Regisztráció Blogot indítok
Adatok
Országh Réka

0 bejegyzést írt és 6 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.

2020.09.17. óta tag.
Admin Szerkesztő Tag Vendég
Filmklub Paterson 2020.11.26 07:50:10
Néhány nap egy életből. Paterson buszsofőr egy kisvárosban, Patersonban. Egyik nap olyan, mint a másik: rövid beszélgetések, eseménytelen órák. De valahogy mégsem egyformák a napok, mert a beszélgetések mellett végig ott van egy belső monológ...
Országh Réka 2020.12.05 21:19:55
A filmet, ha egyetlen szóval kellene leírni, akkor a derű lenne rá a megfelelő. A film kiegyensúlyozott, harmonikus és nagyon szerethető, pedig valójában nem történik benne semmi. Jó volt beköltözni 2 órára ebbe a világba, ahol a legnagyobb fenyegetés a kiszámíthatóság. Pedig Jarmusch az elmúlt időszakban meglepő környezetbe tette filmjeit (vámpírok, zombik). Olyan jó, hogy sosem tudom, hogy Jarmusch mivel rukkol elő a következő filmjében. A Paterson nagy meglepetés volt számomra. Sokáig vártam a történetben a fordulatra, de nem jött. Az elején kívántam, hogy legalább a kutyát lopják el, de ez sem következett be, lassan letettem róla, hogy bármi meglepő történhet a filmben. Így is a film részese lettem. Adam Driver szerintem jó választás volt a főszerepre, ő civil tud maradni a filmekben (nem pejoratív értelemben). Könnyen elhiteti velem a szerepét, nem esek ki a filmből egy percre sem. Az érzelmek olyan pici amplitúdóval mozognak a filmben, szinte irigyeltem a reakciókat. Ami legjobban hiányzott, az a konfliktus volt. Olyan sok helyen ott volt a lehetőség, hogy kicsattanjon valami végre felizzon a film. Hiába maradt bennem hiányérzet, az nem a filmről szólt, hanem rólam.
Filmklub Teljesen idegenek 2020.11.13 09:17:37
A mobiltelefon személyiségünk részévé vált. Ott vannak benne társas kapcsolataink, fényképeink, emlékeink, a kedvenc zenéink - de ott vannak titkaink is, amelyeket szeretnénk megőrizni. Mi lenne, ha ezekhez mások is hozzáférhetnének, akár csak a legjobb barátaink is? Ha minden hívásunk, üzenetünk…..
Országh Réka 2020.12.05 21:19:12
Félve ültem neki a filmnek, mert nekem A hely című film nem tetszett. Sajnos ez sem! Nagyon nehezen bírtam végig ülni. Az alapötlet érdekes, de nem sikerült átküzdenem magam a szirupon. Próbáltam apró részeket élvezni benne, mint az olaszok gesztusait, néha, mint vígjátékot néztem. Talán az egyetlen jelenet, ami tetszett, a telefon elcserélése után kialakult helyzetkomikum volt. Egyszerre találtam komikusnak és tanulságosnak. Milyen, amikor valaki 2 órára homoszexuálissá válik egy olyan közösségben, ahol „jól” ismerik? Olyan heves reakciókat vált ki a többiekből, hogy érdemesebb lett volna inkább a megcsalást vállalnia (ezt nagyon rossz leírni).
