a világon rengeteg ASD-s ember él, gyakorlatilag diagnosztizálatlanul, és némelyik csak idős korára jön rá, hogy ő is az.
Ez azonban nem baj, nem kóros, hanem nekik egy kicsit másképp szerveződik az agyuk. Sőt, a legtöbbnek különleges képességei is vannak mellette. Sok közöttük művész. De pl. Einstein is az volt (meg Bill Gates, Elon Musk, vagy ugye Gréta, stb.). Náluk ez tipikus, azaz a szociális szorongás, amikor rendkívüli módon rosszul érzik magukat egy idegenekkel teli társaságban. De ha oldódik is a feszültség, az ottlétük számukra nagyon megterhelő, és fárasztó. Utána maguk sem tudják miért, de kimerültnek érzik magukat.
Ők azok, akik a spontán emberi viselkedést nem ösztönösen, hanem tanult, begyakorolt módon végzik (észre sem véve, hogy ezt csinálják). Ezt a szakma "maszkolásnak" (kb.: színlelésnek) hívja. Velük időnként nehéz az élet, másképp élik meg az empátiát is, és viszonylag érzelemmentesnek tűnik a kinézetük (bár sokan ezt maszkolással elfedik, különösen nők), s ez zavarhat egyeseket, leginkább azokat, akik igénylik az érzelmi reakciókat.
A lényeg: súlyos hiba, ha ezt valamiféle abnormalitásként kezeljük. Ők ilyenek, és még az is szégyenérzetet vált ki bennük, ha ezt szóba hozzuk. Hosszú távú kapcsolat csak akkor lehet vele sikeres, ha a társ ezt az idegenszerűséget jól el tudja viselni (pl. egy másik ASD-s).
Capillarissa69 2025.06.20 12:34:02
@Lorrh:
Elgondolkodtató, hogy ki mit nézett be.
ASD-ről beszéltem, nem Social Anxiety-ről. Ez utóbb csupán gyakori velejárója az ASD-nek, amelyet az újabb kutatások újraértelmeznek. Gyakran pont kompenzálásként jelenik meg az ellenkezője konkrét helyzetekben. A pszichológia már csak ilyen - nem egzakt - tudomány. Mint ahogyan számos mentális zavar jelentkezhet elhanyagoltságtól, vagy épp az ellenkezőjétől: a túlzott gondoskodástól.
Példaként még ott van a szemkontaktus hiánya (a személy összevissza nézeget, miközben veled beszél), amelyet egyesek a maszkolás által túlzásba visznek a merev, rád szegeződő tekintetükkel. Személyesen tapasztalom ilyen egyedeknél, hogy - főként ismerős - társaságban nagyon jól teljesítenek (sőt túl jól), és népszerű emberek.

Alapvető tudnivalók közt ismerem azt a mondást, amit - a később Bu8ddha néven elhíresült - Sziddhárta se magától talált ki, hanem egyszer meghallván, egy fügefa alatt kidolgozta nézeteit: "A laza húr nem szólal meg, a túl feszes elpattan!" Ma ezt "arany középútnak" nevezzük, és e kifejezést lassan el is felejtjük.
                       Ha túl szép valaki, az eltakarhatja a valóságot. De milyen arányban is számít a külső? Van olyan, hogy a belső teljesen kiegyensúlyozhatja a külsőben megmutatkozó hiányosságokat? És ha valaki átlagos, de nem tud ellene semmit tenni, akkor marad a megalkuvás?              …..
Capillarissa69 2025.05.13 14:09:50
Kifejezetten a pillanatnyi kultúrától függő dologról van szó!
Általában a külsőben csupán minimális szempontoknak kellene szerepet játszani, talán olyanoknak amelyek valamely régi, rossz élmény miatt viszolygást kelthetnek bennünk.

A mai világ a fejlett nyugaton ettől különbözik! Sőt, már kb 50-60 éve - a kialakult fogyasztói társadalom kapcsán - nagyon különbözik. Gyakorlatilag a párunk keresése kapcsán is, egy gyerekkortól elkezdődött "mérgezettségben" élünk, azaz nem csak tárgyainkat, lehetőségeinket, hanem az embereket is eszerint ítélünk meg úgy, hogy tárgyként tekintünk rá. Ítélünk a szó szoros értelmében, mégpedig az értelmünket félretéve, érzéseink alapján jónak vagy rossznak, szinte mindent. S ugyanúgy lecserélhetőnek vélünk mindent, köztük az esetleg megtalált párunk is lecserélhetőnek tart minket is. Az ítéleteink szubjektívek, nincs benne logika, csak a feltörő érzés számít. Ám - mivel civilizáltak vagyunk - gyerekkortól megtanítanak arra, hogy a logikátlan ítéletünket, jól alátámasztott racionalitással ruházzuk fel. Ezért is születnek számos témakörben itt is olyan posztok, amelyek ehhez az értelemmel való felruházáshoz adnak útmutatót, és kapunk is számos - sokszor egymásnak ellentmondó - választ.

Fogadjuk el: egy civilizáció mindig így működik. S egy bizonyos ponton ezzel a felesleges racionalizálással lassan (kb 3 generáció alatt) felszámolja önmagát, ha már elért egy fejlettségi szintet. (A fejlettség nem a technikai vívmányok mutatóin alapul, az csak egy mellékes külső).

Ilyen "túlcivilizálódott" mechanizmussal már számos esetben találkozhattunk a történelemben (J. D. Unwin a "Sex and Culture" elemzésében 15-öt talált), és a folyamat végéhez közeledtét jelzi egy, a szexualitással kapcsolatos lazítás sikerre vitele (1968-szexforradalom).

Most (kb. 2020-tól) ennek a korszaknak vége, csak a régi reflexek működnek, és kérdéses, hogy túléli a jelenlegi kultúránk mindezt.

Az azonban igaz, hogy ha ezek a folyamatok egy-egy uralkodói körben zajlanak csupán le (udvari fényűzésekkel kezdődik), akkor azt egy automatikusan kialakuló háborús helyzet, majd a háborúval a fényűző lét megszüntetése állítja le, s tereli békésebb légkörbe évek, évtizedek múltán.

Ma a fejlett nyugat - a demokráciájával - maga az uralkodói kör, benne a mindennapi fényűzésekkel (bulizások, élvezeti cikkek tömkelege, shoppingolás, TikTok és társai, wellness programok, szórakoztatóipar, stb. stb.)
Capillarissa69 2025.05.13 21:23:32
@Sadist:
Unwin könyvét jól ismerem, és amit róla írsz az mind megállja a helyét, nem vitatom.
Itt azonban nem alapul veszem, hanem egy régen (1934-ben) felismert összefüggésnek, melyben 2-3 generációt jelez mind a felemelkedésnél, mind a lehanyatlásnál tapasztalt időkésésésben (szerintem pedig kb 25 év egy-egy generáció, azaz az új generáció gyermekei mennyi idő múltán indítja a következőt, azaz szülni kezd.). 68 óta már eltelt legalább kettő, tehát "itt az idő". Ugyanakkor Unwin művét nem egy befejezett végkövetkeztetésként kell - szerintem - értelmezni, mivel abban a korban még számos olyan ismerettel nem rendelkezett az emberiség, amelyet ma már tudunk.
Véleményem az - ahogyan írtam is -, hogy Unwin nem értelmezte bele azt, hogy mi okozza egy lazítás sikerességét. Ám ismervén a függőségi mechanizmust is, amelyben a függő mindent elkövet, hogy a függőség tárgyát megszerezze, úgy vélem, hogy itt egy hedonizmus felé tartó folyamatról van szó, amelynek csak egyik eleme a szexualitás, mint függőséget okozni tudó élvezet. Tehát jól érvelt ugyan, de leszűkítette a kört arra az aspektusra, amelyet tanulmányában vizsgált, vagyis a szexuális szokásokra. Ezért is írtam, hogy egy ilyen forradalom csak jelez (szinte kötelezően megjelenik), noha más addikciók is jelen vannak a társadalomban. Unwin könyvét én is csak egy nagyon fontos dokumentumnak tartom, de nem alapvető magyarázatnak.
Talán itt az ideje, hogy egy újabb "Unwin" bukkanjon fel (pl. Dr Anna Lembke, de ő is megáll egy ponton). Érdekes, hogy Unwin abban a korban élt, amikor egy hasonló folyamat éppen kibontakozott (ő 1936-ban halt meg), és a II. VH tett pontot a korszak végére, így őmaga ezt az esetet már nem tudta elemezni. Más is volt a helyzet, mert nem helyi szintű, hanem világra kiterjedő jelenségről volt szó (a szexualitiásról szóló értekezések megemlítenek már előző forradalmakat is).
Mindenesetre köszönöm a mások számára is fontos kiegészítésedet.
                       Levélírónkat mindenféle vita kikészíti, nem tud beleállni helyzetekbe, inkább kisomfordál belőlük és egyedül tépelődik. Túlérzékenynek vallja magát, és az a kérdés - már ha ez egyáltalán probléma –, hogy miként lehet ezt leküzdeni?                                  Fedezd…..
Capillarissa69 2025.05.06 08:02:04
Amit kaptál - azaz egyesek szerint akár "TL;DR"-nek felfogható - választ, szerintem mind nagyon fontos, bár van hozzáfűznivalóm. Először is a "TL;DR"-ről, amely napjaink problémája, és szorosan összefügg azzal, ami a poszt-ban szerepel, s amivel nem vagy egyedül, sőt korunk borús jelenségeit is ez okozza:

Az olvasás is stressz lehet. Ha nem menne egyből a végigolvasás, akkor részekre bontva, és egy-egy gondolatra koncentrálva tegyed. Időt hagyva közben pihenésre. Akár órák múlva is folytatható.

