Zsombor Artner 2017.12.14 18:17:31

A film legalább annyira magával ragadja és beszippantja a nézőt, mint Fred Madisont a saját tudatalattija. A feldúlt féltékenység, a téboly, a meggondolatlanul elkövetett gyilkosság, s az ezt előidéző pszichikai kettősség fizikaivá válása képezi az Útvesztőben c. film esszenciáját. Könnyed, limonádé kezdés, egyszerűen követhető, könnyed bevezetősztori után kő kövön nem marad. Mintha Freddel együtt minden szemlélővel egy jó párszor megpördülne a világ nem több, mint néhány másodperc alatt. Izzadó tenyérrel, fogcsikorgatva próbáltam kihámozni a lényeget. Összezavarodtam. A kezdeti felhőtlenség hamar elillant, ugyanis nem tudtam mire vélni a hirtelen transzformációt. Annyi azonban világos, hogy a felbőszült férj végzetes ballépése nem tett éppenséggel jót az elméjének. A rácsok mögül szabadon távozó Pete Dayton az, akit feltehetően Fred elméje kreál. Új név, új lány, azonban kísérteties a hasonlóság a film első felével, annyi különbséggel, hogy a kihűlt kapcsolatot, lázálmokat és házasságtörést a beteljesült szerelem, izgalom, romantika és fülledt erotika váltja fel. Itt igazolódik a főszereplő, Fred egyik kulcsmondata, miszerint ő a maga módján szeret visszaemlékezni a dolgokra, nem feltétlenül úgy, ahogy azok valójában megtörténtek.
Szinte végig próbálkoztam kétségbeesetten rábukkanni az épelméjűség egy biztos csücskére és görcsösen belemarkolni, azonban ezt megnehezítette a szemöldököt nélkülöző rejtélyes idegen. A kihipózott hullaszín arcon ülő üveggolyószerű szemek szinte a falhoz szegeztek. Nem könnyítette a dolgok feldolgozását egyik ezen fazonhoz köthető jelenet sem.
A film történetével és stílusával tökéletesen kollaborált a zenei repertoár.

Zsombor Artner 2017.12.14 18:16:52

Kultuszmű. Az angol humor vitathatatlan megtestesítője. Ifjonti korom egy régen elfeledett emléke a Gyalog Galopp. Számos év távlatából is derengett, hisz sekély nyomot nem képes hagyni. Újra megtekintve ismét lesújtott. Mintha egy csapat jelmezbe bújtatott dilinyós kardforgató feltette volna az életét arra, hogy készakarva kábítson az övön aluli humorbombáival. Lelkes mosolyok, jóízű kacagás, ami kíséri a filmet, de az iróniába átívelő kegyetlen, sokszor erőltetett viccek láttán s hallatán egy horkantás hagyja el a szájat miközben jókora ütés éri tenyérrel a homlokot. Móka móka hátán, okosan kifundált történet, ám a befejezés kissé összecsapott. Ha figyelmünket elkerülné az idős történész halála talán nem is értenénk, hogy miért fejeződik be oly hirtelen a kaland.

Zsombor Artner 2017.12.14 18:16:22

Egy Amelie csodálatos életébe oltott Orwell-i utópia. A sötét tónusok és borongós hangulat miatt a film számomra gyakran úgy hatott, akár egy torkomon ledugott ujj. A székembe süppedve néztem végig, majd hosszasan úgy is maradtam. Indokolatlan és sületlen. Szürreális, bohó, frusztráló, idegesítő, mókás és kellemetlen, ellenben minden szempontból rendkívül hatásos.

Zsombor Artner 2017.12.14 18:15:50

Gyomorforgatóan botrányos és botrányosan zseniális. Kettő és negyed óra tömény hedonizmus. A bravúros alapötlet és a kifogástalan színészi alakítás padödöje. Ugyanakkor az nem vitás, hogy meghíztam a puszta látványtól. Sokan minden bizonnyal fitymálva legyintenek a disznóságokra, ami kitelik a négy úriembertól, azonban van valami meglehetősen perverz vonzalom a gondolat iránt, hogy hébe-hóba fittyet hányva mindenre kinevezzek egy víkendházat a kurvák, a finomabbnál finomabb ételek és az élet habzsolásának színterévé. Megcsömörlik az ember a vásznon megjelenő gigantikus Luculluszi lakomától.

