Adatok
KissFeri
0 bejegyzést írt és 7 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.
A közelmúltban látogatóban jártam egy katolikus általános iskola egyik hittanóráján. A téma Jézus példabeszédei voltak. Az irgalmas szamaritánus történetéhez ért az óra, és a tanárnő mesélte, magyarázta a történetet. A gyerekek mindennapjaiból vett hasonlatokkal próbálta közel hozni a lényeget.…..
KissFeri
2019.12.24 04:49:54
@jabbok: Írtam egy választ, de nem kékült be a neved benne. Nem tudom, hogy így kaptál-e értesítést a válaszról. Ezt tehát most csak azért írom, hogy hátha így kapsz.
Áldott Karácsonyt és boldog újévet!
Áldott Karácsonyt és boldog újévet!
KissFeri
2020.01.08 15:35:53
Kedves Mind!
Nagy örömmel követtem idáig is a kibontakozását ennek az eszemecserének, és én magam is sokat épülök belőle, ahogy olvaslak titeket. Jó látni az újra és újra megújuló jó szándékot, hogy az olykor élesen egymásnak feszülő világnézetek ütközései után is a másik megértésének a vágya kerekedik felül és hajtja tovább ezt a beszélgetést. És rendkívül értékesnek tartom a megosztott személyes tapasztalatokat, amik révén megismerjük és talán kicsit kezdjük érteni egymás világait (én a saját szóhasználatomban a buborék szóval szoktam ezt kifejezni), és így egymást olvasva, megismerve kicsit jobban megismerni azt az egy világot, amiben mindez együtt, egyszerre van jelen.
Nem érzem, hogy egy valamire válaszolnék most konkrétan, mégis a beszélgetés olyan fordulatot vett, ami által nagyon közel vagyunk a bejegyzés írásakor (is) bennem dolgozó szándékhoz, és ezt szeretném most ide kihangosítani.
(a témának a migránshelyztre való aktualizálását pedig remélem tovább fogja segíteni a "kereszténység védelmében 2/3" is, aminek az írásán még dolgozom, amihez szintén sok bátorítást jelent ez a jó komment-szekció, ami az első rész kapcsán született/-ik)
Két számomra erősen megszólaló meggyőződést mégis kiemelek az eddigi kommtekből, amikhez kapcsolódom valahogy:
1) @G. Nagy László: A világ alapvetően jó. Isten, a szeretet, teremtette és adta nekünk, hogy benne éljünk, tehát méltán örülhetünk neki és élvezhetjük benne az életet.
2) @jabbok: A világban megkerülhetetlenül szembejön az a tapasztalat, hogy tehetetlenek vagyunk, hogy létezik rajtunk kívül a MÁS, legyen ez akár a végtelen csillagos ég, a szenvedés, a szerelem vagy a halál. Végső soron a MÁS-hoz való viszonyulásunk által válunk emberré, magunkká (ld. Buber).
Szabadosan próbáltam összefoglalni egy-egy gondolatot, ami engem megszólított, kérlek jelezzétek, ha olyasmit adtam volna ezzel a szátokba, amivel nem értetek egyet.
Amit pedig mondani szeretnék az az, hogy kb. az 1)-es pont az, amiből erőt, energiát merítek, hogy felkeljek reggel. Ez a tudat, hogy Isten szeret, és jót akar nekem, nekünk, a világnak, ez ad erőt, hogy tegyem, amit teszek. És amire hagyatkozva tudok kikapcsolódni és élvezni az életet, amikor arra nyílik lehetőség.
(nagyon szimpatikus amúgy a rövid hitvallás amit írtál, még ha nem is biztos, hogy egy az egyben egyezik a saját hitemmel, de nagyon hálás vagyok érte, hogy ebben a beszélgetésben egy ilyen hitvallás is megjelenhetett)
És ugyanakkor találkozom a MÁS-sal, a megkerülhetetlennel. Különös, hogy ami alapból a leginkább frusztráló (volt) az életemben, a tehetetlenség, valamilyen sajátos módon az Isten közelségének a helyévé tud válni.
Különösen a szenvedők, üldözöttek, kitaszítottak, és reményüket vesztőkkel kapcsolatba kerülve.