Ami "kimaradt", mert ki kell maradnia, mert nem hisszük el, mert annyira ellentmond a szemléletünknek, hogy körömszakadtáig tagadjuk létét, sőt akár másokat is nevetségesnek tartunk, ha szóbahozza: a BÖJT! Itt nem (csak) az étkezésről van szó. Maga a meditáció (amikor hagyjuk magunkat semmire sem gondolni) is böjt. Annak az agyalásnak böjtje, amely alattomosan megkeseríti az életünk. Valójában le kellene szoknunk arról a nézetről, amelyet 50-60 év alatt a fogyasztói társadalom még az atomjainkba is belesugallt. Fokozatosan, kényszer nélkül, önálló döntésünk alapján, sok kudarcnak tűnő visszaesésekkel, felszámolnunk a kényelmünket, az élvezeti lehetőségek özönét kínáló környezetünk aktív használatát, s a kellemetlenségeket kiküszöbölő eszközök kényszeres igénybevételét. Ha nem tesszük, akkor ezek is alattomosan növelik szinte mindenre az érzékenységünket, azaz egyre több stresszt okoznak. Igen! Minden, amit a stressz ellen ezekkel az eszközökkel teszünk, egyre stresszesebbé tesznek hosszú távon. Ez évek alatt alakul ki, a fiataloknál már gyerekkorban.

Ez is nehéz! Stresszel jár! S - a megfigyelések szerint - az első 30 nap a nehéz, amely leküzdhetetlennek látszik, de nem az. Minden kudarcot félre kell hajítani. Azt tanították, hogy a kudarc az rossz. NEM! A kudarc az tanít minket. Ha elfogadjuk, akkor erősebbek leszünk tőle, s újult erővel folytathatjuk (kezdehtjük ismét). S rossz hírnek látszik: a folyamt, amelytől megváltozunk, hosszúnak tűnik. 1-2 év. De hosszú volt ebbe az érzékeny állapotba is belekerülni.

Úgy kell ezt felfogni mintha valamiféle drogról való elvonókúrába kezdtünk volna. A jólét drogjáról való leszokásba. Amely stresszessé tesz, és amelyet a jóléttel kezelünk úgy, hogy tovább betegít, sőt a jólétet nem érezzük annak. Jól kitalálták ezt valahol, még a múltban nekünk. Elhittük sőt hisszük a legtöbben ma is.

Rengeteget tudnék erről írni még, de már ez is eddig "TL;DR".
                       Ha már egyszer együtt vagyunk éveket valakivel, az azt jelenti, hogy együtt akarnánk valamit csinálni. Ám van még valami, amiről nem beszélnek a társkeresős oldalak: arról a titokzatos szerencse faktorról.                                  Fedezd fel és használd! Érezted…..
Capillarissa69 2025.03.14 10:58:19
Feledésbe merült az a megcsontosodott és érthetetlen szokás, hogy egy hosszú távra (gyakorlatilag egy életre) szóló kapcsolatot nem a szex alapján indítjuk, hanem úgy, hogy megismerjük a másikat, hogy tényleg hozzánk való. Ez valóban lutri lenne, mivel a jelenlegi kultúránkban a véletlenül elénk kerülő (talán szimpatikus is) társ közül a felére nem teljesül ez a kitétel (szakítás válás lesz a kimenetel). S ugyanez visszafelé is igaz, mi sem lehetünk mindenkinek megfelelő. Ez - egyszerű matekkal 25% esélyt ad a jó választás irányába, feltéve, hogy nem végeztünk egymással komoly - előzetes - kutatást e téren (általában beszélgetésekkel és kerülve mindenféle bulizást, s élvezetes programokat).
Ma - igen nagy százalékban - nem ez a helyzet. Ahhoz hasonlítható, amikor egy király - elcsábulva egy étel nagyon vonzó látványától, illatától - vakon belekóstol, ahelyett, hogy türelemmel megvárná a "kóstoló" emberét, hogy mi a hatása, így nagy az esély az elhalálozására, ha intrikus udvari környezetben él.

Számos tanulmány ismerteti az oxitocin nevű hormonunkat - amely a testi kapcsolatban termelődik bőségesen - az agyunkra (ott is az érzelmi memóriára) hatva, hogy olyan kötődést indít el egymás közt, hogy az meghamisít minden racionális döntéslehetőséget. A legkevésbé hozzánk valót is abban a színben tünteti fel, hogy "ő az igazi". Ezt követően már "elromlik" a kötődési mechanizmus, mihelyt - évek múltán - szakítunk vele, s másokkal végül a kötődés nagyon nehézzé válik, még - ha szerencsénk van - az "igazival" is!!! (a régi kötődés örökre megmarad, állandóan rombolva az újat). Egy újjáépítés is esetenként lehetetlenné válik ha gond támadt.

De van egy másik oldala is - itt a dopamin hormon hat - amellyel napjainkban (már vagy 60 éve - a fogyasztói társadalom kialakulásával) állandóan visszaélünk, persze úgy, hogy senki sem készített fel rá, hogy ilyen létezik. Ez alapja egyébként annak a viselkedésnek is, amelyet "nárcisztikusnak" vélünk, sőt a mérgező kapcsolatok éppen erre épülnek úgy, hogy szinte lehetetlen kilépni belőle. Nem a mi hibánk, hogy bedőlünk annak a gazdasági berendezkedésnek, amelyet jólétnek vélünk, ám mégis rosszul érezzük benne magunkat. Több évezredes tévhitben élünk, amely arra épül, hogy "attól leszünk majd boldogok, ha a kellemetlenségeket kiküszöbölve, kényelemben élünk, és könnyen megszerezhető élvezetekkel vesszük körül magunkat". Ez a fogyasztás mozgatórugója, ez az ami értéktelenség érzetet ad hosszú távon, és újabb fogyasztásra sarkall. Nemrég felismert hatásai döbbenetesek. Valójában "dopamin-mérgezésünk" lesz tőle, amely alól lassan senki sem kivétel. Az ólmos fáradság, a kedvtelenség, az erősödő unalom csak az egyik közülük. Elvész a motivációnk az erőfeszítésekre. A másik, az ennek ellensúlyozására létező biológiai reakció: rendkívül érzékennyé válunk - ki erre, ki arra - apró negatívumokra, melyek felnagyítottan félelmet, megtámadottság érzetet, ebből menekülési ösztönt vagy haragot, vagy időnként erős szorongást generálva. Évek alatt alakul ez ki, észre sem vesszük, hogy megváltoztunk, s mások számára elviselhetetlen szokásokat veszünk fel. Közben pedig mi látunk másokat szinte őrültnek, érthetetlennek.

Ez a - régen csak a királyi udvarokban, a fényűzéstől kialakult - állapot, szétzilál minden kapcsolatot, sőt - automatikusan - agresszív viselkedésekre, harcra - végső soron - háborúkhoz vezet, illetve vezetett minden korban. Ez utóbbi - bár borzalmas, de - hatásos ellenszer volt a fényűzés lerombolására, és hosszan hatva a dopamin-mérgezés megszüntetésére.