Elég nonszensznek találtam, hogy egy pszichológus (aki egyébként meg akarja csináltatni a melleit) húz be mindenkit ebbe a játékba. Mi baj lenne azzal, hogy vannak titkaink? Leginkább a film felütése zavart meg. A titok csak valami rossz dolog lehet, métely. A film így is próbálja bemutatni, körbejárni a témát. Ha valaki egy nagy titok terhe alatt görnyed, előbb-utóbb az helyet talál, hogy kiderüljön. De a titok kiderülésének az útja ugyanolyan fontos esemény, mint magát a titkot őrizgetni. Szembesülni, esetleg bocsánatot kérni vagy megbirkózni a lelkiismeretünkkel. Egy titok megtartása (akár a sajátunk, akár másé) olyan belső feszültséget okoz, ami fontos tapasztalás mindenkinek, olyan zsigerekben érzünk ambivalenciát, ahová másképp talán nem is jutunk el. Rengeteg lelki energiába kerül takargatni valamit, de a titok hordozójáé a döntés, hogy megszabadul-e a tehertől vagy sem. Kikényszeríteni nem lehet, pontosabban szerintem káros. „tetted kendő alatt, nélküled is megél, majd túlnő rajtad, meghalad” (Pilinszky János)
Filmklub Locke 2020.10.20 13:46:51
Egyetlen autóút. Egy férfi elindul a munkahelyéről, beül az autóba, és telefonálni kezd. A hívások egymást érik, és kibontakozik egy élethelyzet, amelyben nem tudni, ugyanaz a férfi száll-e ki az út végén az autóból, aki másfél órával korábban beült...
Országh Réka 2020.11.09 17:36:11
Az első gondolat, ami eszembe jutott a film után, hogy „a harag rossz tanácsadó”. Lehet-e dühből jót cselekedni? A főhőst elég komoly érzelmi drive vezérli cselekedeteiben. A film során kiderül, hogy Locke egyetlen komoly érzelmi motiváció miatt képes romba dönteni az életét azzal áltatva magát, hogy nem követi el ugyanazt a hibát, mint az apja. Pedig számomra ez ugyanaz a hiba, amit az ő apja elkövetett vele szemben, csak képes magának olyan magyarázatot adni, amitől más perspektívában látja döntéseit. Az egyetlen probléma ezzel az elhatározással, hogy Locke mindenkit kihagy, csak a saját maga helytállása fontos. Nem érzi, hogy valójában mit okoz maga körül, mégpedig azért, mert dühös. Ez a düh elveszi a realitásérzését, nem képes a valódi ok-okozati összefüggéseket átlátni. És az őrült nagy nyomás, ami ránehezedik, még kevésbé hagyja őt józanul gondolkodni.
Összeségében ez a film nem igazán tetszett, kicsit erőltetettnek éreztem az apával való dialógusokat, ami számomra megnyomorította a filmet. Az ötlet izgalmas, de üres maradt. Tom Hardy számomra semleges színész, stabilan hozza minden filmjében, amit tud erről a mesterségről, nagyon jól játszik az arcával, de sosem mutat túl önmagán. A Bronson filmben éreztem, hogy több van benne, de azóta sem győzött meg. Számomra ő olyan, mint egy jó tanuló.
Filmklub Éjszaka a Földön 2020.10.07 09:29:59
Ahogy a Föld forog, az éjszaka is mindig a bolygó más városára esik. Márpedig mindenhol az éjszakai élet sajátos központja a taxi. Különböző városokban különböző emberek ülnek be különböző sofőrök mellé, és lesznek részesei egymás életének néhány percre, amíg az éjszakai utazás tart...
Országh Réka 2020.10.24 21:58:39
Ezt a filmet sokadszorra megnézve is nagyon szórakoztatónak tartom. Minden alkalommal mégis más szemmel nézem, talán ezért is szeretem annyira. Jarmusch filmje és Tom Waits zenéje gyorsan magába szippant. Akármennyire is kiszámítható a film ritmusa (ami a várakozás és bekövetkezés útján halad), mégis sokszor kellemetlen volt ezeket a párbeszédeket hallgatni.
Szerintem Jarmusch abban nagyon ügyes, hogy a nézővel gyorsan elfelejtetti, hogy csak egy néző, még az abszurd jelenetek sem zökkentenek ki abból, hogy én is a film részese vagyok. Az az érzésem támad, hogy tanúja vagyok ezeknek a beszélgetéseknek és néha átvillan a fejemben, hogy én ebből a taxiból most ki szeretnék szállni, nem akarom ezt a párbeszédet végighallgatni. De ezekben a kellemetlen helyzetekben ugyanakkor biztonságot ad, hogy csak egy taxiutat kell kibírnom, és vége.
