Birgi Zorgony 2019.05.22 00:04:37

Nem világos, kedves gaborchen, hogy mik lennének Endre „apró lépései”, melyekkel maga mögött hagyja kezdeti sivárságát. Az, hogy immár együtt mennek neki a szürke hétköznapoknak? Aligha. Nemrég jártam egy lakodalomban, ahol az egyik örömszülő a pohárköszöntőjében egy gondolatot idézett: „A sikeres házasság nem abból fakad, hogy két üres lélek egymásra talál, és megkísérli ’kiegészíteni’ egymást. Ha két üres, boldogtalan lélek összeházasodik, az csupán két üres, boldogtalan lélek házassága lesz. Sikeres házasság csak úgy jöhet létre, ha két teljes, boldog ember köti össze az életét azzal a céllal, hogy közös jövőt építsenek.” Úgy gondolom, Endre és Mária magánsivárságából legfeljebb csak közös sivárság fakadhat, különösen ha már a „mézeshetek” is ennyire lehangolóan erotikátlanul indulnak.

Azt írod: „A hitét és vertikumát vesztett ember még az életében rettenetes poklokat jár. Ennek megértése azonban feltehetően nem csupán a filmből hiányzik [hanem a rendezőből is], így ezt számon kérni rajta bár lehet, de talán nem egészen etikus.” Igazad van, nem etikus, de csak akkor nem, ha az megmarad saját belügyének. De ha művészetet csinál belőle, ha publikálja, ha közhírré teszi, akkor már más a helyzet. És különösen más a helyzet akkor, ha egyébként mindezt a torzulást ráadásul pozitív értelemben igyekszik bemutatni, mert hiszen a film hivatalos – ha úgy tetszik „rendezői” – értelmezésében ez történik. Ha tragikus végkifejletként, „bűnbeesésként” ábrázolná azt, ami Endre és Mária között megvalósult a film végére, akkor valóban nem lenne kárhoztatandó. De sajnos nem így ábrázolja.

Nem kétséges, hogy sokan vannak, akik „hasonló sivárságban élik mindennapjaikat”, mint Endre és Mária. Még azt sem kétlem, hogy olyan is van, aki a szerelmet úgy éli meg és olyan alacsony szinten – „nemi munkaként” – gyakorolja az ágyban, mint ahogy a filmben láthattuk, bár ezt már elég ritkának tartom. De hogy lehet, hogy a rendezőnő csak ennyit tudott „kihozni” a két szarvas találkozásából, amikor nagyon is tudja, mit jelent a szerelem és az erotika, hiszen ennek ékes bizonyítékát adta annak a szerelmespárnak az ábrázolásával, akik a parkban a fűbe heveredve csókolóztak, és akiket Mária hosszasan elnézett.

Birgi Zorgony 2017.02.11 16:00:14

„Materializmus” – „fizikalizmus” – „evolucionizmus”: ezek tehát „csereszabatos” fogalmak. A tudomány tehát, mint említettem, nem szívesen azonosítja magát a materializmussal, mert az filozófia, és a modern tudomány szeretné fenntartani annak illúzióját, hogy pusztán empirikus alapokon áll, és nem szorul rá semmiféle prekoncepcióra, azaz filozófiára. A „fizikalizmussal” úgyszintén nem szívesen hozza magát kapcsolatba a modern tudomány, de egészen más okból, mint a materializmus esetében: azért, mert a fizikalizmus mint kifejezés és fogalom rámutat az egész tudományos felfogás – szcientizmus – gyenge pontjaira. Marad tehát az evolucionizmus, amely viszont sokkal kevésbé „sérülékeny” fogalom, mint a fizikalizmus, még ha a modern tudomány kénytelen is minden erejét annak demonstrálására fordítani, hogy a csoda – hogy tudniillik a mókuscickányból Szókratész lesz –, ha elég lassan történik, akkor nem csoda (Chesterton).

Ezúttal azonban csak a fizikalizmusról van szó, melynek lényege, hogy a biológia törvényei, vagy legalábbis annak „csírái” – már jelen vannak a fizikai szinten is, s nem kívülről „társultak” hozzá. Ha viszont ez így volna, akkor rögtön két problémával kellene szembesülnünk. Egyrészt ha a biológia törvényei már benne rejlenek az élettelen anyagban is, akkor a tudomány – akár a fizika, akár a biológia – miért nem képes ezeket felfedezni benne? Ha ugyanis erre a tudomány nem képes (mint ahogy nem képes), viszont azok mégis jelen vannak benne, akkor a fizika anyagában olyan törvényszerűségek rejlenek, amelyek teljességgel rejtettek a tudományos megismerés számára – vagyis a fizikai értelemben vett anyagban nem fizikai szintű, mondhatni transzmateriális törvények rejlenek. De e feltételezésnek talán még súlyosabb következménye az, hogy ezeknek a rejtett törvényeknek valamilyen értelemben már akkor is jelen kellett lenniük az anyagban, amikor a fizikai univerzum létrejött, vagyis a biológia törvényei messze a biologikum megjelenése előtt már kódolva voltak a nem-biológiai síkba. Hogy ez milyen fokú bölcsességet és teleologikus előrelátást jelentene az úgymond élettelen és tehetetlen agyag szempontjából, azt fölösleges is hangsúlyozni. A fizikalizmusnak ez a fajta értelmezése tehát részint a transzmaterialitás feltételezéséhez vezet, ami egyet jelent a fizikalizmus felszámolásával, részint pedig egy képtelen feltételezésbe torkollik.