Talán elgondolkodhatunk ezeken, még mielőtt (szintén a mérgezési hatásra) impulzív cselekedetekre, elégedetlenkedésre, harcos ellenkezésekre ragadtatnánk el magunkat.
                       „Egy valamit szeretnék elkerülni: hogy olyasvalakivel hozzon össze a sors, aki tapad, és megfulladok mellette” - A pasi nem csak elvált, de sértődékeny is, viszont hol szerelmet vall, hol meg játszmázik. Érdemes Jó jel / Rossz jel-táblázatot vezetni az első randi előtt?      …..
Capillarissa69 2024.10.15 10:26:17
Az, hogy "Lovebombing", az rendben van. Ám az utóbbi idők - elterjedt - téves szokása szerint mindenkit igyekszünk a "nárcisztikus" jelzővel megbélyegezni. Hol sikeresem hol tévesen. Általában a személyiségzavarok "drámai" csoportjában lévőkre jellemző az, hogy érzelmi válaszra kényszeríti az egyén az "áldozatát". Ám ez a váltakozódás inkább "érzelmi hullámzás-ban" lévőnél jellemző, és a tünet (meg egyéb tünetek) mögött ami van, annak sokféle elnevezése van, itt nem részletezem. (ha meg Prof Sam Veknin-t idézném, akkor a csoport négy eleme közül ez lenne az egyik, amely a többi hármat magába foglalja, inog közöttük, és emiatt terápiával jól kezelhető). De még ekkor sem biztos, hogy bármelyikről is szó lenne!
Lehetne ő egy túlkontrolláló személy is, aki a kontrolt egy mély bizalom kiépítésével veszi át. A leírtakból azonban nehéz bármire is pontosan következtetni, inkább itt azt érdemes megjegyezni, hogy szinte kényszeresen szeretjük, hogy egy későbbi kapcsolatban is ugyanolyan problémákkal terhes egyént válasszunk.
Ha tapadós, akkor ehhez legjobban a magyar "csüngő" megnevezés ami a legjobban illik rá, azaz arra, amelyet az első bekezdésben írtam. Ha nem tetszik menekülj csak tőle, mert nehéz levakarni, noha az ilyen rendszeresen azt is kommunikálja, hogy otthagy téged.
Más szemszögből nézve egy szülősített (parentifying) gyerek lehet, aki az anyukájának a "pótapja", mármint gondoskodás tekintetében. Szülősítve mégis gyermek marad az egyén, és ez a váltakozás (gondoskodó és gyermek) akár egy mondatán belül is megjelenhet.
Még annyit, amelyet legtöbbször megjegyzek, hogy az ilyen állapotot a hosszú éveken át tartó, s az élet viszontagságaitól idegen elkényelmesedett jólét, bőség, élvezetei eszközök (köztük pl. az egyik a mobil) generálják ki, és a megszabadulás ebből olyan mint egy elvonókúra. Poklian nehezen kezdődik (kb. 30 napig) és sokáig tart (kb. 2 év), de megéri. Ja ez érvényes arra is, aki az emberek többségében idővel "nárcisztikusságot" vél felfedezni! Oka, az ilyen állapotban egy nagyon magasra kifejlődött érzékenység a negatívumok iránt. Százmilliók szenvednek a világon ettől, a fogyasztói társadalom áldásos hatására.
                       „Az ilyen emberek nem tudják, lehet nem is értik, mekkora sebet ejtenek a másikon az ilyen tisztességtelen játékokkal” - Minden maga volt a tökély, majd jött a meglepetés. Vagy inkább a hideg zuhany. Posztolónk a vallomás után jött rá, hogy azért volt minden olyan tökéletes,…..
Capillarissa69 2024.09.23 12:21:39
1. Párkapcsolati ismereteinkben tudatosítani kellene már, hogy ez a "mindenben passzolunk"-féle érzésnek kellene mihamarabb gyanút keltenie. Ilyen ugyanis nincs, ugyanakkor egy olyan személyre utal, aki - gyakran ösztönösen - igyekszik a másikhoz idomulni, annak elvárásait tükrözni. Napjainkban ez eléggé gyakori, s nem ritkán személyiségzavar is húzódhat meg mögötte. Nem biztos hogy NPD-s (nárcisztikus), aki az első látásra egy "pillanatfelvételt készít" magában a másikról, és "szeretet bombázással" (Love bombing) igyekszik a kedvében járni, hogy behatoljon az intim szférájába, mellyel később forrást nyer önmaga nagyszerűsítéséhez. Az se biztos, hogy APD-s (Antiszociális - átnevezve a régi, pejoratív pszichopata elnevezést), aki személyes érdekeinek későbbi realizálása céljából teszi ezt, sima modorával. De lehetne akár ASD-s (autista agyműködésű- magas intelligencia szinttel), aki begyakorolt színlelésre (masking) kényszerül, nem rendelkezvén a viselkedés spontaneitásával. Vagy elkerülő (avoidant) típus, akiben félelmet kelt, ha külső akadályokkal szembesülne, és sorolhatnánk még pár esetet. Ökölszabályként tudni kellene, hogy a körülöttünk lévők kb. 50%-át - ha megismerjük - nem tartanánk hozzánk illőnek, és vica versa, a maradék 50%-a meg minket nem, tehát csak 25% esélyünk van, hogy nagyjából "passzoljunk". S ezt - az említett - rózsaszín köd (amit az agyban ilyenkor termelődő PheniEtilAmin droghatása okoz), azaz a szerelem fellobbanása rejtheti el, illetve a hamar elkezdett szexkapcsolat, s abban az oxitocin hormonunk kötődést okozó hatása. Utóbbit éppen a szex halogatásával küzdhetnénk le, amivel elérhetjük, hogy idővel "kilógjon a lóláb".
2. Kiakadni - különösen a nők - nem csak ilyen "házas vagyok" traumától tudnak. Sokukat az is mélyen érinti, ha kiderül, hogy a társuk pl. pornózik, amiről hiába mondja, hogy "miattad abbahagytam", legtöbbször függőség áll mögötte, és hamarosan visszatérhet, mint az igazi szexnél nagyobb élvezetet nyújtó szokás. De ugyanilyen szokás lehet a promiszkuitás is, melynek - tévedésből - házassággal igyekezett véget vetni (általában sikertelenül).

A mai korban, egy 5-6 évtizedes "fejlődés" eredményeképpen, csaknem ellehetetlenült egy olyasfajta párkapcsolat, amelynél tényleg megtaláljuk azt, akivel évtizedekig együtt élhetünk. Következményét - olyan helyeken ahol nem is gondolnánk - napjainkban "élvezzük" egy - sokak szerint - katasztrofális összeomlás felé sodródva.
Capillarissa69 2024.09.23 21:50:23
@Lorrh: Ehhez csak annyit fűznék hozzá, és nem kitaláció, nem feltételezés, hanem valós adat:
Már évekkel ezelőtt is megpróbálták tudósok tanulmányozni a pornó hatásait, de nem találtak kontroll személyeket hozzá:
www.youtube.com/watch?v=wSF82AwSDiU
(van magyarul is felirat, és lásd a 3:20-tól)
                       „Címlaplány nem melózik estig, gyakran vasárnap is, nem kell főznie, mosnia, valaki ezeket megteszi helyette. Semmi más dolga nincs, csak szépnek lenni és kímélni magát” – Egy dögös nő mindig zsákbamacska, de az általános tanulságok többnyire megegyeznek: a pasi teper érte,…..
                       Ha az első randin a csaj kirakja az asztalra a mobilját, és aközben, hogy veled is beszél, félig szemmel tartja, az egy esetleges fontossági sorrendre enged következtetni. Mert tény, hogy a mobil delejező ereje általános jelenség ma már. De nem mindenkinél.               …..
Capillarissa69 2024.09.11 16:53:32
Most már én is beszemtelenkedek ide, de nem teszem le a voksok se iskola, se első randi ügyben.
A napnál is világosabb (már aki ismeri a függőségek mechanizmusát), hogy tömegesen jelentkező függőségről van szó s ugyanez pl. a dohányzásnál is jelentkezik (csak példaként, a sok közül).
Inkább csak megemlítek egy még 10 évvel ezelőtti, iskolásoknak szóló, külföldi úti tájékoztatót, amelyben - nem viccesen, de mindenki mosolygott - kijelentette az előadó: Ahol a busz majd megáll, ott mellékhelyiség is lesz és WiFi is. És - mint mondotta - a mellékhelyiség az hagyján, ha nincs azt mindenki kibírja, de WiFi nélkül maradni??? Ezen már akkor senki sem csodálkozott.

A számos - ma létező - függőségek (s ebből a mobil csak egy) hosszú távú hatásai között van, amit drogosoknál is megfigyelhetünk, a túlzott kockázatvállalás is. Impulzív (azaz hirtelen ötletből adódó) cselekedetek sem ritkák, s a figyelem - akár csak az ADHD-nál - elterelődik, és ott a baj. Ez egyenesen az évek alatt kifejlődő dopamin-rezisztencia hatása. A figyelem - rövid időre - növelhető, egy kialakult stresszhelyzettel, legyen az pl. egy útlezárás, vagy mások bénázásának felismerése. Tehát részben önjavító folyamat ez, ám a kockáztatás - mint a korsó a kútnál - előbb utóbb meghozza a "gyümölcsét". Természetesen így a létünk sokkal boldogtalanabb lesz. S közvetve attól hogy függőséget okozó élvezeti szereket (kávé, csoki, energiaital, shoppingolás, munkaalkoholizmus, pornó, stb.) használunk, amelytől azt várjuk, hogy boldogabbak leszünk. És mint látható: NEM.
Rengeteg dologra kellene szabályt hoznunk és azokat betartani, de az elmúlt 50 év csak arra volt jó, hogy az eddig létezőket is - élvezettel - felrúgjuk.
                       „A csalódás ereje ennyire képes taccsra tenni valakit? Van olyan, hogy valaki egy szerelemért túl sokat ad magából” – Posztolónk már mindent bevetett, hogy barátját kirángassa az apátiából. A fickó a régi emlékeket forgatja magában ahelyett, hogy végleg lezárná a dolgokat és…..
Capillarissa69 2024.09.09 17:01:25
Még ha FAKE is lenne a poszt, akkor is lehetnek ilyen sorsok, bár a férfiaknál ritkábban, inkább a nők körében vannak hajlamosak ilyenre.