Minden jelenetről bőven lehetne írni, de én aHelsinki taxi részt cipeltem magamban sokáig. Nem azért, mert érzelmileg érintett volna meg, hanem mert nem értettem, miért hat rám még mindig. Nem tartom különösen megindítónak a taxis gyermekének elvesztését (természetesen borzalmas trauma), lehet, hogy ez a rendező szándéka.
A taxisofőr, aki azt az otromba 80’ évekbeli bajuszt viseli, merev tartással és ugyanolyan arccal meséli el a traumáját. Csak akkor válik a története igazán fájdalmassá, amikor elérkezik az elbeszélés katarzis része és megosztja az utasokkal, hogy végül a gyermeke meghalt. Ott akkor egy pillanatra elérzékenyül. Nehéz volt ezt a jelenetet végig néznem, mert úgy éreztem, a taxis egy nagyon erős érzelmi zsilipet épített magában, hogy együtt tudjon élni a fájdalommal. Attól szeretem ezt a részt annyira, mert ebben a jelenetben harmóniában van a monológ és az ember. A történet fontos része, hogy elhatározta, hogy a gyermekét nem fogja szeretni, mert az orvos csak napokat jósolt neki . Számomra az „elhatározni”, hogy valamit nem fogok érezni szörnyű elfojtó egységet teremt. Olyan nehezen tudok vele azonosulni, ezért csodálom azokat, akik képesek rá.
Filmklub A hely 2020.09.25 10:08:02
Egy kávéházi asztalnál jönnek-mennek az emberek: leülnek pár percre, és egy titokzatos idegennek elmondják a vágyaikat. Az idegen képes teljesíteni a vágyakat, de mindennek ára van. Mi vajon mit tennénk meg vágyainkért? És mennyit érnek ezek a vágyak?..
Országh Réka 2020.10.10 21:37:53
Vártam ezt a filmet, mert sem a rendezőről, sem a filmről nem hallottam még soha. Sajnos számomra csalódás volt. Ha csak a forgatókönyvet olvastam volna, valószínűleg sokkal érdekesebbnek találom a történetet, a rendezői megoldások azonban számomra sokat elvettek a filmélményből. Olyan volt, mint a kávézó tetején neonpirossal kiírt „The Place”: zavaró, vibráló, túlzó. Pár napnak el kellett telnie, mire leülepedett bennem a bosszankodás és csak a történeten tudtam gondolkodni.
Először a Tarkovszkij rendezte Stalker jutott eszembe, amelyben az szereplőket (a Professzor és az Író) egy helyi vezető (Stalker) vezeti át a veszélyes Zónán, hogy végül megérkezzenek abba a szobába, amely teljesíti a vágyaikat. Tarkovszkijnál a Zóna csapdái/próbatételei a látogatók állapotától függtek, és a szoba megtalálása sem feltétlen hozta meg a kívánt „boldogságot”, mert a szoba valójában a legmélyebb vágyakat teljesíti, amelyek nem feltétlen egyeznek meg a látogatók által megfogalmazott kívánságokkal. Ki vállalná be azt a kínt, hogy a megtett utat beváltsa gyermeke gyógyulása érdekében, majd a szobát elhagyva gazdaggá válik és gyermekét elveszíti?