Zsombor Artner 2017.12.14 18:15:07

Tagadhatatlan bohózat agyonzsúfolva erőltetett helyzetkomikumokkal ám a szocializmus eszméinek, valamint a szocialista ember jellemrajzának karikatúrája is jócskán helyet kap benne. A szereplők szaggatott mozgása, mely a korai némafilmekre jellemző, a fordítva bevágott jelenetek, illetve a film fekete-fehér mivolta érdekes a maga nemében, ellenben részemről nem tett hozzá érdemben túlzottan sokat az élvezeti értékhez. A tartalmi részt illetően maga a plotline végtelenül egyszerű s könnyen emészthető tekintve, hogy a producer minden mókás, humoros jelenetet alaposan szájba rágva nyomott le a torkomon.
A történet helyszíne egy ládagyár, hol a melóba végletekig belefásult asszonyok között próbálkozik az egyetlen férfiú, az üzemvezető némi tiszteletre bukkanni tekintélyének összetört, füstölgő roncsai között.
Alapvetően feszengve tekintettem meg a filmet, mely érzést nemhogy oldott, de tetézett számos jelenet. A filmben felsorakoztatott férfiak kéjsóvárságát és együgyűségét végtelen formában kihangsúlyozó jelenetek egymásutánjaitól arcomat minden bizonnyal elöntötte a pír, hol a szégyentől, hol a feszültségtől. A film címét meghazudtolta a tartalom.
Nem segített az állapoton a titkárnő, Ibike éles hangú vinnyogásával párosult harsány stílusa, ahogyan a kefíres dobozt vadul rázó Falkay elvtárs sem.
Sok részletet összevetve arra jutottam, hogy kevés olyan film van, mely csupasz női testek ábrázolása dacára ennyire kétségbeejtően frusztráló lehet, de számomra az Egészséges erotika egy ezen filmek közül.

Zsombor Artner 2017.10.02 21:39:07

Körmeimmel a tenyerembe jókora barázdát vájtam, egyik lábam sarkával a másik lábfejemet már-már a felismerhetetlenségig tapostam, s a képernyőből vajmi keveset láttam a sűrű könnyfátyol mögül, mire a film első megtekintése közben, keserves 80 percet követően, mint megváltó, végre felvillant az agyrém végét jelentő stáblista első sora. Kikapcsolni vágytam a készüléket, legalább annyira, mint az első 5 perc után, azonban a levezető muzsika monotonságától megbabonázva tekintetem minduntalan szorosan a televízióra tapadt. Mélységesen le voltam taglózva. Úgy éreztem, nem lesz már sosem épkézláb gondolatom, egészen addig a pontig, amíg megzavarodott elmém akár egy, a klinikai halál állapotának mesgyéjén balettozó fuldokló a víz felszínére jutva ordítva-prüszkölve teleszippantotta magát levegővel, s sikeresen felocsúdva fel nem állította a koherenciát a film producerének és zeneszerzőjének személye között.
Bárki olyan, aki otthon van a techno zene világában, vagy csupán szereti agyát készakarva tompítani, valamint szellemi békéjét mérhetetlen neurózissal súlytani megrendítő zenei és képi tartalommal, ismeri Mr. Oizo kilétét és munkásságát. Nem elhanyagolható tehát a tény, miszerint a Rubber c. film rendezője, Quentin Dupieux és a technozseni Mr. Oizo - ki 1999-ben, a Flat Beat címre hallgató, szintetizátoron, rekord idő alatt összetákolt hipnotikus track kibocsátását követően robbant be a köztudatba - egy és ugyanazon személy.
Egészen pontosan két okból lehet számottevő ez az információmorzsa azok számára, akik még nem látták a filmet. Elsősorban a filmet megnézni vágyóknak mintegy felkészítő erővel bírhat Oizo egy-egy zeneszámához készített videóklipjének megtekintése. A szóban forgó lemezlovas zenei ténykedésének produktumaira jellemző a végtelenül egyszerű s mégis roppant igéző ütemek őrületbe kergető lüktetésének és az alatta futó idegborzoló, szürreális, gyomorforgató, indokolatlanul abszurd képsoroknak a szimbiózisa. A képi anyagot tekintve tehát a film semmi esetre sem okozhat csalódást, sem pedig meglepetést a videóklipek ismeretében. Továbbá rendkívül szerencsés véleményem szerint, hogy a producer saját kezében összpontosult a film aláfestő zenéjének sorsa. A végtelenül retardált plotline-tól eltekintve, a film vitathatatlanul zseniális képi megjelenítését káprázatosan kíséri végig a zene. Habár a gumiabroncs életéről szóló első jelenet megszólalásig olyan, mint egy zseniális stop-motion animáció, a későbbiekben egyértelművé válik, hogy a film CGI (Computer Generated Imagery) technikával készült.