Először - a feltehető - okokat nézzük, amely nagyon általánosak, és lehetnek egyénenként nagy eltérések is a kimenetelben:
Napjainkban alig van olyan, aki szülői oldalról ne lenne sérült, és az is a szülők sérültsége miatt alakul ki, s ugyanez visszamenőleg akár 4 nemzedékre (=negyediziglen) is, amelyet mai felismeréssel "transzgenerációs" sérülésnek nevezünk (sokat ír könyveiben erről Dr. Máté Gábor - Kanada). Ez többé-kevésbé olyan enyhe személyiségzavarként jelenkezik, amelyet alaposan kierősít a "fogyasztói társadalom" működésmódja, amely - mondhatni - méregként hat, paradox módon az általa biztosított kényelemmel, és élvezeti lehetőségekkel.
Az új kutatások feléderítették, hogy a hedonista lét (a fejlett nyugat szellemisége), alattomos módon, szinte észrevétlenül önpusztító állapot, mely által az önértékelés a padlóra kerül, boldogtalanságot szül, ami meg ennek a rendszernek a legfőbb mozgatórtugója (boldogságra vágyva, csak kényelmet és élvezeteket kapunk, melyeket hamar megununk, és még több, még jobb kellene).
A sérültség traumákból ered, s mai "ősforrása" az a rombolás, amely kb. 80 évvel ezelőtt ért véget. Ez terhelődik rá - a szülők sérült viselkedéséből - a további generációkra.
Egy csalódás a gyermekkorból hoz elő olyan - már elfeledett, mégis megújult erővel ható - érzéseket, amelyet ösztönösen egy másik személyhez akarunk kötni, mert magyarázni szeretnénk mitől van, ám az érzések befolyásával, a leglogikusabb gondolkodásunk is tévútra tud vezetni.
Ha egy ilyen mély érzést az adott személy nem tud feldolgozni, az annyiban baj, hogy idővel testi tünetek is jelentkeznek általa, s nem ritkán súlyos kimenetelű testi elváltozások követik. Az ok a megbocsájtás hiánya. Ami könnyen kialakul, ha nem tudunk végigmenni a gyász-folyamaton, hanem megrekedünk benne. S ez utóbbi is sérültség következménye.
A sérültség formája a C-PTSD (komplex PTSD) gyakorta, amely azonban kezelhető, de ritka, hogy segítség nélkül sikerülne. A másik teendő azonban még nehezebbnek tűnik: az ilynekor gyakran kialakuló, különböző függőségeket kellene felszámolni. A sérültségből - ahogyan Máté Gábor kifejti - függőségekbe menekülünk, s erre a jelenlegi társadalmi szemlélet, a kiszolgáló infrastruktúra számos olyan lehetőséget ad, amelyről még 50 évvel ezelőtt nem is tudtunk, s ma még nem tudjuk, hogy arról van szó (egy példa a rengeteg közül a mobilfüggőség, de ijesztően sok más is van). Ezeknek további súlyos hatása még, a depresszónak látszó, időszakos motivációhiány, illetve egyre nagyobb érzékenység különböző - s másnak lényegtelennek látszó - negatívumokra. Ez utóbbi egy állatvilágból örökölt "segítség", mely a belőle fakadó felháborodással, a haraggal tartalék energiát biztosít rövid távon a motivációra.
A leszokás ugyanolyan pokoli folyamat, mint egy elvonókúra a drogról, s kierőszakolja más függőségek felerősödését, Ma még csak angol nyelven van a YT-on számos segítség, magyarul csak elvétve.
Ténylegesen szakértőhöz kellene fordulni, aki az újkeletű ismeretek alapján ért ehhez, ami nem csak azért nehéz (de nem lehetetlen), mert számosan a régi tudást alkalmazzák, hanem korunkban az évtizedek óta tartó népességfogyás, és az ismeretek elsajátítását biztosító továbbtanulási kedv hiánya, az utánpótlást ellehetetlenítette. (Ez utóbiak oka is a fogyasztói szemlélet, s az abból eredő motivációhiány)
Tehát keresni kell, próbálkozni a segítséget nyújtók (pszichológusok, pszihiáterek, terapeuták között).
A társadalmi gyakorlatban persze lenne (cinikus - egyesek szerint hatákony) globális megoldás, ám ma már kétes kimenetellel. Ez volt száz évvel ezelőtt is, de ez az, ami minden problémát idővel (transzgenerációsan) újragenerál a traumáival. Ne higgyünk tehát benne!
Emlékeztek a kislányra, aki rezzenéstelen arccal játszotta el Eddie Van Halen ikonikus gitárszólóját, az Eruptiont? A Youtube-szenzációból azóta felnőtt lett, és a Spin Twice nevű új zenekar gitárosaként tért vissza...
                       Jelenleg két barátnőjelölt közt őrlődik Levélírónk, de mivel tisztességes játékos, megpróbál anélkül dönteni, hogy mindkettővel párhuzamosan mélyítené a dolgokat. Az egyik vidám és mosolygós, a másik idősebb és bölcsebb, higgadtabb.                                …..
Capillarissa69 2024.09.05 17:39:16
Én nem hivatkoznék semmiféle erkölcsre, csak a fejlett nyugati társadalom elmúlt 50 évének tapasztalatára, és némi tudományosan (főleg biokémiailag) meghatározó jelenségre.

Ha már volt előzőleg legalább egy, de pláne ha több nőd, akkor az eddigi hozzászólók életvitel szintjén helyesen tájékoztattak. Akkor bizony már régóta - hormonálisan támogatva - poligámmá alakultál, és ne számíts arra, hogy majd egyszer eljön egy olyan igazi, akivel majd családot alapítasz, és felnevelsz benne néhány utódot. Nagy az esélye, hogy elhidegülés, majd válás lenne belőle, és a gyermekek többsége nemhogy nem örömmel viselik el ezt, hanem felnövekedvén életük tragédiájának meghatározó élményeként fogják rád fogni boldogtalanságuk okát.
Azaz válaszd ez esetben azt a kizárólagosan a szexen alapuló, és állandóan változó párkapcsolati sémát, amelyben csupán csak kényszerből fogod idős korodra "megállapodottnak" tekinteni magadat, vagy pedig maradsz végül különböző (mobil, PC) képernyők előtt (ha addigra be nem tiltják).
Az a ritka, de egyáltalán nem egyedi eset, hogy 27 évesen végre eljutottál oda, hogy eddig magányosan élvén, egy családba kezdesz, egy nem egészen egyszerű, és sok ismeretet igénylő dolog, melynek eddigi híján, s ösztönösen cselekedvén, egy kb. 2 milliárdos emberiség hányad szenvedi meg az 1968-as forradalom következményeit, s értetlenül tapasztalja, hogy mi ez a katasztrófa felé sodródás, ez a felfokozott ingerültségekkel teli, s megbolondultságnak látszó agresszív hangulat.
Ám utóbbi esetben azonban egy ilyen - utódokat vállaló - életmód hamarosan nagyon fel fog értékelődni, míg a másik - többségi - kör pokoli szégyenben fogja az életét leélni.

Mondtam, nem akarok hivatkozni erkölcsre, de az emberiség számos alkalommal átélt már ilyen válságot, s oka a több százezer évvel ezelőtt kialakult hormonrendszerünk önszabályzó működése, és következményként több generáció alatt, mindig kipusztult az a népességhányad, amelyet a későbbi utódok - egyszerűen fogalmazva - erkölcstelen szóval minősítettek. Az erkölcs sohasem a tudáson alapult, hanem a kegyetlen következmények elkerülésének kényszerén.
                       „Szerintem akkor lesz egy férfi túlérzékeny, amikor valamelyik korábbi nője túlságosan megpróbálta befolyásolni, irányítani” – Posztolónknak nincs nagy jártassága a lelki dolgokban, így a pasija örökös sértődékenységével kapcsolatban csak annyit tud tenni, hogy elviseli. Ha…..
Capillarissa69 2024.09.03 09:32:18
Személyes véleményem:
Ilyen jelenségek - amint a posztban is olvasható - férfiaknál sem ritkák, ám környezetünk által belénk nevelt hamis szemléletünk tévútra vezet az okokat illetően.
Először is, gyakran mondjuk az ilyenekre, hogy túlérzékeny. Ez olyan téves megfogalmazás, mintha valakire azt mondanánk: túl kék a szeme. Igen, valóban érzékeny, ám ez az "iszonyú"-nak mondott jelző is egy szubjektív érzet, mely ugyanazzal a túlzással van megfogalmazva, mint amelyet minősítünk vele.

Másrészről az okokat - korunkban sajátosan elterjedt módon - többnyire a közvetlen történésekből eredeztetjük, pedig sokkal mélyebbről, akár több évtizedes hatások eredményeképpen is származtathatjuk. Rávilágít erre pl. Dr. Anna Lembke nemrég magyarul is megjelent könyve, a "Dopaminkorszak", illetve kiviláglik Dr. Máté Gábor (Kanada) "Normális vagy" c. művéből is. Utóbbi a gyerekkorban - nem tudatosultan - elszenvedett traumákra helyezi a hangsúlyt, melyet a szülő olt utódjaiba, szintén ugyanígy elszenvedett traumái következtében. S amelynek következménye függőségek kialakulása felnőttként, szinte kötelező módon. Lembke pedig a függőségek hatásait elemzi, mely szenvedély fajták a korunkban elképesztő mennyiségben fordulnak elő, ebben a kialakult kényelem és bőség légkörében. Csak éppen nem vesszük észre azt, hogy ezek is ugyanolyan függőségek, mint a drogosnak a drog.