Van azonban egy másik értelmezési lehetősége is a fizikalizmusnak. Eszerint azok a törvények, amelyek alapjául szolgáltak a szorosabb értelemben vett fizikán túli létállapotoknak, eredendően nem voltak benne az anyagban, hanem csak akkor jelentek meg benne valódi nóvumként, amikor már szükség volt rájuk, vagyis éppen mielőtt bekövetkezett volna a megfelelő evolúciós ugrás. Ebben az esetben a legkézenfekvőbb kérdés, hogy honnan kerültek elő azok a törvények, amelyek aztán az anyaghoz társultak, hogy élővé változtassák. Erre a kérdésre csak azt lehet mondani, hogy onnan, ahol akkor voltak, amikor még nem volt szükség rájuk. Magától értetődik, hogy ezzel megint kiléptünk a fizikalizmus köréből. De egy további probléma, hogy ezek a törvények, úgy tűnik, megjelenésüktől fogva is kizárólag csak „működésük” közben detektálhatók, vagyis az „élő anyagban”.

A fizikalizmus, bárhogyan is értelmezzük, önmagát számolja fel, és véleményem szerint ez az oka annak, hogy a tudomány nem exponálja túlzottan (például úgy, ahogy az evolucionizmust). A fizikalizmus nagyon is nyilvánvalóan megmutatja a tudományos világszemlélet gyenge pontjait, sokkal könnyebben felfedi ezeket, mint a materializmus vagy az evolucionizmus – amelyekkel viszont a fizikalizmus egyenértékű. Továbbá a fizikalizmust nemcsak az „élő anyagra” illene vonatkoztatnunk, hanem a „gondolkozó anyagra” is, vagyis a pszichológiai síkra. Márpedig azt állítani, hogy a „fizikaiból” maradéktalanul levezethető a „lelki” vagy a „társadalmi”, meglehetős merészség volna. Ilyen nagy távolságot sem imaginációval, sem rációval nem könnyű áthidalni (noha éppen erre tesz kísérletet az evolucionizmus).

A fizikalizmus jelenleg egy olyan általános tudományos magyarázó elv, amelynek feladása egyet jelentene a fizikán túli tényezők elismerésével. A fizikalizmus a tudomány és a filozófia határán van, de azt a látszatot kelti magáról, hogy a fizika oldaláról mond valamit, aminek jelentősége már filozófiai. Akár előfeltevésnek tekintjük a tudomány szempontjából a fizikalizmust, akár következtetésnek, egyre megy: maga a fizikalizmus mint a fizikai valóságon túli törvények tagadása szükségképpeni módon vezet el önmaga tagadásába, vagyis a fizikán túli törvények állításába.

Birgi Zorgony 2018.06.11 02:22:20

@neoteny:
Ayatullah Mohsen Araki: Freedom and Causality in Contemporary Islamic & Western Philosophy
www.amazon.com/Freedom-Causality-Contemporary-Islamic-Philosophy/dp/1519221770

Birgi Zorgony 2018.06.13 14:58:17

@neoteny:

A nehézségek sokkal mélyebben rejlenek. Lásd Chalmers: The Conscious Mind. In Search of a Fundamental Theory (www.amazon.com/Conscious-Mind-Search-Fundamental-Philosophy/dp/0195117891). A kválé-problematikával is foglalkozik (plato.stanford.edu/entries/qualia/).

Vagy egy kicsit régebbi megközelítésben Eccles két munkáját tudnám ajánlani: The Brain and the Person és Facing Reality (www.amazon.com/Brain-Person-Boyer-Lectures-1965/dp/B0033V0QH0 & www.amazon.com/Facing-Reality-Philosophical-Adventures-Heidelberg/dp/0387900144)

A problematikát több oldalról is megközelítő interdiszciplináris gyűjteményes kötet sok kiváló tanulmánnyal Cazenave (ed.): Science and Consciousness: Two Views of the Universe (www.amazon.com/Science-Consciousness-Universe-English-French/dp/0080281273)

Mélyebbről, a metafizikai alapokból indítja a vizsgálódást Izutsu: Concept and Reality of Existence (philpapers.org/rec/IZUTCA), valamint Nasr: „In the Beginning Was Consciousness” (archive.org/details/Consciousness_201712)

Nem látom, hogy Braitenberg figyelembe vette volna ezeket (de Allah jobban tudja).

Birgi Zorgony 2017.02.28 15:34:54

@Csebó: Áttérve az idődilatációról a térkontrakcióra (tudom, hogy e kettő valójában egy), érdekes kérdéseket vet fel Novobátzky. Amikor azt hangsúlyozza, hogy „feltétlenül el kell vetnünk azt a tévedést, mintha a rúd nyugalmi hossza az igazi hosszúság volna”, akkor, úgy gondolom, hogy a „lorentzizmusba” való visszaeséstől óvja olvasóit, azzal a distinkcióval megtoldva, hogy Lorentz a méterrúd tényleges hosszát nem önmagához viszonyított nyugalmi állapotához, hanem az éterhez viszonyított nyugalmi állapotához kötötte. Amennyire sejtem, a lorentzi felfogásnak ezt a módosítását E. Szabó képviseli: van abszolút és kitüntetett vonatkoztatási rendszer, de ez minden(ki) számára az önmagával való kinetikus egybeesés – vagyis a nyugalom.

