Adatok
galeridacristata
0 bejegyzést írt és 10 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.
Jezsuita bloggerek
A szeretet gyengesége, avagy a hitre való reflexió három szintje
2020.07.23 08:10:51
Nemrégiben néhány barátommal egy elhagyott remeteséget látogattunk meg Olaszországban. A szerzetesek ezen ősi lakhelye Abruzzóban, egy festői szépségű völgyben, egy hatalmas sziklafal tövében húzódott meg, amely egyszerre nyújtott védelmet az időjárás viszontagságai ellen és emlékeztetett arra, hogy…..
galeridacristata
2020.08.04 14:48:29
@jabbok: Úgy gondolom, hogy az istenkapcsolatom hitelességének egyik fő kritériuma az, hogy mennyire tudom az embertársaimat szeretni. Nem szeretnék vitát most nyitni Jálics atyáról és a meditációs lelkigyakorlatról (bár nekem sokat segített egy komoly elakadásomban az imaéletemben, mégis vannak nekem is vele fenntartásaim), mégis az ő egyik szimbólumát hoznám ide, amely mint minden más szimbólum bizonyára sok szempontból hiányos, leegyszerűsítő és iskolapélda, mégis van egy szikra benne, amivel ki tudok fejezni valamit abból, amit ebben a példában tapasztaltam és hiszek. Valami ilyesmit mond Jálics atya: egy szívünk van szeretni Istent, az embertársainkat és önmagunkat. Ezért azt is mondhatnánk, hogyha 100 emberből 50-et szeretek, 30 közömbös és 20-at gyülölök, akkor Istent is 50%-ban szeretem, 30 %-ban közömbös számomra és 20%-ban gyülölöm. Persze ez így nagyon iskolás, ettől sokkal de sokkal több érzelem van, és Isten működését sem lehet számokban kifejezni, és ennyire analitikusan tárgyalni a lelki folyamatokat. Ezt már (szinte) eretnekségnek tartom. Most itt inkább csak azt szerettem volna leegyszerűsítve kifejezni, hogy nagyon komoly összefüggést feltételezek az Isten és az embertársaim, sőt az önmagam szeretete között.
Nekem az a tapasztalatom, hogy amit a személyes imában megtapasztalok, az engem segít jobban szeretni az embereket. Az a mód, ahogyan Isten megsejtem az imában, segít megsejteni Őt az emberekben. És ha már valakiben meg tudom Őt sejteni, akkor sokkal könyebb szeretni azt az embert.
Sajnos az életemben komoly tragédia származott abból, hogy emberek, akik rengeteget, de tényleg rengeteget imádkoztak, és életükben első helyre helyezték az Istennel való kapcsolatukat, nem tudtak szeretni engem, és igazságtalan döntést hoztak felőlem. Megtapasztaltam ennek a botrány voltát, ennek a veszélyét. A saját életemben is bizonyára voltak ilyenek. Valószínű több időre van még szükségem, és nagyobb nyitottságra a Szentlélek megvilágosító kegyelmére, hogy a saját életemben is ennyire drámaian (f)elismerjem, ahol hasonló hibába esek.
Amennyire értelmezni tudom, az én lelki utam úgy kezdődött, hogy Istent valami büntető, halálosztó bírónak gondoltam. Ezért nem sokat foglalkoztam vele, hanem próbáltam szeretni az embereket, és hálás voltam az emberek szeretetéért. Éveken át - szinte napi templombajáróként - attól szenvedtem, mintha Isten nagyon távol lenne és velem nem foglalkozna. Persze közben féltem is volna attól, hogy ez a büntetőbíró mit tesz majd velem, ha egyszer elkezdem érdekelni. Aztán zárt, csendes lelkigyakorlatokon megtapasztaltam valamit. Magával ragadó volt, vonzó, szédítő. Hosszú idő után megkockáztattam azt mondani, hogy ez Istenből volt valami. És aztán elkeztem keresni, hogy a mindennapi életemben ez a "valami/Valaki" hol ismerős, hol van jelen. És elkezdtem (f)elismerni a személyekben, kapcsolatokban, eseményekben. Egy idő után pedig a múltamban, abban a szeretetben, amit emberi kapcsolataimban megéltem. Az én olvasatom - és elképzelhetőnek tartom, hogy tévedek - erről az, hogy mivel egy negatív kép élt a fejemben Istenről, nem tudtam őt (f)elismerni Istenként, de azért érintett, csak az emberi kapcsolatokon keresztül. Aztán, amikor valahogy megnyíltam arra, hogy Ő személyként közel jöhet hozzám, és volt tapasztalatom róla, hogy milyen ez a találkozás a csendben, akkor meg elkezdett összeállni a kép, és elkezdtem őt (f)elismerni egyre több helyen, és személyben és eseményben a jelenemben és a múltamban.