A hatás fokozatosan, alattomos módon alakul ki, és "dopamin rezisztenciá"-hoz vezet. Tünete az időnként bennünk feltörő fáradságérzet, illetve motivációhiány az erőfeszítéseket igénylő tevékenységekhez. Biológiai adottságunk, hogy ezt valami "feltöltődést" okozó, általában élvezetet nyújtó szerrel, tevékenységgel küzdjük le, pont azokkal, amely a pillanatnyi jótékony hatását követően - mint egy drog - ezt a rezisztenciát mélyíti tovább.

Peter Sloterdijk német filozófust idézhetnénk, aki szerint a világnak, amelyben élünk, a harag, valamint a felháborodás az üzemanyaga. S igaza van, ez egy másik út arra hogy erőre kapjunk, bár ugyanúgy tovább rombol, mint az előbbi. És ez is egyfajta függőség, melyben az élvezeti oldalt elfedi a negatív indulat, de a használatához egyesek kényszeresen ragaszkodnak. Olyannyira, hogy mindegy hogy éppen mi van (sapka vagy nem sapka), ami éppen van az a "nem jó". És ez némely személyiségzavarnak a mozgatórugója is. S a magunk elöl is eltitkolt érzékenységünkben eme zavarokat is felnagyítottan látjuk, s pl. mindenkit nárcisztikusnak ítélünk meg. Mert mi is függők, "drogosok" lettünk, köszönhetően a fogyasztói társadalomnak.

Kevesen tudnak ezen túllépni, és elfogadni a másikat úgy, hogy "ha megsértődik, hát megsértődik". De vegyük azt is észre, hogy egy nyersen(!) kimondott vélemény, szembesítés - legyen az bármennyire is igaz és jogos és építő -, ilyenformán a mi felháborodásunkat tükrözi, s saját függőségünkről tájékoztat.
Capillarissa69 2024.09.03 11:43:03
@Lorrh: Ez is egy helyes megközelítés. Ennek további - részbeni - oka, hogy a múlt század elején csőre töltött, majd 1968-ban kilőtt pisztolygolyó gellert kapott. Ami meg nem csoda, hiszen akkor a ma már 70-80 évesen is gyereknek maradt nemzedék húzta meg a ravaszt.
                       Posztolónk pesszimista életmódtanácsai szerint, az örök vesztesből akkor lehet győztes, ha időben felismeri, hogy vesztesnek született, és kockázatkerülően megteszi a szükséges óvintézkedéseket.                                  Fedezd fel és használd! Érezted már igazán…..
                       „Bajlódtam vele, hogy megcsináljam a kedvencét. Annyit tudott utána mondani, hogy ehető volt.” - A pasinak meglehetősen fanyar humora van, de Posztolónk nem emiatt szereti. Komolyabb súrlódások nincsenek, mégis nehéz eldönteni, melyik gesztusa a bántóbb. Mindenesetre senkinek…..
Capillarissa69 2024.07.09 17:46:18
Nem biztos, hogy telitalálat amit sejtek belőle, hiszen ennyi, egy egyfajta "diagnózishoz" édeskevés. Azt azonban jó tudni, hogy napjainkban folynak az ismeretterjesztések erről a személyiségtípusról. Ezt én itt kihagyom, és inkább csak megjegyzem:

Egyre több emberről derül ki, hogy ebbe a csoportba tartozik, s rengetegen vannak akiknél felnőtt - sőt idős - korban válik világossá ez a tény. Ők kissé mások, a gondolkodásmódjuk másként működik, gyakran furcsának tűnnek külső szemlélő számára. Ám nagy százalékban bizonyos tulajdonságaik meg sokkal fejlettebbek mint másoknak, miközben az élet számos területén pedig az elesettebbek közé tartoznak. Számos ismert híresség is van köztük, sokról a ma élők között is tudjuk, hogy azok.
Cselekedeteik reakcióik félreérthetőek, de belülről ők is érző emberek, ám önmagukat is nyomasztja ez a fajta viselkedési másságuk. Sokan - meg nem értésük miatt - otthagyják őket, noha nem érdemlik meg ezt a bánásmódot. Egyesek pedig "nárcisztikus"-t vagy "pszihopatá"-t kiáltanak, noha nem azok.

A leírtak többsége jellemző rájuk, konkrétumot csak azért nem említek, mert ma még az elnevezésük negatív színben tüntetik fel őket. De a fiatalok - akik közt ma már korán felismerik a szakértők őket - már meg fogják szokni, s egyébként is egy nem igazán "szép", de új világ közeleg, s amelyben meg van a helyük. Nincs mit félnünk tőlük, inkább ránk hárul az a feladat, hogy példáinkkal sugalljuk nekik, hogyan kell bizonyos helyzetekben viselkedniük.
                       Ha a barátnőd vigaszra számít tőled, és kiborulsz, mert többször el kell mondanod ugyanazt, az valóban fárasztó. Levélírónk még nem talált annál jobb módszert a sehova se vezető hisztikre sem, mint azt, hogy olyankor hirtelen eszébe jut valami tennivaló, és magára hagyja…..
Capillarissa69 2024.07.09 08:45:01
Tulajdonképpen majd minden hozzászólónak igazavan, de egy ma még nem közismert (bár terjedő) paradigma szerint a hiszti egy teljesen logikus folyamat eredménye. Sok egyszerű apróságból áll össze a kép, melyek közül párat éppen a téves, berögzült hiedelmeink miatt nem hiszünk el.

Hosszas részletezés helyett: eredetileg az állatvilágból származunk, és létünk kiküszöbölhetetlen alapeleme a függőségekre való hajlam, s ennek az embernél számos forrása lehet. A kialakult függőség hosszú távú következményeit az addiktológusok jól ismerik, hiszen a drogosoknál ez mindennapossá válik. A legújabb nézetek szerint egy u.n. "dopamin-rezisztencia" alakul ki, amelynek hatásai számos, közismert jelenséggel kapcsolatosak.

Elsősorban az egyre fokozódó elégedetlenség érzet, a rossz unalomtűrés, a tettekre való motiváltság hiánya, noha a vágyakból temérdek van. Továbbá számos, apró negatívumokra mind érzékenyebbé válik az egyén (bolhából elefánt lesz), s ezek feldühítik. A negatívumok között jelenik meg a külső észlelések mellett az a szeparációs félelem is ("egyedül érzem magam") amely gyermekkorból származik, s még emlékünk sincs róla, de még 80 éve korunk után is hatni tud (lásd. Dr. Máté Gábor könyveit).

A félelemre - amely egy megtámadottsági érzet - 3 féle reakciónk van (evolúciósan): menekülés, támadás, lefagyás. A többi is érdekes, de a támadás itt most a lényeg. A hisztivel támad az egyén, és éppen azért, hogy a rezisztencia miatt egy nagy adag dopamin löketet kapjon. Mindegy, hogy mi a helyzet, és nem tudatos ez a reakció, de a lényeg: "Ami éppen van az nem jó!". Az agyunk bármitől képes ilyen narratívára. Legyen az "sapka" vagy "nem sapka".

Tehát a hiszti lényege: nem tudatosult energianyerési folyamat, melytől cselekvőképesnek fogjuk magunkat érezni, és elmúlik tőle a pokoli tehetetlenség érzet.

Ezt kezelni mások részéről lehetetlen, s csak hagyni vagyunk képesek. Ám ránk is hat, és függőségeink miatt mi is érzékenyek vagyunk rá, s jó esetben a feltámadt agressziónk minket is tettekre sarkall. Becsüljük meg tehát! Ma egy ilyen világban élünk, amelyben ezek mindennaposak (bár akár háborút is eredményezhetnek).

"Röviden"(?) ennyi.
                       „Az anyja Tomikának szólítja, ami nem olyan nagy baj, viszont az összes haverja is. Szerintem azt a felnőttet becézik, akit nem vesznek komolyan” – Levélírónk úgy érzi, hogy egy házasság már nem sokat változtatna a jelen helyzeten, olyannyira, hogy még egy anyós is állandóan…..
Capillarissa69 2024.07.05 15:25:36
Valójában egy komoly, széleskörű társadalmi problémának egy töredék-vetülete világlik ki számomra a posztból.

"We are the world, we are the children"

Egy burkolt, s eddig ki nem elemzett freudi elszólás lappang a majd 40 éves dal címében (és refrénjében). A boomer nemzedék írta, akiket a II. világháború utáni, újjáépítő nemzedék szült, és nevelt fel. Azzal a rejtett gondolattal, hogy "Soha többet ilyet! Mi mindent megadunk nektek, hogy ne kelljen ilyesmit újra végigcsinálnotok!". És ez, az íly módon elkényeztetett (egyeseket meg elhanyagolt) nemzedék "ifjúság"-ként magára talált, ezen szülői örökségük árnyékában. Lázadtak ugyan, de gyerekek maradtak. S élvezték, hogy azt csinálnak amit csak akarnak, mint az elrontott gyerek. Ők lesznek a világ urai, hiszen rengetegen voltak a korább nemzedékhez képest.