Hasonlóképpen fontos megállapításnak tekintem, hogy ha „a rúd megrövidülése objektív valóság volna, akkor egyszerre két különböző hosszúsággal kellene rendelkeznie, ami képtelenség”. Sajnos a mondat nem Novobátzkytól származik, hanem tőled, János, de elhiszem, hogy híven közvetíti Novobátzky álláspontját. Mármost ha nem lehet szó a méterrúd hosszának objektív változásáról, akkor nem marad más hátra, mint elfogadni a méterrúd hosszának szubjektív változását: nincs olyan, hogy ennyi, hanem innen nézve ennyi, onnan nézve annyi, amonnan nézve amannyi. Ez végül is így egy sajátos formája az érzékcsalódásnak, amely egyébként a tapasztalásnak szinte minden változatában megjelenik valamilyen módon és fokon (pl. a tárgyak távolságból fakadó szubjektív méretének csökkenése). Úgy tűnik, Lorentz és Einstein között az a különbség, hogy míg az előbbi szerint van valóságos hossza a méterrúdnak, Einstein szerint nincs, így aztán nincs is értelme megrövidülésről beszélni, mert hiszen a relativitáselmélet talaján a teljes relativitás/szubjektivitás területén vagyunk. Ami egyébként lehet, hogy így is van.

Bevallom, János, hogy ezt a mérőszámos dolgot nem egészen értem. Ha „szinkronizálunk” három méterrudat, és kettőt két eltérő sebességű vonatra, egyet pedig közéjük a földre teszünk, akkor az egyik vonat méterrúdján mérve az álló méterrúd 80, a másik méterrúdján mérve 90 centis lesz. Nyilván erre mondja Novobátzky, hogy egyazon dolognak nem lehet két, illetve három mérete, és igaza van. Persze saját inerciarendszerén belül a méterrúd mindig pontosan egy méteres, akkor is, ha a térstruktúra kontrahálódik, mert hiszen a kontrakció mértékében kontrahálódik a „mérőszám” is. Ha valaki úgy változik Hüvelyk Matyivá, hogy a világa is vele „hüvelykmatyisodik”, akkor ha a mi világunkban 180 centis volt, új világában is pontosan 180 centis lesz, mert összemegy a centimétere – még ha a mi világunkból 5 centisnek is fog tűnni.

Fentebb azt állítottam „Ha »szinkronizálunk« három méterrudat, és kettőt két eltérő sebességű vonatra, egyet pedig közéjük a földre teszünk, akkor az egyik vonat méterrúdján mérve az álló méterrúd 80, a másik méterrúdján mérve 90 centis lesz.” Kérdés persze, hogy lehetséges-e ilyen mérés. Gyanús nekem, hogy nem, természetesen nem gyakorlati, hanem elvi értelemben. Mozgó viszonylatban ugyanis ilyen mérés nem is lehetséges. A mérés feltételezi az álló viszonylatot, hiszen tulajdonképpen egy fényképfelvétel. Elvi értelemben egy ilyen mérésnek egy pillanat alatt kell végbemennie, és pontosan a pillanat, vagyis az időintervallum kiküszöbölése számolja fel a mozgásbeliséget, ami viszont a dilatációt eredményezhetné. Tehát úgy érzem, hogy bármekkora sebességgel haladjon is el egymás mellett két méterrúd, azok mérete mindig ugyanannyi lesz.

Birgi Zorgony 2017.03.02 15:58:58

@Csebó: „A specrelben ezt a megfogalmazást nem fogadják el…” (Csebó) Ezt bizony rosszul teszik! A mai szóhasználat szerint azt jelenti a szubjektivitás, hogy az adott külső dologba beleviszem a magam szempontjait, vagyis az adott dolog nem a maga inherens adottságai szerint jelenik meg, hanem az adott dolog inherens adottságainak és az én inherens adottságaimnak mintegy a „szorzataként”. Ettől lesz valami szubjektív. Objektív pedig az, amikor olyannak mutatkozik meg egy adott objektum, mint amilyen önmagában, vagyis szabadon és torzítatlanul jeleníti meg inherens sajátosságait. Mondhatni akkor nyerhetünk objektív képet valamiről, ha az az adott dolog olyan, mint amilyen önmagában, önmagából nézve.

[Természetesen az objektívnak és szubjektívnak ez a megkülönböztetése erősen félrevezető, sőt téves, mert hiszen a szubjektum és az objektum, a szubjektivitás és az objektivitás nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező kategóriák, és ha azt mondom, hogy „objektív”, akkor egyúttal azt is mondom, hogy „szubjektív”, mert hiszen mi más számára jelenhetne meg az objektivitás, mint egy szubjektum számára. A tökéletes objektivitás a „Ding an sich” lehetne, amelynek az a lényege, hogy minden szubjektivitást kivonunk a „rendszerből” – csak hát amikor kivontuk belőle a szubjektivitást, kivontuk belőle az objektivitást is, vagyis nem marad vissza semmi, vagy egy gyengébb megfogalmazás szerint visszamarad ugyan valami „objektum”-féle, de arról semmit nem lehet mondani (nagyjából megfelel a prima materiának, amiről úgyszintén nem lehet semmit sem kijelenteni). Ezt a gondolatmenetet azonban tekintsd exkurzusnak, mert nem ide tartozik.]