Ezt most itt nagyon idealisztikusan hangzik és megint iskolapéldásan írtam le. Ezt én is érzékelem. Persze most is sokszor elzárkózom, ellenállok, kételkedek. De a folyamat íve remélem így tart, akkor is, ha vannak kisebb-nagyobb vargabetűim.
Ezért, ezzel a tapasztalatrendszerrel nekem nagyon fontos az, hogy az Istennel való kapcsolatom ne legyen steril, ne legyen individuális, ne szakadjon el az emberi kapcsolataimtól. Hiszen azokban tudtam először megengedni magamnak, hogy elidőzzek Isten érintésében, még akkor is, ha nem mertem Őt Istennek hívni!
Azt gondolom, hogy "az a személytelen szépség", amit egy meditációs lelkigyakorlaton meg lehet tapasztalni, valóban nagy veszélyt rejt magában, hogy leragadjunk nála. És ilyenkor, egy idő után, valószínűnek tartom, hogy önmagunknál ragadunk le, és elidegenedünk mind Istentől mind az emberektől. Mégis, bízom abban, hogyha lelkiismeretesen újra meg újra felteszem magamnak a kérdést ezzel a "személytelen szépséggel" kapcsolatos tapasztalataim után, hogy mit mond ez el számomra Istenről, mit mond el a kapcsolatunkról, hogyan alakítja a kapcsolatunkat, hogyan segít engem nemcsak Istent jobban szeretni, hanem önmagamat és az embereket is, akkor Isten kegyelméből ezek a tapasztalatok segítenek, hogy hitelesebb, érettebb, odaadottabb keresztény legyek.
Az az intuícióm, hogy azért, mert ezt a "személytelen szépséget" megtapasztalva, valahogy azt az erőt érintem, amely Istenből fakad, és amelyet Isten az életerőmként ajándékoz nekem.
Nekem az a tapasztalatom, hogy amit a személyes imában megtapasztalok, az engem segít jobban szeretni az embereket. Az a mód, ahogyan Isten megsejtem az imában, segít megsejteni Őt az emberekben. És ha már valakiben meg tudom Őt sejteni, akkor sokkal könyebb szeretni azt az embert.
Sajnos az életemben komoly tragédia származott abból, hogy emberek, akik rengeteget, de tényleg rengeteget imádkoztak, és életükben első helyre helyezték az Istennel való kapcsolatukat, nem tudtak szeretni engem, és igazságtalan döntést hoztak felőlem. Megtapasztaltam ennek a botrány voltát, ennek a veszélyét. A saját életemben is bizonyára voltak ilyenek. Valószínű több időre van még szükségem, és nagyobb nyitottságra a Szentlélek megvilágosító kegyelmére, hogy a saját életemben is ennyire drámaian (f)elismerjem, ahol hasonló hibába esek.