Gyerek-felnőttként utódaik (ma nagyrészt 50-60-asok) többsége olyan lett, amit ma szülősített gyereknek (parentification) nevezünk. Ők az elkényeztetett boomerek pót-mamái, akikre felnőtt korukban is ott ragadt a szülői szerep, ám már ők sem váltak eléggé felnőtté, a szülőről való leszakadásuk csorbát szenvedett, elmaradt. Ők az anyjuknak, apjuknak a kicsi fiacskái, lánykái (nevük megmaradt a gyermeki) akik továbbra is "jól nevelt szülőként" kiszolgálják a gyermeksorú szüleiket, akiknek mindent szabad, mert ugye ők a világ urai.

S ugyanez tovább öröklődik a kényúr/rabszolga szerep váltakozásával generációról generációra, mamahotellel, és papabankkal fűszerezetten. Kihalni attól fog, hogy egyre kevesebb utódot vállalnak, mert "nem nekem való" (kényúr), vagy "elegek erre nekem a szüleim" (rabszolga), attitűddel megáldottan gondolkodnak. (Párjuk legtöbbször a másik táborból való.) Persze, ha jön valami, ami az ifjabbakat megtizedeli, akkor ez az elfogyási folyamat (bizonyos körök elgondolása szerint) gyorsabb lesz. Egy ilyen 100 évvel ezelőtti elgondolás indította be ezt a kb. 4 generációs folyamatot.

Van ahol ez súlyosabb formában zajlott, van ahol enyhébben, és nem mindenki volt részese, de az egész társadalom lett szenvedője ennek, s olyannyira, hogy egyénenként, a feltörő szégyenérzet miatt senki sem képes vállalni: "én is közülük való vagyok."
                        „Míg egy anya 0-24-ben „dolgozik” otthon, a hét minden napján, egy apának ebből mennyi jutna ki általában?” - Kezdetben minden ígéretesen alakult, majd ahogy teltek az évek, és jobban megismerték egymást, a nő rájött, hogy párja nem lenne az a kimondott apatípus, ha gyereket…..
Capillarissa69 2024.07.02 12:12:33
A szerepes társadalomszervezés egy spontán(?) forradalommal már több mint 50 éve lezárult. Így értelmetlen "apaszerepben" gondolkodni. Nem is alakult ki a gyermekvállalás területén helyette más. Ez ugyan - előre nem sejtett - súlyos gondokat szokott okozni, kb. 2-3 generáció után, melynek napjainkban kezdjük inni a levét. A segítségnek gondolt, hajdani B. Spock féle könyvet maga a szerző tagadta meg, miután felnövekedtek saját gyerekei is, noha teljesen logikus, jól érthető, és elfogadható gondolatokat fogalmazott meg benne. S mára ezeknek csupán egyik összetett következménye az, hogy "nem tudok elképzelni apaszerepet", no meg a mamahotel, s a papabank.
Évezredes, egyébként működőképes hagyományokat, elhasznált fürdővízként kiönteni az ablakon - szó szerint - azzal jár, hogy vele öntjük ki a gyereket is! Ilyen esetekben - s ezt a történelmi tapasztalatok fényesen alátámasztják - automatikusan átszerveződik a társadalom egy olyan RESET felé, amelymek kezdete borzalmas pusztításokkal jár.
Mindent átfogó, komplex és működőképes megoldások helyett töredék tanácsokat adni, vagy ezekre várni, olyasmi mint amikor a Laposföldet bizonygatjuk (ma már vagy 200 létező) érvekkel. Hányingert keltő, s undorítóvá vált közhelyeket kell sajnos újra felfedeznünk, köztük pl. az "arany középút" szlogenjét, azaz tartózkodni mindenféle szélsőségtől, noha létmódunk éppen hogy szélsőségekre vágyna. Egy elhanyagolás éppen olyan káros, mint egy elkényeztetés (az eredménye hasonló), különösen amikor az érzelmi szükségletek helyett azt tárgyakkal helyettesítjük a gyerek számára. De ezt örököltük viselkedésben szüleinktől, egészen visszamenőleg a boomerekig, akiket a II. világháborúban traumatizálódott újjáépítők (a veteránok) kényeztettek, vagy hanyagoltak el. (megkérdezhetnénk, hogy most ezt akarjuk-e kb. 100 éves ciklusokban ismételgetni?)
Az összegyűjtött, és a "múltat végleg eltörölni" gondolatával elfelejtett tudást, újragondolva kellene közös erővel továbblépni (nem egy ilyen kezdeményezés van ma már). S felismerni azt, amit a boomerek által kiépített fogyasztói társadalom eldugott előlünk: A gyerek vállalása tényleg hosszú évekre erőfeszítéseket, küzdelmet igényel. Ha meg nem vállaljuk, akkor 1-2 évtizedes jólétben, kényelemben élvezkedést követően (vagy már az alatt is ) sokkal fájdalmasabb és boldogtalansággal teli időszak vár ránk, melyben elveszítjük a motivációs képességünket az erőfeszítésekhez, hiába vagyunk telve - akár reálisnak mondható - vágyakkal.
Ez utóbbiról - szinte sokkoló formában - olvashatunk Dr. Anna Lembke, magyarul is megjelent könyvében a "Dopaminkorszak"-ban, melyben rávilágít arra, hogy ezt a szenvedésekké váló állapotot éppen hogy a körülöttünk kiépült kényelem és élvezeti lehetőségek használata okozza, egyensúlyra törekvő biokémiánk, hormonális támogatottságával. Az "apaszerep" ebből akár ki is rángathatna, feltéve ha óvakodunk a szélsőségektől a kényelem és az élvezetek terén.
De "nyugodjunk meg", az emberi erőforrások felhalmozódott hiánya miatt éppen ennek a társadalmi kényeztető rendszernek a leépülése indult meg, melyet egy járvány is jelzett, bemutatván az emberi lét kegyetlen, és elkendőzhetetlen valóságát, és azt, hogy mi lesz, ha elszabotáljuk az utódvállalást.
                       „Rendőr lett, végül megházasodott és pár év után valami szektatag lett – ez azért is döbbentett meg, mert egyik pályára sem tűnt hajlamosnak” – Az exek életében vájkálni nem szép dolog, ám Posztolónk véletlenül értesült két exe elszabadult sorsáról. Csak azért érdekli az…..
Capillarissa69 2024.06.24 09:38:56
Sokkal érdekesebb, hogy mi zajlik le a posztolóban, illetve sokunkban, ha hasonló helyzetbe kerülünk. Ez ugyanis a dopamin-rezisztencia egyik hatása (következménye), mellyel a fejlett nyugat népességében százmilliók küzdenek, s - ki nem mondottan - értetlenül állva egy összeomlás felé vezető út láttán.

Nemrég egy tisztes személyiség is felhívta a figyelmet arra a kóros állapotra, hogy a pletykálkodási kedvünk magasba szárnyalt. Ennek oka az, hogy motiváció hiányban szenvedünk, erőfeszítésekre egyre képtelenebbé válunk, és energiaforrást keresünk mindenben, gyakran olyan dolgokban is amely rövid távú előnyös hatása után ezt az állapotunkat tovább rontja.

Az információéhség is ilyen pótszer, amely érzelmeket indít fel bennünk, s a hallottakat úgy értelmezzük, hogy "mi azért ennél jobbak vagyunk", azaz leértékelünk másokat. Ez működik a nárcisztikusokban is, csakhogy nekik ez a fő lételemük (a mások bármilyen érzéseinek a kierőszakolása, mint nárcisztikus forrás).

Jól működik ez a mechanizmus, s a konkrét esetben is, nem alaposan megismerva a másikat, hanem vágyaink szerint egy idealizált képet kialakítva róla, és ahhoz ragaszkodva. Jól is esik akkor, az elején ez az idilli pillanatfelvétel, s szintén energiával tölt fel a motivációhoz. Aztán néha lehull a magunk gyártotta lepel, s jön a leértékelés, a másik bántása, s válaszreakcióként ugyanez. Végül szakítás, és új bálvány keresése.

Ha pedig eltávozott, akkor önigazolásként újabb - vélt(!), s negatívnak beállított - tulajdonságai kerülnek pletykaszinten a célpontba, és adnak némi energiaát ahhoz, hogy napi tevékenységeinket elvégezzük.

Nem győzöm javasolni Dr. Anna Lembke - magyarul is megjelent - könyvének, a "Dopaminkorszak" c. elolvasását, amely helyenként sokkoló tartalma miatt még olvasmányos is, és rávilágít arra, hogy ez a fogyasztói társadalom következményeként kialakult bőség, kényelem, és könnyen hozzáférhető élvezetek hatása, amely évek alatt kialakítja a dopamin-rezisztenciát, és amelytől pokoli nehéz megszabadulni. De megfelelő technikákkal lehet, noha az is egy hosszabb folyamat, s ha ez a többségnek sikerülne, nem kellene helyette a történelemben erre bevált, romboló kényszermegoldáshoz folyamodni, most már globális szinten. Különben is ezek a kényszermegoldások ugyanúgy újra szülik az idővel kialakuló állapotokat, csak kb. 4 generáció alatt (kb. 100 év). Ebből a körforgásból jó lenne kiszállni az emberiségnek.
                       Ennek a kapcsolatnak már 1 éve vége, a pasi mégis feljogosítva érzi magát, hogy még mindig beleszóljon a volt barátnője életébe, sőt, kérdőre is vonja, ha olyanja van.                                   Fedezd fel és használd! Érezted már igazán felszabadultnak magad…..
Capillarissa69 2024.06.18 13:07:14
Bár könnyű - látatlanban - másokat hibáztatni, azért gyakran "nem zörög a haraszt...".