Ha tehát az objektivitás és szubjektivitás fenti közhasználatú megkülönböztetését alkalmazzuk, akkor azt mondhatjuk, hogy mivel egy méterrúd más hosszúságú saját inerciarendszerén belül, és más hosszúságú, ha egy hozzá képest mozgó inerciarendszerből nézzük, akkor ez épp azért van, mert az egyikből a másikba „átnézve” – és „átmérve” – szubjektív eredményre jutunk, míg ha megmaradunk a méterrúd saját inerciarendszerében, akkor objektív képet nyerhetünk a méterrúdról. Ha egymással mozgási viszonylatban lévő inerciarendszerekből kapott eredményt is objektívnek tekintenénk, akkor visszajutnánk a méterrudak megsokszorozódásához.

Szorosan ide tartozik az, amit nemrég felvetettem: Lorentznél van egy valóságos hossza a méterrúdnak, Einsteinnél nincs. Most azonban, ahogy alaposabban belegondolok, kénytelen vagyok felülbírálni magamat. Az einsteini felfogás szerint is kell hogy legyen egy kitüntetett vonatkoztatási rendszer és egy valóságos hossza a méterrúdnak (olyan hossz, amely független a mérőszámoktól), s ez az adott dolog saját vonatkoztatási rendszere. A méterrúd saját, önmagához képest nyugvó inerciarendszerében valóságos méretű, míg a többi inerciarendszerből nézve mindig más és más méretű.

Bevallom, hogy nekem a térkontrakció elképzelése nem okoz nehézséget, mert Hüvelyk Matyi mindent megvilágít. Még az is meglehet, hogy Einsteinnek is ő volt a kiindulópontja, illetve hát Grimm, de erről alighanem JimmyG-t kellene megkérdeznünk. De komolyabbra fordítva a szót, ne úgy képzeld, Csebó, hogy Hüvelyk Matyi a mi világunkban van, hozzá képest hatalmas bútordarabok között, és ha fel akar ülni egy székre, akkor létrán kell felmásznia. Képzeld úgy, hogy Hüvelyk Matyi világában minden hüvelyknyi: a többi ember, az állatok és növények, a tárgyak, ideértve még az atomokat is. Ha mondjuk Matyi eredetileg 180 cm-es volt, akkor „hüvelykesedve” is ennyi lesz, mert hiszen a colostokja is összement vele. Minden lekicsinyedik. A Novobátzky-féle mérőszám tehát egyezik: bár a méretek változnak, a mérőszámok állandóak. Ahogy te fogalmaztál: „A nyugalmi hossz mérőszáma minden rendszerben ugyanaz, hiszen az etalonként funkcionáló mérőrúd az éterhez képest egyformán kontrahálódik […], így a mérőrúd mindig ugyanannyiszor fog felférni a mérendő rúdra..” Pontosan ez történik Hüvelyk Matyi „hüvelykesített” világában: minden összemegy, minden: nemcsak a mért, hanem a mérő is. Íme, máris eljutottunk a relativitáselmélet eredményének elképzeléséhez.

Birgi Zorgony 2017.03.02 16:02:46

Azt írod, Csebó: „A mozgási hosszt nem fényképkészítéssel határozzuk meg, hanem a vonat két végének az álló töltésen való egyidejű megjelölésével.” Igazad van, tegyük félre most az egyidejűség kérdését, de azért ne feledkezzünk meg róla, hogy az egyidejűséget éppen az a modern fizika számolta fel, amely ennél az elvi kísérletnél alkalmazza. Mindenesetre nem tudom, hogy ez a módszer kiküszöböli-e a fényképfelvételből adódó problémát. Próbáljunk utánagondolni! Hogy tudjuk megjelölni mondjuk a vonat végét a töltésen, amikor a kísérlet éppen arra irányul, hogy megmérjük, hogy a vonat elejéhez képest hol lesz a vége? Ezt csak egy viszonylag nagy térbeli intervallumot átfogó célfotóval tudnánk meghatározni. A célfotónak azonban csak akkor van értelme, ha az expozíciós sebesség nagyobb, mint a vonat sebessége, de még ez sem adna elvi értelemben tökéletes eredményt, csak ha – kizárva a felvétel intervallum-jellegét – igazi PILLANATfelvételt készítenénk. Voltaképpen szinkronizált pillanatfelvételt kellene készítenünk a vonat elejéről és végéről. Mármost ha egy ilyen szinkronizált PILLANATfelvételnél a vonat rövidebbnek mutatkozna, mint ha egyetlen pillanatfelvételt készítenénk róla a korábbi javaslatom szerint – akkor nem tudom, mi a helyzet. Valahogy úgy érzem, hogy ahhoz, hogy egy álló rendszerből rá tudjunk mérni egy mozgó rendszerre, valamilyen fokon ki kell lépnünk a mi álló rendszerünkből, ugyanakkor maga az „átmérés” elvi szinten is komoly problémákat okoz.

