Abigel0.32 2016.10.10 19:13:42

Gratulálok a sikerekhez :)

Abigel0.32 2016.09.27 21:35:47

@Kaisa:
Szia! Köszi, hogy válaszoltál. A végén kezdem: igen, voltam pszichiáternél, és sikerült megtalálni a hangot, de ez nem ilyen hosszú terápiás kezelés lesz, nekem olyanban is volt részem korábban, és bevallom, az a tapasztalatom, hogy mindenkinek magának kell megtalálnia a megoldásokat. Mélyen egyetértek ezzel a doktornővel, akinél most voltam, ő azt mondta, a pszichoterápia csak egy szubkultúrának való. Az élet jelentős része szar... és azon múlik a lelki egészséged, hogy hogyan tudod elfogadni és feldolgozni a szenvedést. Szóval kértem gyógyszert, hogy tudjak aludni, és napközben szorongásmentesebben létezni.
Most már jobban vagyok. A hivatalbeli beilleszkedésem is alakul. Nem szakadok meg a munkában, és unatkozom, de azzal vigasztalom magam, hogy legalább nyugis. És tudom írni a szakdolgozatomat.
Tök szuper, hogy stabil kapcsolatod van, és erőt ad. De hogy érted, hogy kompromisszumot kötöttél? Eleinte nem vonzódtál a párodhoz? Én is megfigyeltem, hogy akikhez nem vonzódom, azokkal sokkal bátrabban, természetesebben tudok viselkedni. Viszont minél jobban tetszik az illető, annál jobban elügyetlenkedem. Nem is azzal van a baj, hogy észrevetessem magam, odáig megy. Hanem amikor kezdene kialakulni, randik, közös programok minden, akkor leszek túl görcsös, és szerintem ezen múlik. Meg talán unalmasnak látszom? Nincs érdekes életem, kevés helyre járok, csendes vagyok, lehet, hogy ez is egy ok.
Mindenesetre nem szeretnék kompromisszumot kötni. Volt egy ilyen kapcsolatom évekig fiatalabb koromban. Tök rendes volt, és biztonságot adott, de magamnak sem vallottam be, hogy nem tetszett, mint férfi, nem kívántam. Valahol becsapás volt, magamat és a srácot is becsaptam. És tudom milyen érzés, amikor megvan a vonzalom,az egészen más. Ilyet szeretnék, de persze az is benne van a pakliban, hogy a végén egyedül maradok. Szerintem az lenne a kulcs (és erre törekszem csak vannak rossz napjaim) hogy az egyedüllétet is elfogadjam, találjak örömforrásokat, tartalmakkal töltsem meg a napjaimat. Akkor talán a szerelem is jön, de akarni, keresni nem érdemes. Most így látom, de ki tudja? :)

Abigel0.32 2016.10.10 19:09:44

@cra:
Szia!
Sok sikert holnap a melóban! Szerintem nagyon sok javulást lehet elérni a munka által, javulni fog az önbecsülésed és a tengés-lengés után jót tesz, hogy napi rendszerességre kényszerülsz (legalábbis nálam ez volt).
... "az elején sokkal könnyebben megnyílok, aztán minél jobban ismerem, annál inkább meg akarok felelni az általam gondolt elvárásainak" - egy kulcs dolgot írtál le ami nálam is így van, és még csak néha sikerül elengedni ezt a berögződést

Abigel0.32 2016.09.27 20:59:48

Sziasztok! Szia CraI
Én is 25 éves korom körül voltam kb ott mint te, hogy nem dolgoztam, és már az egyetemnek nagyjából vége lett, vagyis csak otthon ütem. Szakdolgozatot kellett volna írnom, de akkora szorongás volt bennem, hogy nem jutottam semmire. Közben azzal is tetéztem a terheimet, hogy azon agyaltam, hogy nem fogok tudni elhelyezkedni, és nem is tudtam. Csak alkalmi meg fekete "munkáim" voltak sokáig. De ha meg is szereztem volna a diplomát, akkor tanárként tudtam volna elhelyezkedni. Amire nem hiszem hogy képes lettem volna szorongás és társaitól. Egyébként a gyakorlótanításom jól sikerült, csak nagyon megviselt belül. A vicc az, hogy van érzékem az emberekhez, végül a későbbi munkahelyemen is ezt használtam ki, ahol ügyfelekkel dolgoztam.
Annyira nem zavar, hogy még mindig a szüleimmel lakom, inkább csak van egy olyan hátsó gondolat bennem, hogy ennyi idősen nem itt kéne tartani - de ezt a gondolatot jobb felszámolni, mert nem visz előre. Őszintén: azon túl, hogy anyagilag nagyon nehezen kivitelezhető az elköltözés, egyedül nem is szívesen laknék, jobb azért, hogy van kivel megosztani a hétköznapokat. És voltam sokáig koleszos, szóval tudom milyen másokkal kis helyen osztozni, tehát ebből a szempontból is azt mondom, maradok otthon. Meg a szüleimnek is néhány dologban segítenem kell.. nyilván ha lenne családom akkor másként oldanánk meg, de ebből a szempontból is jobb, hogy itt vagyok.
Az alvászavarom sokkal komolyabb. Amikor egyetemista voltam akkor alakult ki, és gyógyszeresen kezeltek. Jelenleg is ott vagyok, hogy jó állapotomban is szedek egy enyhe nyugtatót a lefekvéshez, meg este már nyugalom, olvasgatás stb... külön rituálé, és idegen helyen nem megy. És ha stresszesebb vagyok akkor otthon sem. Szeretném majd elhagyni a gyógyszert, de sajnos még nem megy, és úgy döntöttem nem görcsölök rá, hogy abba kéne hagyni, mert akkor csak rosszabb lesz. Majd idővel alakul. Egyébként a mélypontomon sokkal többet szedtem, már javult. De ez kicsit bánt hogy most már 11 éve meghatározza az életvitelemet ez a probléma, és még mindig nem oldódott meg.
Még annyit szeretnék neked mondani, hogy ha szeretnéd kipróbálni az önállóságot, akkor tedd meg és költözz el, de ha csak egy ilyen belső nyomás van benned, hogy ennyi idősen nem itt kéne tartani akkor ne hallgass a "hangra", 25 évesen nem ciki a szülőkkel élni. 32 évesen már furcsán néznek rád néhányan, általában azok, akik amúgy sem valami jóindulatú egyének...de nekik sincs semmi közük hozzá. Honnan tudhatnák, hogy ki honnan jött, és merre tart.