Először is: Egy olyan kapcsolat, amely - feltehetőleg - testiséggel járt, evolúciósan belénk vésődött mechanizmussal alakít ki egy nehezen elnyomható kötődést a másik iránt. Ezt - már 15 éve köztudott (bár csak szűkebb körökben) - az oxitocin hormonunk végzi el biokémiai segítséggel az agyban, ami ellen semmit sem tehetünk. Az, hogy visszavágyó érzése (mellette akár féltékenysége is) van, nem lehet csodálni. Az a mechanizmus, amivel ezt el tudjuk érni, rányomja a bélyeget a következő kapcsolatokra, s azokban a kötődés egyre gyengébb és gyengébb lesz, az újabb és újabb partnerekkel, s idővel már nagyon könnyedén szakítani tudunk, akár az "igazival" is.

Másrészről ez a kötődés kölcsönös, és az ilyenkor jellemző túlmagyarázkodás, amibe akár bele is lehet fáradni. Tehát azt a kapcsolatot el kell gyászolni, és a psztból látható, hogy ez még nem történt meg.

Harmadrészről pedig bizonyos személyiség jellemzők kierősödése esetén (ez még fiatal korban történik), a napjainkban rohamléptekben fejlődő szakma szerint ilyenkor a leghatékonyabb megoldás a teljes mértékű otthagyás (= No Contact). Teljes, mert bármi is történik, NEM SZABAD reagálni rá. Ami nagyon nehéz (az oxitocin miatt), és nagy önfegyelmet igényel. Amit ilyenkor a másik fél csinál, annak a neve "visszaporszívózás" (Hoovering). Ez súlyos esetben történhet úgy is, hogy a legkedvesebb ismerőseid körében lejárat téged, igaztalan vádakkal. Itt is tilos a visszaválaszolás (mert csak ez az ő célja), és az ismerősöknek sem szabad magyarázkodni. Legfeljebb félmondattal jelezni: "Ilyennek ismersz engem?". Aki mégis otthagy, az az ő hibája, és megérett arra, hogy megszakítsuk vala a kapcsolatot.

Miért nehéz az otthagyás? Bár ez nem ide tartozik, de mégis fontos megemlítendőnek tartom: mert nagy erőfeszítést igényel. Az erőfeszítés hiánya, a motivációs gyengeség korunk egyre súlyosabb és egyre szélesebben terjedő problémája. Gyakorlatilag a fejlett nyugat társadalmainak mind nagyobb részére jellemző. Áttörést Dr. Anna Lembke (USA, addiktológus) hozott, és könyvet is írt róla ("Dopamine Nation"), amely nemrég magyarul is megjelent "Dopaminkorszak" címmel. A YouTube tele van a vele kapcsolatos videókkal (angol nyelven). A dopamin-rezisztencia felszámolása nagy kihívás az emberiség számára, és ezt a "méregtelenítési" folyamatot nem biztos, hogy egy világra szóló rombolással kellene kikényszeríteni. Szerintem az emberiség mára felnőtt annyira, hogy ne a történelemből jól ismert módszert alkalmazza, hanem találjon más megoldást. Pl. amit Lembke javasol.
A szüreti szezon kapcsán sok gazda már a mustot érleli pincéjében. Nem árt azonban minden évben figyelmeztetni a borászokat, hogy tudatosan járjanak el az erjedési folyamat ellenőrzése kapcsán, a mustgáz, vagyis a szén-dioxid (CO2) színtelen, szagtalan, a levegőnél nehezebb gáz. Ez a gáz azonban nem…..
                       … mert hosszú, együtt töltött évekre biztosan nem. Vannak típusok, akik a szakítást is olyan lazán élik meg, mint egy elvesztett focimeccset, amiből bármikor lehet rendezni még egyet. De egy házasság már más, így Posztolónk azokat az embereket nem érti, akik már több váláson…..
Capillarissa69 2024.06.06 14:37:20
Noha a kérdésekre a válaszok napjainkban többnyire ismertek, csupán nem jutnak el hozzánk, és szinte mindannyian újra meg újra feltesszük. Ha meg el is jutnának, akkor a téves hiedelmeink - mint egyfajta szentírás - mentálisan akadályoznak abban, hogy átértékeljük tudásunkat az emberi létről.

Több mint 50 évünk volt arra, hogy a manipulálásunknak látszó - ám feltehetőleg spontán módon lezajló - kísérletből levonjuk a tanulságokat, de még mindig a a hirhedt forradalom zászlajára tűzött érveket szajkózzuk. A válaszokat feltehetőleg már csak egy következő generáció érti csak meg, visszatekintve azon a szakadékon át, amely az előzőektől elválasztja őket.

Sajnos a "végleg eltörölt" múltból - néhány rossz gyakorlat kivételével - sokat vissza kell majd sírnunk, de minimum az egyik, több ezer éves tévhiten kell majd elgondolkodnunk, hogyan is dőlhettünk be neki újra meg újra. Ez pedig az a feltételezés, hogy "attól leszünk boldogok, ha kényelemmel, és élvezetekkel vesszük magunkat körül". A valóság kibukott: a rövid távú hatást követően éppen hogy fokozatosan boldogtalanabbakká leszünk ezektől. Hormonális(!) mechanizmus által ugyanis egyre inkább az önzőség jelenik meg cselekedeteinkben, és mind érzékenyebbé válunk a legkisebb rosszra is. Ismételten javaslom (ha eddig nem tettem volna meg) elolvasni Dr. Anna Lembke magyarul is megjelent könyvét, a "Dopaminorszak"-ot. A tapasztalt addiktológus nő nem kímél meg minket benne olyan megrázó részletektől sem, melyek itt a CsP-ben is bizarrnak tűnnének.

Mindez a tévhit a párkapcsolatra is igaz, melyet ha csupán élvezeti cikként kezelünk (50 éve van ez), akkor nincs csodálkozni való, hogy idővel megunjuk, eldobjuk, hiába van akár szerződés is. A fogyasztói társadalomban az embereket is tárgyaknak látjuk, és ez a kapitalizmus működési módja is. Még munkánk, erőfeszítéseink sem önértékelést növelők, hanem pénzt kapunk helyette, amelyet felszított vágyak kielégítésére költünk. S amely - bár élvezetet nyújt - önértékelést csökkent, s így garantált a boldogtalanság, és újabb hajsza a boldogság reményében.

S ha korláttalanul, a társunkat halmozzuk el mindezen jóval, számára mi leszünk az a drog, amelyet megun, és mást, jobbat, többet kíván.

Csak ha elválaszthatatlanul, egy emberként vagyunk együtt, akkor tudjuk úgy megbecsülni a másikat, ahogyan önmagunkat. Ez egy szétszakíthatatlan kapcsolat, mint ahogyan az agyunkat sem tudjuk kettéválasztani jobbra és balra. A posztban feltett kérdések pedig fel sem merülnének.
Capillarissa69 2024.06.06 18:44:57
@Lorrh:
Részletezni azt, hogy a valóságban hogy zajlik le mindaz, ami egyébként a posztban is szerepel, itt nagyon hosszú lenne, és senkit sem érdekelne. Egyébként is az említett könyv ismerete, és az azokban leírtak elfogadása kellene hozzá.

Amit pedig megjegyzel még, azok tényleg valós tények, és súlyos állapotok. A nárcisztikusság vélelme egy felkapott téma, és a legtöbb esetben nem igaz. Az ember képes olyanokat is észlelni, amelyek nem valós tények (pl. részegség esetén, hogy forog körülötte a világ). A részegség sem betegség, és az az állapot sem, amelyben ilyenkor az a nő van (ide is a könyv kellene).