Számomra ezért fontos, hogy Jézus nemcsak nagyszerű tanító, hanem maga az Isten, a megtestesült szeretet, s azt az életet élte le a földön, amit, s hogy a keresztre feszítve végezte (lám, ezt említem is a posztban), mert épp ez által mutatja meg Isten azt, hogy ismeri a mi sötétségünket, elhagyottságunkat, sebzettségünket és tehetetlenségünket. És nem veszi el. Hanem részesévé lesz.
Ilyennek nyilatkoztatja ki számunkra az Istent. Ilyennek ismerjük meg a szeretetet.
Magamat jórészt pragmatikus embernek tartom. Ha nem lettem volna szerzetessé, akkor valószínűleg azon a pályán maradok, amin egykor a műegyetemen végzett matematikus alapképzéssel elindultam. Roppant módon szeretem megoldani a dolgokat. Intellektuálisan is élvezetet okoz egy-egy probléma megoldása. És hihetetlenül frusztráló tud lenni, ha nincs megoldás. Ha az erőim nem elégségesek. Ha nincs mit tenni.
Ilyenkor legszívesebben elmenekülnék. Nem néznék oda. Még az emlékét is kizárnám a tudatomból. (és azt hiszem a kultúránk erre rendkívül sok eszközt és bátorítást nyújt).
Teljesen váratlanul ért aztán, hogy elkezdvén a szerzetesi képzést, egyre másra ezekben a helyzetekben találtam magam: kórházi ágy mellett ülve, esetleg már az utolsó időkben, hajléktalanokkal sakkozva a nappali melegedőn, migránsokkal, menekültekkel találkozva a legkülönbözőbb állomásain útjuknak.
A fent idézett imádság mindig sokat segít. Mert, nem akarok lemondani arról, hogy megtegyem, amit lehet.
Ugyanakkor azt találtam, hogy ott maradni egy haldokló mellett, akkor is ha nem változtathatok meg semmit, mégis nagyon fontos tett. Talán nem mérhető a hatása. De nem hagyni egyedül őt, hogy elmeneküljek a saját tehetetlenségem elől, hanem elviselni a tehetetlenséget és kitartani a kapcsolatban, azt hiszem ez az egyik dolog, amire szerzetesként engem Jézus tanít. Ez fontos.
Ebből pedig születik egy szabadság arra, hogy amire eddig nem néztem, ahova eddig nem mertem odamenni - Közel-Keletre, cigánytelepre, kórházba,... menjek
Hogy ott is az embert lássam, akit Isten szeret és nem hagy magára. És ennek a magára nem hagyásnak a jele legyek, amikor belépek oda és nem fordítom el a szemem és nem menekülök ez elől a valóság elől. Bár nehéz, és furcsa, mégis, Istennel találkozom ott.
Nagy örömmel követtem idáig is a kibontakozását ennek az eszemecserének, és én magam is sokat épülök belőle, ahogy olvaslak titeket. Jó látni az újra és újra megújuló jó szándékot, hogy az olykor élesen egymásnak feszülő világnézetek ütközései után is a másik megértésének a vágya kerekedik felül és hajtja tovább ezt a beszélgetést. És rendkívül értékesnek tartom a megosztott személyes tapasztalatokat, amik révén megismerjük és talán kicsit kezdjük érteni egymás világait (én a saját szóhasználatomban a buborék szóval szoktam ezt kifejezni), és így egymást olvasva, megismerve kicsit jobban megismerni azt az egy világot, amiben mindez együtt, egyszerre van jelen.
Nem érzem, hogy egy valamire válaszolnék most konkrétan, mégis a beszélgetés olyan fordulatot vett, ami által nagyon közel vagyunk a bejegyzés írásakor (is) bennem dolgozó szándékhoz, és ezt szeretném most ide kihangosítani.
(a témának a migránshelyztre való aktualizálását pedig remélem tovább fogja segíteni a "kereszténység védelmében 2/3" is, aminek az írásán még dolgozom, amihez szintén sok bátorítást jelent ez a jó komment-szekció, ami az első rész kapcsán született/-ik)
Két számomra erősen megszólaló meggyőződést mégis kiemelek az eddigi kommtekből, amikhez kapcsolódom valahogy:
1) @G. Nagy László: A világ alapvetően jó. Isten, a szeretet, teremtette és adta nekünk, hogy benne éljünk, tehát méltán örülhetünk neki és élvezhetjük benne az életet.