Birgi Zorgony 2017.01.07 21:59:11

Tisztában vagyok vele, hogy a megoldás eléggé „olcsó”, mert hiszen egy olyan elvből indul ki, amely kívül esik ha nem is a modern fizika tapasztalatain, de legalábbis a modern fizika értelmezési lehetőségein, mindazonáltal a távoli órák szinkronizációját minden további nélkül el lehet végezni az Aspekt-kísérlet segítségével – éppen azért, mert az kiküszöböli a „lokalitást”. Még egyszerűbb, ha azt mondom, hogy minden további kísérletet megelőzően maga az Aspect-kísérlet a kísérleti bizonyítéka az egyidejűségnek, és innentől fogva az óraszinkronizálás már csak technikai kérdés.

Birgi Zorgony 2017.01.12 19:03:04

De ha mellőzzük az Aspect-kísérletet, és a fizika interpretációs kompetenciájának körén belül maradunk, a fénysebesség egyirányú mérését akkor is megvalósíthatónak találom, éspedig a következő elvi kísérletek révén.

Ugyebár a fénysebesség egyirányú mérésének alapja a távoli órák szinkronizációja. A szinkronizáció alapfeltétele pedig a fénysebesség izotrópiája. Ha tehát bizonyítani tudjuk, hogy a fény minden irányban ugyanazzal a sebességgel terjed, helyesebben hogy az idődilatáció mértéke irányfüggetlen, akkor megvetettük az alapját az egyirányú fénysebesség-mérésnek csakúgy, mint az egyidejűség elvi detektálásának.

Az idődilatáció mértékének – s ezen keresztül a fény sebességének – izotrópiáját a következő elvi kísérlettel lehet bizonyítani vagy cáfolni. Vegyünk két, egyazon helyen lévő szinkronizált órát. E két órát megfogjuk, és azonos sebességgel elvisszük őket egymással épp ellentétes irányba, méghozzá a kiindulóponttól azonos távolságra. Amint megtettük az előírt távolságot, mindkét óra esetében feljegyezzük az óraállást. Ezt követően már csak annyi a dolgunk, hogy egyeztessünk (telefonon, postagalambbal, mindegy): ha a két óra azonos időt mutat, akkor a mozgásirányuk nem befolyásolta az idődilatáció mértékét; ha viszont eltérés lesz a két óra által mutatott idő között, abból megtudhatjuk, hogy az idődilatáció milyen mértékben függ az iránytól. De ugyanilyen eredményre juthatunk akkor is, ha nem a távolságot tekintjük fixnek, hanem az időt, vagyis ha nem azonos távolságra visszük az órákat, hanem addig megyünk, ameddig mindkét órán egy adott idő – mondjuk egy óra – el nem telik. Amikor letelik az egy óra, megállunk, és megmérjük, hogy ilyen messzire jutottunk a kiindulóponttól, vagyis az órák szinkronizációs helyétől. Ha ez a két távolság azonos, akkor az idődilatáció irányfüggetlen (vagy nincs), ha különböző, akkor ebből kiszámolhatjuk az idődilatáció irányfüggőségének egymáshoz viszonyított mértékét.

Ha mindezt tisztáztuk, ebből már kiszámolhatjuk, hogy ha két szinkronizált óra közül az egyiket meghagyjuk eredeti helyén, a másikat pedig elvisszük bizonyos távolságra bizonyos sebességgel, akkor mennyivel kell korrigálnunk e második órát, hogy szinkronban legyen az előzővel – s máris mérhetjük a fénysebességet úgy, hogy előre megbeszélt időpontban az egyik pontból kibocsátunk egy fénynyalábot, és megnézzük, hogy mennyi idő alatt ér oda a távoli szinkronizált órához.

Vagy egy harmadik elvi kísérlet. Vegyünk két szinkronizált órát, és vigyük el őket azonos irányba és azonos távolságra, ámde különböző sebességgel, és nézzük meg, van-e eltérés az általuk mutatott idő között, s ha van, akkor az mennyi. Ha van eltérés, akkor ebből kiszámolhatjuk az azonos irányú, de különböző sebességű mozgás által előálló idődilatáció-eltérést, s ha több ilyen kísérletet végzünk különböző sebességekkel (1–10, 10–50, 50–100, 100–1000 km/óra), akkor a kapott adatokból felírható egy egyenlet arra, hogy az egyirányú mozgás sebessége milyen hatással van az idődilatációra, vagyis kiszámolható, hogy ha két szinkronizált óra közül az egyiket meghagyjuk eredeti helyén, a másikat pedig adott sebességgel adott távolságra visszük, akkor mennyivel kell korrigálnunk az utóbbi órát ahhoz (voltaképpen a 0 km/h-s mozgatáshoz), hogy szinkronban legyen a helyben maradó órával.

Véleményem szerint tehát nem az egyidejűség az, ami megvalósíthatatlan elvi értelemben is, hanem az egyhelyűség, és ha nagyon szőrszálhasogató akarnék lenni, akkor azt kellene mondanom, hogy a probléma nem magával a méréssel, hanem már a mérést megelőző kiindulóponttal kapcsolatban megjelenik, amennyiben a kísérletek alapjául szolgáló „egyhelyű” szinkronizáció nem lehetséges, hiszen a két óra legfeljebb egymás mellett lehet, de azonos helyen nem, és nemcsak hogy két óra nem lehet egy helyen, de voltaképpen semmi, még két atom vagy elemi részecske sem. Bár nem elképzelhető, hogy egy kis csalafintasággal ezt ki lehetne küszöbölni.