Amennyire értelmezni tudom, az én lelki utam úgy kezdődött, hogy Istent valami büntető, halálosztó bírónak gondoltam. Ezért nem sokat foglalkoztam vele, hanem próbáltam szeretni az embereket, és hálás voltam az emberek szeretetéért. Éveken át - szinte napi templombajáróként - attól szenvedtem, mintha Isten nagyon távol lenne és velem nem foglalkozna. Persze közben féltem is volna attól, hogy ez a büntetőbíró mit tesz majd velem, ha egyszer elkezdem érdekelni. Aztán zárt, csendes lelkigyakorlatokon megtapasztaltam valamit. Magával ragadó volt, vonzó, szédítő. Hosszú idő után megkockáztattam azt mondani, hogy ez Istenből volt valami. És aztán elkeztem keresni, hogy a mindennapi életemben ez a "valami/Valaki" hol ismerős, hol van jelen. És elkezdtem (f)elismerni a személyekben, kapcsolatokban, eseményekben. Egy idő után pedig a múltamban, abban a szeretetben, amit emberi kapcsolataimban megéltem. Az én olvasatom - és elképzelhetőnek tartom, hogy tévedek - erről az, hogy mivel egy negatív kép élt a fejemben Istenről, nem tudtam őt (f)elismerni Istenként, de azért érintett, csak az emberi kapcsolatokon keresztül. Aztán, amikor valahogy megnyíltam arra, hogy Ő személyként közel jöhet hozzám, és volt tapasztalatom róla, hogy milyen ez a találkozás a csendben, akkor meg elkezdett összeállni a kép, és elkezdtem őt (f)elismerni egyre több helyen, és személyben és eseményben a jelenemben és a múltamban.
Ezt most itt nagyon idealisztikusan hangzik és megint iskolapéldásan írtam le. Ezt én is érzékelem. Persze most is sokszor elzárkózom, ellenállok, kételkedek. De a folyamat íve remélem így tart, akkor is, ha vannak kisebb-nagyobb vargabetűim.
Ezért, ezzel a tapasztalatrendszerrel nekem nagyon fontos az, hogy az Istennel való kapcsolatom ne legyen steril, ne legyen individuális, ne szakadjon el az emberi kapcsolataimtól. Hiszen azokban tudtam először megengedni magamnak, hogy elidőzzek Isten érintésében, még akkor is, ha nem mertem Őt Istennek hívni!
Azt gondolom, hogy "az a személytelen szépség", amit egy meditációs lelkigyakorlaton meg lehet tapasztalni, valóban nagy veszélyt rejt magában, hogy leragadjunk nála. És ilyenkor, egy idő után, valószínűnek tartom, hogy önmagunknál ragadunk le, és elidegenedünk mind Istentől mind az emberektől. Mégis, bízom abban, hogyha lelkiismeretesen újra meg újra felteszem magamnak a kérdést ezzel a "személytelen szépséggel" kapcsolatos tapasztalataim után, hogy mit mond ez el számomra Istenről, mit mond el a kapcsolatunkról, hogyan alakítja a kapcsolatunkat, hogyan segít engem nemcsak Istent jobban szeretni, hanem önmagamat és az embereket is, akkor Isten kegyelméből ezek a tapasztalatok segítenek, hogy hitelesebb, érettebb, odaadottabb keresztény legyek.
Az az intuícióm, hogy azért, mert ezt a "személytelen szépséget" megtapasztalva, valahogy azt az erőt érintem, amely Istenből fakad, és amelyet Isten az életerőmként ajándékoz nekem.
galeridacristata
2020.08.04 15:17:51
@türkiz: Köszönöm a soraidat, az érdeklődésedet a megosztásom, gondolataim felé. :-) Örömmel osztozom, amikor azt tapasztalom, hogy ezzel gazdagítok és nem megsebzek másokat. Nagyon igyekszem árnyalni, de ha valahol nem sikerülne nekem, megköszönöm, ha felhívod rá a figyelmemet!
Valahogy így látom én is, ahogy írtad:
"Hiszem, hogy Isten legjobb tanítómesterünkké az Élet által lehet, ha itt sikerül jól kapcsolódni Hozzá, akkor véleményem szerint mindegy lesz a színtér, ajándékká, útmutatóvá lehet talán egy ilyen pacsyféle-iskola is, bármilyen típusú lelkigyakorlat..."
A lelki élet sterilitásának veszélyétől én is tartok. Saját életemben is voltak olyan tapasztalatok, hogy nem értettem, hogy emberek, akiket anyira elkötelezett imádkozóknak láttam, akik annyira azt fejezték ki, hogy minden erejükkel Istennek akarják átadni magukat, hogy tudnak annyira szeretetlenek lenni, hogy tudják annyira elzárni a szívüket a sebzett embertől. Engem elbizonytalanított, és megrémített, hogy vajon nem csak áltatom magamat, amikor azt gondolom, hogy termékeny az Istennel való kapcsolatom. Igyekszem ébernek maradni ebben a kérdésben, és figyelni a környezetemből való visszajelzésekre. Remélem Isten megment ettől a csapdától, és én pedig be tudom fogadni ezt a megmentést.