2) @jabbok: A világban megkerülhetetlenül szembejön az a tapasztalat, hogy tehetetlenek vagyunk, hogy létezik rajtunk kívül a MÁS, legyen ez akár a végtelen csillagos ég, a szenvedés, a szerelem vagy a halál. Végső soron a MÁS-hoz való viszonyulásunk által válunk emberré, magunkká (ld. Buber).
Szabadosan próbáltam összefoglalni egy-egy gondolatot, ami engem megszólított, kérlek jelezzétek, ha olyasmit adtam volna ezzel a szátokba, amivel nem értetek egyet.
Amit pedig mondani szeretnék az az, hogy kb. az 1)-es pont az, amiből erőt, energiát merítek, hogy felkeljek reggel. Ez a tudat, hogy Isten szeret, és jót akar nekem, nekünk, a világnak, ez ad erőt, hogy tegyem, amit teszek. És amire hagyatkozva tudok kikapcsolódni és élvezni az életet, amikor arra nyílik lehetőség.
(nagyon szimpatikus amúgy a rövid hitvallás amit írtál, még ha nem is biztos, hogy egy az egyben egyezik a saját hitemmel, de nagyon hálás vagyok érte, hogy ebben a beszélgetésben egy ilyen hitvallás is megjelenhetett)
És ugyanakkor találkozom a MÁS-sal, a megkerülhetetlennel. Különös, hogy ami alapból a leginkább frusztráló (volt) az életemben, a tehetetlenség, valamilyen sajátos módon az Isten közelségének a helyévé tud válni.
Különösen a szenvedők, üldözöttek, kitaszítottak, és reményüket vesztőkkel kapcsolatba kerülve.
Számomra ezért fontos, hogy Jézus nemcsak nagyszerű tanító, hanem maga az Isten, a megtestesült szeretet, s azt az életet élte le a földön, amit, s hogy a keresztre feszítve végezte (lám, ezt említem is a posztban), mert épp ez által mutatja meg Isten azt, hogy ismeri a mi sötétségünket, elhagyottságunkat, sebzettségünket és tehetetlenségünket. És nem veszi el. Hanem részesévé lesz.
Ilyennek nyilatkoztatja ki számunkra az Istent. Ilyennek ismerjük meg a szeretetet.
Magamat jórészt pragmatikus embernek tartom. Ha nem lettem volna szerzetessé, akkor valószínűleg azon a pályán maradok, amin egykor a műegyetemen végzett matematikus alapképzéssel elindultam. Roppant módon szeretem megoldani a dolgokat. Intellektuálisan is élvezetet okoz egy-egy probléma megoldása. És hihetetlenül frusztráló tud lenni, ha nincs megoldás. Ha az erőim nem elégségesek. Ha nincs mit tenni.
Ilyenkor legszívesebben elmenekülnék. Nem néznék oda. Még az emlékét is kizárnám a tudatomból. (és azt hiszem a kultúránk erre rendkívül sok eszközt és bátorítást nyújt).
Teljesen váratlanul ért aztán, hogy elkezdvén a szerzetesi képzést, egyre másra ezekben a helyzetekben találtam magam: kórházi ágy mellett ülve, esetleg már az utolsó időkben, hajléktalanokkal sakkozva a nappali melegedőn, migránsokkal, menekültekkel találkozva a legkülönbözőbb állomásain útjuknak.
A fent idézett imádság mindig sokat segít. Mert, nem akarok lemondani arról, hogy megtegyem, amit lehet.
Ugyanakkor azt találtam, hogy ott maradni egy haldokló mellett, akkor is ha nem változtathatok meg semmit, mégis nagyon fontos tett. Talán nem mérhető a hatása. De nem hagyni egyedül őt, hogy elmeneküljek a saját tehetetlenségem elől, hanem elviselni a tehetetlenséget és kitartani a kapcsolatban, azt hiszem ez az egyik dolog, amire szerzetesként engem Jézus tanít. Ez fontos.