Tehát nézetem szerint szimultaneitás gyakorlati és elvi szinten is létezik, ráadásul kísérletileg is fixálható a távoli órák szinkronizációja révén, viszont egyhelyűség (két entitás tökéletes egyhelyűsége) sem gyakorlati, sem elvi értelemben nincs – mint ahogy erre vonatkozóan sincs olyan rögzült terminus technicusunk, mint az egyidejűség jelölésére.

Birgi Zorgony 2016.09.06 16:27:25

Nézzük akkor most újra az indeterminizmus változatait, hogy világos legyen, mi a különbség aközött, amit fentebb kifejtettem, és aközött, amit a tudomány képvisel, illetve ezek miben azonosak. A korábbi hozzászólásomban két változatát említettem az indeterminizmusnak, most azonban ezt kibővítem egy újabbal:

1. Ontológiai indeterminizmus. Ennek jelentéstartalmát most fejtettem ki. Jómagam ezt az álláspontot osztom.

2. Kauzális indeterminizmus. Bizonyos „okozatok” ok nélkül jelennek meg. Véleményem szerint elfogadhatatlan, mert állandósítja a csodát, s ellentmond a megmaradási törvényeknek csakúgy, mint a kauzalitás univerzális elvének.

3. Valószínűségi indeterminizmus. Mindaddig, amíg a szubjektum nem avatkozik be megfigyelése révén bizonyos objektív kvantumfizikai folyamatokba, addig azok léte csupán valószínűségi természetű, és ez a valószínűség csak a beavatkozás (mérés, vizsgálódás) hatására szűnik meg, vagyis például csak a beavatkozás hatására lesz egy „elektronfelhőből” – az elektronból mint hullámból – elektron-korpuszkula. Jól láthatóan e harmadik indeterminizmus is ontológiai természetű, akárcsak az első.

Nézzük meg azonban most azt is, hogy mi a különbség az indeterminizmus 1. és 3. változata között.

1. Az ontológiai indeterminizmus egyetemes jelenség, mind a mikro-, mind a makrovilágra jellemző, míg a valószínűségi indeterminizmus csak a mikrovilág vonatkozásában vetődik fel, és megoldatlan, miért csak ebben a vonatkozásban vetődik fel.

2. Az ontológiai indeterminizmus állapotából a tárgyak sosem lépnek ki. A valószínűségi indeterminizmus „időszakos” természetű: a determinizmus (vö. „a hullámfüggvény összeomlása”) és az indeterminizmus állandóan váltakozik benne; a vizsgált dolgok hol kilépnek a determinizmus világából, hol újra visszalépnek.

3. Az ontológiai indeterminizmus értelmében a megfigyelés semmiféle ontológiai hatással nincs a tárgyakra. A valószínűségi indeterminizmus értelmében a megfigyelés jelenléte vagy hiánya alapjában változtatja meg a megfigyelt objektumot.

4. Az ontológiai indeterminizmus évezredes tudása az embernek, s ha Nyugaton nem is vált általánosan elfogadottá, Távol-Keleten – különösen az ind védánta-bölcseletben – lényegi eleme a valóság-értelmezésnek. Ezzel szemben a valószínűségi determinizmus XX. századi természettudományos hipotézis.

Remélem, sikerült világossá tennem, mi az álláspontom, illetve az miben különbözik az indeterminista tudományos állásponttól, bármilyen értelemben is fogjuk fel e tudományos indeterminizmust. Remélhetőleg az is világos, hogy a világ kontinuus voltából fakadó „ontológiai elmosódottsága” semmilyen módon nem „véletlenszerűsíti” a világot, csupán – à la Kratülosz – nem engedi a világ-kontinuum „diszkontinualizálását” még egyetlen pillanat vonatkozásában sem. Ugyanakkor a dolgok „ontológiai elmosódottsága” kiválóan alkalmas arra, hogy magyarázatául szolgáljon ama kvantumfizikai jelenségek legalábbis egy részének, amelyek tudományos – „koppenhágai” – magyarázatai ellentmondanak mind a kipróbált és bevált tudományos törvényeknek, mind a természetfilozófiai „józan észnek”.

Birgi Zorgony 2016.09.06 16:30:12

Néhány konkrét megjegyzésedre szeretnék még reflektálni.

1. Az egyik „elbeszélési pontunk” érzésem szerint az, hogy te a folyamatos változást determinizmusként értelmezed, mert hisz éppen egy kauzális összefüggésrendszer az, aminek hatására az adott dolog változáson megy át. Ezzel maradéktalanul egyetértek. Én azonban másképpen és máshonnan ragadom meg a kérdést: az adott dolog – a folytonos determinációk hatására – folyamatos ontológiai átmenetben, vagyis az „ontológiai elmosódottság” – a platóni keletkezés – állapotában van. Ha úgy tetszik, alkalmazhatjuk erre a „determinált indeterminizmus” kifejezést is.

