Adatok
St.ntia
0 bejegyzést írt és 1 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.
IPM 2013. november
Mindenkiben élt egyszer egy ideálisan szerető lény képzete, amely lassan tovatűnt, átadva a helyét a valós embereknek, akik szeretnek, ugyanakkor elvárásokat is támasztanak, viszonzást várnak, és nem mindig elérhetőek. Sokan egészen jól együtt tudnak élni az emberi érzelmek e…..
Belépve többet láthatsz. Itt beléphetsz
Mielőtt felháborodásnak vagy önsajnáltatásnak hinnétek a kommentemet, elárulom, hogy nem a virtuális térben élem ki magam anonim idegenekkel "beszélgetve".
A "zavarom" révén persze az első reakcióm (főként az olyan hozzászólásokat olvasva, mint "jellemzően az önsorsrontáson túl mások életét is tönkreteszik") egy kis felháborodás volt, amit persze visszatérve a racionalitás táptalajára a helyén tudtam kezelni. Itt minden kommentelő érintett, nem meglepő hát ez a sok személyeskedés, érzelemkinyilvánítás.
Az egyetlen dolog, amin megütköztem az az általánosítás volt, miszerint egy Borderline személlyel való kapcsolat a "tapasztalatok alapján ilyen meg olyan". Persze sok dolog állandó: az érzelmi hullámvasút, a meg nem értés és meg nem értettség - mindkét oldalról. Borderline-t szeretni és Borderline-ként szeretni egyaránt idegőrlő sokszor. Viszont van, hogy a Borderline személy egy-egy rossz tulajdonságát óhatatlanul a zavarnak tulajdonítjuk az egyén helyett.
Én kivételesen szerencsés eset vagyok, az édesanyám pszichológus, így megtanított rá, hogyan tudom "kezelni" az állapotomat ha eluralkodna rajtam, de sokszor így sem egyszerű észre venni magamon. Folyton ott motoszkál, hogy én most indokoltan érzek-e így, reális-e a kiborulásom, vagy megint egy barom vagyok csupasz idegvégződésekkel az ingerek ellen, aki totálisan túlreagálta ezt megint?! Nem mindig kezelni a nehéz, sokszor inkább észrevenni magadon, hogy "ufó" vagy. Anélkül, hogy beleesnél a nagy "betegségtudatba", átadva magad az érzelmeidnek és "belekényelmesedni" a szenvedésbe, hogy te most 0-24 Borderline vagy, és hiába küzdesz, csak kergeted a saját farkadat.
Emlékszem még tizennyolc éves koromban az egyik mély depressziómban, a saját könnyemben-taknyomban fetrengve milyen kiégettnek, megcsömörlöttnek éreztem magam... Aztán az édesanyám rám nézett és higgadtan megkérdezte: "Akkor most mi a következő lépés? Alig tizennyolc évesen öngyilkos akarsz lenni, vagy felállsz szépen és kitalálunk egy megoldást?"
A kommunikáció, a realitás és a humorérzék kizökkent, rengeteget segít.
Persze egy kapcsolat (minden kapcsolat) teljesen más, és sok változóból tevődik össze, ezt mindenki tudja. Borderline nőként, a szerelmeimnél eltérő hibákat követtem/követtünk el. Sokszor túl sok voltam, másszor nem mondtam el a "kórelőzményemet" és magamban tartottam a kiborulásaimat, megpróbáltam elfojtani hogy ne okozzak gondot se neki, se magamnak - így a kimondatlan dolgoktól őszintétlennek és mérhetetlenül üresnek éreztem magam. Az okos ember más kárából tanul, én csak a sajátomból tudtam.
Nem szaporítanám tovább ezt az amúgy is hosszúra nyúlt szöveget, csak annyit tanácsolnék, hogy aki valamelyik oldalról érintett, keressen segítséget egy fix ember formájában, legyen az családtag, barát vagy pszichológus! Aki pedig tudja magáról, hogy nem tud együtt élni egy ilyen emberrel, az meneküljön minél gyorsabban minél messzebbre!