Zsombor Artner 2017.10.02 21:39:54

@Zsombor Artner: Szilárd meggyőződésem immár a második megtekintés után tehát, hogy a film kétségtelen mestermű. A második megtekintés talán azért nem fogható egy közel másfél órán át tartó masszív agóniához, mert a jelenetek ismeretében elkerülhető volt, hogy figyelmemet és józan gondolkodásomat gúzsba kössék a kegyetlenül ostoba képek. Legalábbis egészen a prológus elhangoztáig, amelyben ugyanis Chad rendőrhadnagy ismerteti azt a lényeges dolgot, melyhez a nézőknek érdemes tartania magukat, ha elkerülnék a felzaklatottság mostoha érzését. Felhívja a figyelmet ugyanis arra, hogy semmi esetre sem érdemes a filmben lezajló eseményeknek akármilyen, vagy akármekkora jelentőséget tulajdonítani, illetve azok között ok-okozati, logikai összefüggést, teremteni, keresni vagy fejtegetni azt. Ergo előrebocsátja, hogy a látottaknak nincsen értelme és jobban járunk, ha ehhez tartjuk magunkat. Ezt megerősíti az a jelenet, melyben a szemüveges forma inkább megmérgezi a nezőket, mintsem, hogy végig kelljen szenvedniük ezt az átkozott blődséget. Nem is kérdéses ezek után, hogy miért válthat ki paradox érzést sokakban egy kerekasztal beszélgetés összehívása, mely során a jelenlévők fejtegetik egy olyan film értelmének mibenlétét, melynek egyértelműen nincsen értelme. Ennek ellenére azonban a Filmklub alatt számos érdekes interpretáció született a film kapcsán. Hallhattuk, hogy egyes nézőkben milyen érzések születtek, s hogy ki-ki melyik szereplővel tudott azonosulni. Mivel tőlem nem hallhattatok érdemi élménybeszámolót, most megragadnám az alkalmat, hogy összegezzem a dolgokat. A főszereplő megválasztása csupán rövid ideig taglózott le. Számba véve tucatnyi kultuszfilmet, sikerült viszonylag hamar megbarátkoznom a gumiabronccsal, mint vérengző gyilkossal. Számos film létezik, melyek főszereplőjének kiléte nem ismeretes. A Péntek 13 gyilkosát példának okáért egy hokimaszkkal azonosíthatjuk. A különbséget a figurák között csupán a végtagok képezik. A stáblistából kiderül az is, hogy a gumi neve Robert. Talán ez lehet kissé felkavaró, azonban ez is fő eleme a szereplő identitásának kialakításában. Valóban egy valóságos evolúcios folyamatot és jellemfejlődést figyelhetünk meg a film során. Azonosulni azonban még így sem tudtam a szereplővel. Legfeljebb a végtelenségig elrugaszkodva a földtől, akkor éreztem együtt az abronccsal mikor a forró sivatag közepén lehűteni kívánta magát a medencébe gurulva. A nézőkkel olyan viszonylatban tudtam azonosulni, hogy átéltem a mérgezés okozta gyomorgörcsöt, mely egyes esetekben valós fizikai fájdalommal járt. Párhuzamot azonban tudtam állítani. Rögtön eszembe jutott Shakespeare Hamlet ill. a Szentivánéji Álom című darabjaiból méltán ismert meta-színház jelensége. Míg az említett darabokban színház a színházban fogalmáról beszélünk, addig a Rubber-ben mozi a moziban jelenik meg. Továbbá eszembe ötlött a performansz, mint művészeti irányzat. Jobban mondva egy jól sikerült performansszal állítottam párhuzamba a filmet. Felkorbácsolta a gondolataimat, elgondolkodtatott és hatására semmiképpen sem maradtam passzív. A pop-art leghíresebb képviselője, Andy Warhol hamburger reklámja ékes példa, hiszen egy közel 5 perces videóról van szó, melyben Andy síri csendben elfogyaszt egy sajtburgert majd a videó végén közli, hogy elfogyasztott egy sajtburgert. Tökéletesen értelmetlen, felzaklat, felidegesít, de rendkívül fontos, hogy nem maradunk gondolatok nélkül a megtekintés után. Zárásul ugyancsak Warhol egy aranyköpését idézném, miszerint a jövőben mindenki híres lesz 15 percre. Ez pedig, mint a filmből látszik, valóban akárkivel agy akármivel megtörténik.