2. Azt írod: „Azért mert ezen fogalmak, például maguknak a »dolgoknak« a fogalma olyan önazonossághiányt mutatnak, mint Herakleitosz folyója, a fizikai világ egészét mint egy összefüggő rendszert még jellemezheti az ontológiai egyértelműség.” Ez nem így van, és ezzel kapcsolatban csak arra tudok gondolni, hogy nem értetted meg, hogy a folytonos „önazonosságvesztés” csupán egy másik megfogalmazása annak, hogy „változás”. Te ugyanis azt állítod, hogy lehet, hogy a világban minden alá van vetve a változásnak, de a világ egésze nincs alávetve. Ez pedig nonszensz.

3. Azt írod: „Nem értek egyet azzal, ahogy te, a legtöbb fizikai és ismeretterjesztői irodalom felfogását követve, a kvantummechanika indeterminista interpretációjára jellemző fogalmi leírást magának a mikrofizikai valóságnak a leírásának tekinted, és levezethetőnek tartod a világra jellemző ontológiai indeterminizmusból. Ezzel ugyanis megismétled azt az utat, amit Heisenbergék is bejártak: az indeterminista filozófiai alapállásuk következményeként született meg a kvantummechanika indeterminista értelmezése.” Ezzel szemben én nem „a kvantummechanika indeterminista interpretációjára jellemző fogalmi leírást” tekintem – természetesen csak relatív – kiindulópontnak, hanem azt a jelenséget – mondhatni kísérleti tapasztalatot –, amelynek ez a leírás az egyik, szerintem helytelen értelmezése, s amely helyett jómagam egy másik értelmezést kíséreltem meg. Továbbá, ha egyszer a „koppenhágaiak” indeterminista kvantumfizika-értelmezése és az én értelmezési kísérletem között – mint fentebb bemutattam – nehezen eltúlozható a különbség, akkor nyilván az általános „koppenhágai” indeterminista háttérszemlélet és az én indeterminista háttérszemléletem között is meg fog jelenni ugyanez a különbség. Ahogy a két kvantummechanikai értelmezés összemosása illegitim részedről, éppoly illegitim a két indeterminisztikus háttérszemlélet összemosása.

4. Azt írod: „Úgy látszik, te a filozófiát tekinted elsődlegesnek, én a valóságképet, a fizikusok egy része pedig a fizikai elmélet szépsége, egyszerűsége alapján dönt. Hogyan lehetne ettől a relativizmustól megszabadulni?” A valóságképet elsődlegesnek tekinteni filozófia nélkül csak a naiv realizmus tudja. Viszont a naiv realizmus is filozófia: mindennemű filozófiai megfontolás elutasításának „filozófiája”. Amikor a valóságképet tekinted elsődlegesnek, neked is megvannak a filozófiai előfeltevéseid, és te is a saját valóságképedből indulsz ki. Gondolj csak Karácsony Rezső „Egy a valóság s ezer a ruhája” című háromkötetes, többször is kiadott fizikai olvasókönyvére! A cím azonban eredetileg Szabó Lőrinc „Ez vagy te!” című versének egy sora, s minthogy ez utóbbi a Csándógja upanisad egyik részletének költői átirata, a könyv és a vers valóságfelfogása homlokegyenest ellentétes egymással: az előbbinél az egyetlen valóság a fizikai univerzum, az anyag, az utóbbinál Isten. A fizikának is megvannak a maga filozófiai előfeltevései, még akkor is, ha a természettudósok rendszerint botcsinálta filozófusok (például az általad közölt idézetben Heisenberg összetéveszti a kanti Ding an sichet, vagyis a numenont a fenomenonnal). Egy fizikai elmélet szépsége szerintem az általános tudományos világképet sosem fogja meghatározni, legfeljebb egy-egy részletprobléma megoldását befolyásolhatja. Tehát marad a filozófiai-szubfilozófiai-ideológiai előfeltevés, viszont ez megkerülhetetlen. Mindaz, aminek következtetésként van filozófiai jelentősége, szükségképpen filozófiai premisszákból származik, ráadásul a filozófiai input szükségképpen összhangban is lesz a filozófiai outputtal. Ami például a modern természettudományt legáltalánosabb filozófiai nézetként meghatározza, az az, hogy az egész a részekből jön létre. Ezért a modern természettudomány módszertanilag analitikus, és ebből nagyon sok minden levezethető. Egy, a részeket az egész elé helyező tudományos szemlélet nem lehet, hogy ne legyen analitikus, nem lehet, hogy ne legyen materialista, és nem lehet, hogy ne legyen evolucionista.

Ami pedig a különböző előfeltevésekből fakadó „relativizmust” illeti, ezt talán az tudja legjobban elkerülni, aki képes reflektálni saját előfeltevéseire, s ugyanakkor – szinoptikus módon – kívülről és felülről képes rátekinteni a különböző szempontokra.

Birgi Zorgony 2016.09.14 23:17:57

Kritikád lényegi pontokra mutat rá, de ezek kifejtése már túlmutat a jelenlegi bejegyzésen. Úgyhogy csak rövid utalásokra vállalkozom.

