tristia 2017.09.14 10:39:05

Szóhoz sem tudok jutni, annyira mélyen megrázott, megrendített édesanyád halálának a híre. Kegyetlen, embertelen (több mint) egy év áll mögöttetek; s tudom, hogy nem vigasz, de hidd el, az amit te erődön felül is megtettél édesanyádért, az, hogy örömben, bánatban, betegségben, fájdalomban te mindig mellette álltál, s ő mindig számíthatott rád – ennél többet, szebbet, gazdagabbat, értékesebbet, fontosabbat nem kaphat egy ember az életében a másiktól, mint amit te édesanyádnak ajándékoztál.
Fogadd őszinte részvétemet, mély együttérzésemet!

tristia 2017.04.19 06:35:56

Szia!

Rég írtál új bejegyzést – csak remélni tudom, minden rendben veletek, édesanyáddal.
Véletlen (vagyis inkább hasonló élethelyzetbe kerülés) folytán akadtam a blogodra: édesapám, tüdőrák, elkeserítő CT-lelet, Mátraháza; jelenleg pedig a (jövő hétre ígért) szövettan eredményre, és az onkoteam összeülésre való feszült várakozás mérgezi mindennapjainkat.

Sok-sok erőt, kitartást, jobbulást kívánok nektek, magunknak, valamint valamennyi érintettnek és az ő szeretteiknek!

tristia 2017.04.22 15:43:39

Köszönöm a biztatást. Elolvastam az új bejegyzésed: nagyon sajnálom az állapotromlást, viszont ami pozitívum, az a rendületlenül példaértékű hozzáállásod, mind édesanyádhoz, mind az ő betegségéhez. Ezért is örülök, hogy ráakadtam a blogodra: egy hasonló nehézségekkel küzdő sorstárs tapasztalatai, belső tipródásai önkéntelenül segítenek átértelmezni, tompítani a felmerülő gondok, problémák élét a „nem vagyok egyedül”-élmény felismerésével. A tieidhez hasonló gondolatok, érzések kavarognak bennem is, melyek minden bizonnyal a krízishelyzet természetes és törvényszerű velejárói - csak ne volnánk vele szemben ennyire védtelenek, kiszolgáltatottak, fegyvertelenek.

Gondolom, most, hogy már édesanyád nem kapja a kemoterápiát, valamicskét javult az étvágya - nem próbálkoztatok semmiféle alternatív gyógymóddal - gyógygomba, Avemar, stb. - a kemo mellékhatásainak csökkentése érdekében? Viszont biztató és reményt keltő fejlemény édesanyád esetében a jövőbeni műtét lehetősége: bárcsak minél hamarabb sor kerülhetne rá! Édesapámnál, a CT-lelete ismeretében, sajnos ez az opció már nemigen lesz lehetséges. És az állapota azóta tovább romlott, ami szintén a (relatív) inoperabilitás esélyét erősíti. Ez ügyben talán e hét végén már okosabbak tudunk lenni.

Igen, a műtét jelenthetné a teljes gyógyuláshoz vezető egyetlen utat, az összes többi kezelés csak az életminőség javítását, az élethosszabbítást: a betegség (ideig-óráig tartó) krónikussá tételét hivatott megcélozni.
És igen, az a fránya időfaktor, ami elviekben oly fontos volna a rákgyógyításban! Tudnék mesélni a kálváriánkról, háborogni az ordító, jelzésértékű tünetekre hónapokig csak legyintő, fittyet hányó háziorvos elképesztő felelőtlen, nemtörődöm hozzáállásáról, a vizsgálatokra és azok eredményére való végtelennek tűnő várakozási időkről, arról, hogy a gyanús röntgenképtől az első kezelésig sokszor hónapok telnek el: mint azt sajnos nektek a saját bőrötökön kellett megtapasztalnotok, de már így is szégyellni valóan hosszú lére eresztődött a mondókám.

tristia 2017.05.06 16:14:27

@BűvösHármas: Az áprilisi hóesés miatt kialakult válsághelyzet teljesen keresztülhúzta számításainkat: emiatt április 20. helyett csak 27-én tudott összeülni az onkoteam, így mi most szerdán tudhattuk csak meg a pontos diagnózist. Vagyis, utána számolva, öt nap híján két hónapot töltöttünk a bizonytalanság bénító érzésének ereje alatt roskadozva. Na, nem mintha most, a biztos rossz-tényének ismeretével bármi is jobb, vagy könnyebb lenne - hogy is lehetne, mikor még csak most jön a neheze, de legalább már tudjuk mivel állunk szemben, végre elindult valami, vannak stratégiák, a kétségbeesés és félelem felhőjén áttörő - homokórát lassítani igyekvő - reménysugarak, az ölbe tett kézzel ülő tehetetlenség tirannizmusa helyett.
A diagnózis ugyanaz, mint édesanyádnál: adenocarcinoma. (Ez teljességgel meglepett, hiszen ez az altípus jobbára perifériás elhelyezkedésű, s viszonylag lassan növekvő; míg édesapámé centrális, és meglehetősen agresszív természetű, viselkedésű) Jelenleg III/B stádiumú, amit – csak remélni tudjuk, nem fog átírni a héten készült koponya CT eredménye. Jövő héten már el is kezdik a (4 vagy 6 ciklusra tervezett) kemoterápiás kezelést, és, valószínűleg fog kapni, de ez egyelőre még nem biztos, érképződést gátló célzott terápiát is. Úgy emlékszem, ilyen kezelésben édesanyád is részesült, vagy, amennyiben segített, bizonyára még a mai napig is részesül. Mindenesetre ez az infó volt az elmúlt két hónap legörömtelibb híre számunkra – gondolom, most az immunterápiás lehetőség nálatok is hasonló eufóriát kelthetett.
Az orvos nem volt valami bőbeszédű, adott két receptet: itthon kellett utána olvasnunk, mégis mi célt szolgálhatnak a felírt készítmények. Mint kiderült, a kemoterápia toxikus hatásait hivatottak csökkenteni: ezek közül mindössze 3 ampulla (egy kemo alatt beadandó) B12-vitamin injekcióért kellett csak 5200 Ft-ot a patikában hagynunk.
Édesapám, úgy látom, nagyon magába zuhant, érzelmileg elérhetetlenné vált, s bár tudom, hogy ez most teljesen természetes, átmeneti, reakció a részéről, mégis roppant nehéz kezelni. Ráadásul tegnap félrenyelhetett valamit, majdnem megfulladt: kezem-lábam még most is remeg, akárhányszor eszembe jut. Márpedig mindig észben van, akaratlanul is, éjjel-nappal, nincs egy perc lazítás sem, örökös a szervezet riadókészültsége. Iszonyatosan kegyetlenül indított ez az év: februárban édesanyám infarktusa, vele paralel pedig édesapám betegsége; és még mindig csak májust írunk. Nagyon félek.

Az írásterápia áldásos hatásait régóta ismerem én is, de nálam mindez csak addig a pontig működik, míg valami nagyobb tragédia, trauma nem történik. Akkor aztán hosszú-hosszú időre elnémulnak a szavak, s csak a könny, és a mindent betöltő, átható, felemésztő elviselhetetlen fájdalom létezik.