Foglalkoztat az is, hogy mi az Isten szerepe és mi az én szerepem a kettőnk kapcsolatában. Mert igaznak tartom azt is, hogy a lelki élet kemény küzdelem (és akkor ez az én oldalam), és igaznak tartom azt is, hogy a lelki élet Isten ingyenes kegyelme (és akkor ez az Isten oldala). Itt is próbálom a "két szembenálló értéket" valahogy egységben látni, és nem kijátszani egymás ellen. Megvallom, hogy ez nekem különösen is nehéz, és nagyon sokat küzdöttem már ebben a témában, és ahogy elnézem... valószínű még fogok is...
Azt hiszem, hogy minden "iskola", ami így leír folyamatokat, kategóriákat az főként az ember oldaláról ír. Csak hogy mi ennek a leírásnak a helye, a súlya, a szerepe abban az egészben, ami a lelki út, ami az Isten és az ember kapcsolata?
Ezt fontos kérdésnek tartom. Szerintem, ha ez nincs tisztázva, akkor nagyonis megvan a reális veszélye, hogy Bábel tornyokat építünk, és magunkra figyelünk ott, ahol Istenre kellene, vagy fordítva.
Nem tudom, ha érthetően tudtam ezt megfogalmazni.
Valahogy így látom én is, ahogy írtad:
"Hiszem, hogy Isten legjobb tanítómesterünkké az Élet által lehet, ha itt sikerül jól kapcsolódni Hozzá, akkor véleményem szerint mindegy lesz a színtér, ajándékká, útmutatóvá lehet talán egy ilyen pacsyféle-iskola is, bármilyen típusú lelkigyakorlat..."
A lelki élet sterilitásának veszélyétől én is tartok. Saját életemben is voltak olyan tapasztalatok, hogy nem értettem, hogy emberek, akiket anyira elkötelezett imádkozóknak láttam, akik annyira azt fejezték ki, hogy minden erejükkel Istennek akarják átadni magukat, hogy tudnak annyira szeretetlenek lenni, hogy tudják annyira elzárni a szívüket a sebzett embertől. Engem elbizonytalanított, és megrémített, hogy vajon nem csak áltatom magamat, amikor azt gondolom, hogy termékeny az Istennel való kapcsolatom. Igyekszem ébernek maradni ebben a kérdésben, és figyelni a környezetemből való visszajelzésekre. Remélem Isten megment ettől a csapdától, és én pedig be tudom fogadni ezt a megmentést.
Foglalkoztat az is, hogy mi az Isten szerepe és mi az én szerepem a kettőnk kapcsolatában. Mert igaznak tartom azt is, hogy a lelki élet kemény küzdelem (és akkor ez az én oldalam), és igaznak tartom azt is, hogy a lelki élet Isten ingyenes kegyelme (és akkor ez az Isten oldala). Itt is próbálom a "két szembenálló értéket" valahogy egységben látni, és nem kijátszani egymás ellen. Megvallom, hogy ez nekem különösen is nehéz, és nagyon sokat küzdöttem már ebben a témában, és ahogy elnézem... valószínű még fogok is...
Azt hiszem, hogy minden "iskola", ami így leír folyamatokat, kategóriákat az főként az ember oldaláról ír. Csak hogy mi ennek a leírásnak a helye, a súlya, a szerepe abban az egészben, ami a lelki út, ami az Isten és az ember kapcsolata?
Ezt fontos kérdésnek tartom. Szerintem, ha ez nincs tisztázva, akkor nagyonis megvan a reális veszélye, hogy Bábel tornyokat építünk, és magunkra figyelünk ott, ahol Istenre kellene, vagy fordítva.
Nem tudom, ha érthetően tudtam ezt megfogalmazni.
Belépve többet láthatsz. Itt beléphetsz
Mit értesz individualizmus és két szereplős modell alatt?
(lehet kifejtetted már, csak nem sikerült még minden bejegyzést elolvasnom. Elnézést kérek. Akkor kérlek utalj rá, és elolasom)