A Zénón-paradoxonok ugyanarra világítanak rá, amit én is megpróbáltam elmondani: a kontinuus „mennyiségek” diszkontinuizálása – megszakítása, „kvantálása” – önellentmondásokba torkollik. Ha felveszünk egy diszkrét állapotot, akkor abból már sosem lesz mozgás. A megoldás, amit javasoltál (a nyílvesszőnek adott sebesség-paraméter) a megoldás illegitim belecsempészése magába a problémába, ugyanis a sebességhez idő is kell, márpedig a pillanat lényege az idő hiánya. Laplace démonjának pillanatfelvételében sem lesz benne a sebesség. Te legfeljebb csak két pillanat relációjában vehetsz fel sebességet (amihez persze két térbeli pont relációja is szükséges), viszont ezzel vissza is kerültünk a Zénón-paradoxonhoz, vagyis nem oldottunk meg semmit. Ha a mozgást akarjuk, el kell utasítanunk a pillanatnyi állandóságot is; ha ragaszkodunk hozzá, nem tudunk megmozdulni.

Attól tartok, amikor én létről beszélek, szemben a változással, akkor te a „lét” alatt az anyagi univerzum létére gondolsz. Amiről viszont én beszélek, az a platóni értelemben vett lét, melynek lényege a változatlanság (önazonosság). Az anyagi univerzum – a platóni értelemben vett keletkezés – lényege viszont a változás (permanens önazonosságvesztés). Direkt módon Kratülosz (egyszer sem lehet ugyanabba a folyóba lépni), indirekt módon pedig Zénón (a nyílvessző egyetlen pillanatban sem lehet nyugalomban, mert az lehetetlenné tenné a mozgást) mutatott rá arra, hogy a fizikai univerzumnak pillanatnyi vonatkozásban sincs önazonos léte.

Az a helyzet, hogy az általad felvetett „a” és „b” verziót egyaránt helytállónak találom, csak más vonatkozásban. Egyrészt az, hogy „van lét, de nincs változás”, a lét platóni definíciójának lényege, mert hiszen a lét mindig önazonos, s így kizárja a változást. A lét per definitionem változatlan. Ettől lét. A „lét” azonban nem az anyagi univerzumot jelenti, hanem az ideák világát, végső soron és legteljesebb értelemben pedig az isteni létet. Úgyszintén helytálló az, hogy „van változás, de nincs lét”, csak immár a keletkezés világának, vagyis a mi empirikus világunknak a vonatkozásában. „Mi változik, ha nincs, ami változzon?” – teszed fel a kérdést. Jó kérdés, de én is feltehetném neked: Mi lenne az, ami változik? Persze, az anyag változik. Na de mi az anyag? Az anyagot mi csak változásként, s nem létként ismerjük. Semmi nem tudunk arról, mi az anyag szubsztanciája. Skolasztikus – és paradox – megfogalmazással élve mit sem tudunk az anyag materiájáról, csak különböző (megjelenési) formáit ismerjük. Az atomokról kiderült, hogy nem atomoszok, az elemi részecskékről, hogy nem elementariusok, a kvarkoknak meg „színeik” vannak. A materia – a valódi, a tiszta anyag – hajszája a formák áradatában tehát tovább folyik. A Wikipédia „Elemi részecske” szócikke ugyanezt így fogalmazza meg: „A fizika egyik leglényegesebb célkitűzése, hogy megtalálja a legelemibb részecskéket, amelyekből az összes többi részecske felépíthető, míg maguknak nincsenek még elemibb összetevőik.” Ilyet azonban nemcsak gyakorlatilag, de elvileg sem lehet találni, mert minden változás elemi fundamentumának, annak, ami mindenben ugyanaz, változatlannak kellene lennie. Ámde ha lenne ilyen, akkor – à la Zénón – megint csak nem lenne változás. A formák – kvalitás-együttesek – áramlása mögött nincs semmi szubsztancialitás. Van tehát változás, de nincs változó. Ha a változás mögött volna változó, akkor az változatlan volna. Csak a változás változik.

Azt írod: „Nem látszik, hogy mire vonatkozhatna az általad elfogadott oksági determinizmus, ha egyszer tagadod bárminek a határozott létezését, ami a tárgya lehetne ennek a determinizmusnak.” Az okság, ha jól megnézed, nem a létezéshez mint olyanhoz, hanem a változáshoz mint olyanhoz kapcsolódik. Az okság még az álomban is működik, ahol van változás, viszont nincs, ami változna. Okság és változás elválaszthatatlanok; nincs változás okság nélkül, nincs okság változás nélkül. A kettő egyazon érem két oldala. A mozgás és változás elidegeníthetetlen sajátossága a folytonos – kratüloszi értelemben szakadatlan, „indiszkrét” – átmenetiség. Azért, mert valaminek nincs diszkrét állapota, miért ne vonatkozhatna rá az okság? Miért tagadná ez a permanens ontológiai átmenetiség az okságot? Éppen hogy feltételezi! De természetesen maga a kauzalitás is kontinuus. Kauzális determinizmus és folytonos változás (ontológiai átmenetiség): ezek elválaszthatatlanul összetartoznak.

Összefoglalva, egyetértek veled a kvantummechanika koppenhágai értelmezéséből kiinduló kauzális és valószínűségi indeterminizmus elutasításában, de a klasszikus természetfilozófiából kiindulva felvetem az „ontológiai indeterminizmus”, illetve az „ontológiai elmosódottság” fogalmát – amely viszont egyszerűen annyit jelent, hogy a változás nem ismer diszkrét állapotot: egyszer sem léphetünk ugyanabba a folyóba.