A hely hasonló vonalat követ, de sokkal könnyebb formában, meglehetősen felszínesen. Ami leginkább érdekelt (de a filmben választ sajnos nem kaptam), hogy a legtöbb kívánságot csak akkor teljesíti a főszereplő, ha bűnt követ el az ember? Nem éreztem, hogy a kiszabott feladatok súlya ugyanakkora lett volna, mint a kívánságé. Nem is kaptunk választ arra, hogy miért? Persze találgathatunk: vajon meddig vagyunk hajlandóak elmenni egy kívánság teljesítése érdekében, de ez a film nem vetette elég mélyre ezt a magot, hogy valóban fontossá váljon ez a kérdés. A rendező érzésem szerint kevésbé foglalkozott az egyes szereplők motivációval, a hangsúlyt inkább a tett elkövetésére helyezte. A filmben ugyan megjelent az a bizonyos „csehovi puska”, de számomra sajnos nem dördült el.
Filmklub Kávé és cigaretta 2020.09.10 09:48:12
Ha van egy kis időnk, leülünk egy kávé mellé beszélgetni. És persze rá is gyújtunk, hiszen a kávé mellé az is jár. Hogy miről beszélgetünk? Semmiségekről, az élet apró dolgairól - de nem is ez a lényeg, inkább az, hogy beszélgessünk, néha belekortyolva a kávénkba és fújva a lassan kavargó…..
Országh Réka 2020.09.18 16:42:29
Szerintem ez a film nem vígjáték, hanem komédia. Ugyanakkor csak abban az esetben tekinthető komédiának, ha a néző ismeri Jarmusch filmjeit és a film szereplőit. Nagyon sokat adnak hozzá a filmhez a szereplők, akik saját magukat játszák, ami voltaképpen nem igaz. Nem gondolom, hogy Tom Waits és Iggy Pop (a két „rock időkapszula”) között valaha hasonló dialógus létrejöhetne. Számomra mindketten önazonos emberek, akik legkevésbé sem nézik egymás lemezeit a jukebox-ban, de az is elképzelhetetlen, hogy hiúsági okokból ideológiákat gyártsanak a dohányzás leszokásának szükségességéről. Miután ez a két személy igen sokat letett az amerikai underground zenei asztalára, ezért rendkívül mulatságos a kettőjük filmbéli dialógusa, ami karakterféltékenységre utal.
Vagy Bill Murray jelenete, aki pincért játszik egy kávézóban és a kávét kancsóból issza, a cigarettától pedig köhög. Vendégei (a Wu-Tang Clan nevű zenekar tagjai) a köhögésre hidrogén-peroxidot ajánlanak hígítva. A tanácsot megköszönve a filmben csak hallható, hogy az öblögetés megtörtént. Bill Murray filmjeiben nagyrészt a naiv, de jószándékú karaktert hozza. Itt sem alakít mást, sőt, ebben a filmben talán a legnaivabb szerepet kellett alakítania. Amire én nagy mosollyal azt mondom: tudom én, miért is szeretem Bill Murrayt.
Alfred Molina jelenete is ebbe a sorba illik. Molina feszengve adja elő Steve Coogannak, hogy a kutatásai szerint ők unokatestvérek. Majd a jelenet vége felé fordul a kocka és Coogan vágyik feszengve mégis erre a rokonságra. Valójában egyikük sem szorul rá a másik rokonságára, támogatására, mégis azt sugározza a jelenet, hogy az előre lépéshez jól jön egy híresebb ember rokonsága. Mintha Hollywood egyik bugyrába tekinthetnénk be egy pillanatra.
Zelki János írja netes naplójában a filmről „nem akkor érkezni a kamerával, amikor történik valami, hanem amikor semmi.” Szerintem Jarmusch leginkább a színészek/zenészek magukkal hozott történetére épít, a jeleneteket a hétköznapok szürkesége borítja be. A kávé és a cigaretta csak egy ürügy a találkozásra. Arra a találkozásra, ahol valójában nem történik semmi, és ez a semmi az életünk egy részét kitölti. És ezzel szerintem nincs is semmi baj!
felhasználási feltételek adatvédelmi tájékoztató segítség jogi problémák dsa impresszum médiaajánlat süti beállítások módosítása