Ebből pedig születik egy szabadság arra, hogy amire eddig nem néztem, ahova eddig nem mertem odamenni - Közel-Keletre, cigánytelepre, kórházba,... menjek
Hogy ott is az embert lássam, akit Isten szeret és nem hagy magára. És ennek a magára nem hagyásnak a jele legyek, amikor belépek oda és nem fordítom el a szemem és nem menekülök ez elől a valóság elől. Bár nehéz, és furcsa, mégis, Istennel találkozom ott.
Belépve többet láthatsz. Itt beléphetsz
Még egy dologhoz szívesen szólok hozzá ma:
"A transzcendens vonatkozás, a spiritualitás, vagy egyeseknek a vallás fontos lehet a komplex létezéshez. Azonban mindez csupán hab a tortán. .... Gondolkodj el a következő fikción: holnap megdönthetetlen bizonyítékot kapsz arról, hogy nincs Isten és nincs örök élet. Ezek után ott hagyod a vérző embert a földön? Alig hiszem. Pont ugyanúgy segítesz rajta, mint tegnap, amikor még úgy tudtad, Isten létezik."
Ez a gondolatkísérlet elsőre igen meggyőzőnek, természetesnek hat. Talán sokan rá is bólintanak, ami a mindennapok működése szempontjából talán jól is van így.
A magam részéről viszont úgy ismertem meg Istent, hogy ő nem tud "hab a tortán" lenni. Nem menne nélküle "csak úgy" tovább az életem.
Ha komolyan eljátszok a gondolattal, akkor el se jutok a vérző emberig. Azt hiszem, ha a megdönthetetlen bizonyítékkal találkoznék, ott helyben megőrülnék, elveszíteném a józan eszem, az értelmem nem találná többé a kapcsolatot a környezetemmel. Nem tudom, hogy eljutnék-e a vérző emberig...
A közelmúltban kedvessé vált számomra Szaból Lajosnak "A hit logikája" című művéből ez az idézet:
"Egyetlen istenbizonyíték van (s rajta kívül csak az, ami belőle levezethető) – de ez teljesen kielégítő: Isten nem bizonyítható, mert léte és feltételezése minden biztonságnak és bizonyításnak végső alapja. Ezért van, hogy mélyen vallásos gondolkodók közt épp vallásos indokokból tartották sokan szükségesnek Isten létének bizonyítását, míg más vallásos gondolkodók ateizmust láttak az istenbizonyításnak már a kísérletében is. A fenti formulázás érthetővé teszi a két „ellentmondó” felfogás tökéletes igazát."
A nagyobb bajom persze az lenne, hogy nincsen Isten.
De az elmém szerintem már ott feladná, hogy egy olyan bizonyíték jön velem szembe, aminek a létezését ismeretelméleti, logikai, filozófiai képtelenségnek tartok. Ha ez bizonyítható lenne, akkor mindent át kéne gondolnom, amit valaha a gondolkodásról gondoltam. Nem tudom, képes lennék-e rá. Szerintem már itt szétcsúsznék.
Hívő emberként azt élem meg, hogy személyes kapcsolatom van Istennel. Az életem azon tapasztalatai, amiket ez a gondolat illeszt be a világképembe, a semmibe zuhanának. Ha kiderülne, hogy nincs Isten, akkor kb. az is kiderülne visszamenőleg, hogy én már most elmebeteg vagyok. Folytatnám-e ez után ugyanúgy? Folytatnám akárhogy? Nem tudom szinte elképzelni se a helyzetet, így biztos választ se tudok adni.
A személyes hitem számára a szentírás legfontosabb mondata pedig János első leveléből ez: "Az Isten szeretet".
Én ezt eléggé szó szerint veszem.
Így a gondolatkísérlet premisszája az, hogy valaki/-mi bebizonyítaná nekem, hogy nem létezik szeretet.
Nemhogy nem tudom, hogy a rászorulón akarnék-e segíteni utána, azt se tudom, hogy élni akarnék-e.
Még sok roppant izgalmas kérdés feljött, a további kommentekben, egy másik blogbejegyzés-sorozatot is lehetne indítani csak arra, hogy mindhez megírjam, ami eszembe jut róla.
De még ebből a dorozatból is 2 rész hátravan...
Majd jövőre.
Addig is áldott Karácsonyt, pár pihentető napot a két ünnep között és boldog újévet kívánok mindenkinek itt a blogon (is)!