Olyan világban élek, amelyben az emberek többsége - egyszerű okoknál fogva - nem észleli jól a realitást, ám ebben se nem hibásak, se nem betegek. Ténylegesen mindenki normális, ahogyan azt Dr. Máté Gábor helyesen bizonygatja a "Normális vagy" (nemrég megjelent) könyvében. Ez alól én sem vagyok kivétel. Én is tapasztalom, és kritikusan kezelem az irrealitás érzeteimet.
Megjegyzem még, hogy az efféle kérdésen én csak mosolygok: "Te melyik világban élsz????", ugyanakkor az említett nők ezt súlyos bántalmazásnak élik meg, és az egyént pszichopatának vagy nárcisztikusnak titulálják, a kérdést pedig "gázlángozásnak". Ezzel azonban én nem értek egyet. E mögött nincsen egyik sem, csupán a "korszellem" tréfálkozik velünk. Nem kellene mindent elhinnünk, s mindenre gyanakodnunk. Ki kellene józanodnunk, és a kijózanodásra Dr. Anna Lembke nyomán a YouTube-on már megszámlálhatatlan videó van, angol nyelven, dopamin-detox néven. Ha nem sikerül a többségnek, akkor jön a globális, és akár katasztrófával végződő, ám a történelemben jól bevált megoldás. Napjainkban ez a fő téma, bár nem értjük, hogy kerül a csizma az asztalra.
                       „Voltam már szerető is, egyszer, de nem ment sokáig, mert nem tiszta dolog az ilyesmi és nem tudtam megszokni, hogy van más is” – A pasiban ébredt fel a dolog, a nő pedig nem érti, mit keres egy nyitott kapcsolatban – ami már eleve nyitottnak indult – a féltékenység?      …..
Capillarissa69 2024.06.04 18:13:38
A féltékenység: egy érzés, egy érzésből eredő érzelmi állapot.
A nyitott kapcsolat: egy értelmi döntés. Elhatározás, tudatos elköteleződés áll mögötte.
Több mint fél évszázada (a 68-as szexforradalom óta), még mindig nem akarjuk megérteni a szexet, noha emberek milliói számára bizonyította, hogy nem úgy működik, ahogyan akkor elképzelték. Gyakorlatilag - a Laposföld szerű nézetekhez hasonlóan - egy jól elhihető téveszmerendszerben lubickolunk, s általa számos fájdalmakkal telve.
Értelmes emberek vagyunk, az állatvilágból származunk, és onnan számos mechanizmust örököltünk, kikerülhetetlenül. Van egy hippokampuszunk (viccesen ez a gyíkagyunk), ahonnan az érzések erednek, a körülötte lévő limbikus rendszerben realizálódva. Az értelem pedig az agykéregben van (szürkeállomány).
Ahogyan a Laposföldnél a Föld a központ és akörül kering a Nap, úgy évezredek óta azt hisszük, hogy az értelmünk az elsődleges, mely mellett vannak még érzelmeink. Gőgös szemlélet. Nem így van.
Valójában az elsődlegesek mindig az érzések, az érzelmek, míg a logikát arra használjuk (többnyire) hogy kimagyarázzuk, az - egyébként érzelmekből eredő, és illogikus - cselekedeteinket, s értelemmel ruházzuk azokat fel. Nagyon jók vagyunk ebben.
A nyitott kapcsolat többnyire emiatt nem működik, mert olyat vállalunk fel amelyet nem tudunk teljesíteni. Számos további örökölt mechanizmus biztosítja, hogy így legyen. A szexben - az orgazmus alatt felszabaduló - endorfin, egy olyan örömérzetet ad, amelyre nagyon hamar rászokunk. Ki-ki hogy kezdte életében, annak megfelelően függőség alakul ki, mint egy drogtól. Tehát nem fogunk tudni lemondani róla. Égetően fog kelleni a szex.
A testi kapcsolatban pedig egy másik hormon, az oxitocin is dominál, és kötődést alakít ki a partnerrel. Kell is ez, hogy egymás mellett tudjunk tartósan maradni. A túl gyakori szex azonban, a dopaminra épülő jutalmazó rendszerünket terheli, amelyre agyi és biokémiai módon többféle választ kapunk hosszú távon. Az egyik a megunás. Egyre több és jobb minőségű kellene belőle, s ez idővel plafonba ütközik. Ilyenkor jön egy szakítás egyeseknél.
Újabb partnernél ismét kötődés, de megmarad a régivel is, negatív felhangokkal terhelten, hogy ne menjünk vissza hozzá (egyeseknél mégis megtörténik).
A többféle kötődés zavart okoz az érzések terén, és illogikus érzeteket kelt, melyek megmagyarázhatatlanoknak tűnnek. Egy másik válasz a dopamin terhelésre, a negatívumokra való érzékennyé válásunk. Ennek egyik jele a gyanakvásaink felerősödése. Arra is, amire nincs is okunk.

Mi történt? Volt (voltak) előző kapcsolat(ok). Szétmentünk, az előző már mással van (de nem tudatosul, hogy ténylegesen így már megcsal). Tudatos döntés: nyitott kapcsolat. Még ez sem kell, mert az oxitocin működik: vele (az újjal) akarok maradni, és ezt érzem is. De volt már egy kapcsolatom, ami szétment. Gyanakvásom támad, hogy ez is oda vezet (nem logikus, de a gyanú egy érzés!). vagyis féltékennyé válok. Önmagam miatt, mert volt egy ilyen tapasztalatom már. S keresni kezdek bizonyítékokat. Lejátszódik bennem az amely Othellóban, miután Jágó bogarat ültetett a fülébe. Teljesen természetes folyamat, csak éppen nem logikus. De az érzésekben NINCS logika.

Nem véletlen, hogy azok maradnak tartósan egyben, akik elsőre megtalálják a hozzájuk valót, és elköteleződnek mellette. És nem hajszolják mértéktelenül a szexet, de nem is hanyagolják el. Ez az elmúlt 50 év legnagyobb tanulsága. De még nem akarjuk elhinni. Talán majd a fiatalok ráeszmélnek?
                       Levélírónk azt tapasztalta a baráti körében, hogyha megjelenik egy új nő valaki oldalán, sanszos, hogy az illetőtől hamarosan örökre búcsút kell venniük, mert ugyanúgy el fog tűnni közülük, mint a többiek. Nem érti, hogy egy erős szabadságigényű férfit, hogyan lehet ilyen…..
Capillarissa69 2024.05.23 10:45:20
A szakmai körök szerint egy nárcisztikus személyiségzavarral (NPD) megáldott nő valóban olyan, hogy beuralja a férfit, és a bántalmazástechnikák - eleinte óvatos - alkalmazásával leszakítja a baráti köréről. Ezt ösztönösen teszi, elkerülvén azt, hogy a baráti kör észrevételei alapján nála "kilógjon a lóláb". És ilyen esetben valóban nem ritka a "már nem vagy az" kiszólás sem évek múltán, mert a megismerés pillanatképe alapján benne kialakult képen képtelen változtatni, noha egy embernél a tényleges változások is gyakoriak, nem csak a felszín és a valóság különbsége válik nyilvánvalóvá.
Ugyanakkor a posztoló megfigyelése, és véleménye nem más, mint egy fél évszázad alatt megváltozott (és mára már működésképtelené nyilvánítható) szemlélet eredménye arról, hogy miként kellene kapcsolódni egy társasághoz, ha párunkra leltünk. Keserű következményekkel teli társadalom alakul ki attól, hogy úgy véljük: létünk értelme a gyakori bulizás, a kényelmek és élvezetek keresése, nem pedig emberként megállni helyünket a világ - midig is jelenlévő - viszontagságai közepette. 50 éve a boomerek alakították ki, és terjesztették el ezt a létmódot, amelyet az egyre fogyatkozó számban születő utódjai simán átvettek. (A boomereket pedig a II. VH traumái kapcsán sérült szülői nemzedék nevelte ilyenné, "mindent megadva" nekik).
Az élet működőképes normalitása az, amelyben - talán egy kis bulikorszak után - saját családba vonulunk, otthagyván - az egyébként élvezetes, de alattomosan mérgező - bulikörnyezetet. Mai normalitás azonban nem ez, és öregségünkre is taknyos gyerekek maradunk, felnőttesdit játszogatva, hiszen "ez az élet". Jó élet lenne azoknak akik ezt választják, de lassan túlnyomó többségben vannak, és "élvezik" az évtizedek múltán bekövetkező "mérgezési" hatást, ami egyértelműen olyan mentális állapottá válik, mint amit a drogosoknál tapasztalunk, ha éveken át használja a szert. (A nárcisztikusság kiütközése is ennek a hatása)
Egy jóléttől "bedrogozott" társadalom - akár csak a régmúltban a királyi udvarok fényűzésétől bedrogozottak - háborúba csúszik, mégpedig akaratlanul és szinte törvényszerűen. Noha a háború rombolása megszünteti a fényűzés eszközeit, és automatikusan visszaáll (évek múltán) a reálisabb állapot, mégis ma végig kellene gondolnunk, hogy nem ez az út járható.
Megemlíthető, hogy vannak még - kétes eredményű - lehetőségek, pl. a megfélemlítés (járványok, különféle katasztrófák lebegtetése) vagy egy nyílt világuralmi diktatúra bevezetése, de tényleg még mindig a középkorban bevált eszközöket kellene alkalmaznunk?
Nem kellene felismernünk, hogy az emberi lét - bármennyire is kényelmessé tesszük - egy viszontagságokkal teli , és erőfeszítéseket igénylő élet? És ebben NEM egy újabb és újabb párral való pár éves kapcsolat a cél, hanem az emberiség létezésének a fenntartása, benne utódokkal, akiket nem hiányolunk majd öregségünkre, mert elegen születtek - általunk.
                       „Ha igaza van, azt be szoktam látni. De tény, hogy eddig még senkivel sem voltam, aki ilyen lett volna, mármint ilyen mértékben” – Posztolónk egyszerűen nincs hozzászokva ahhoz, hogy időnként gorombáskodjanak vele. Eddig még sosem volt ilyen pasival, és úgy érzi, nem is lesz…..