Regisztráció Blogot indítok
Adatok
redriver

0 bejegyzést írt és 37 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.

Admin Szerkesztő Tag Vendég
Szombaton Orosházán járt a MoMa és a piac előtt osztottuk az 500 napos program ismertetőjét. Ilyenkor sokan megállnak és szóba elegyednek velünk. Jól esik ilyenkor felvilágosítani honfitársainkat. Egy idősebb honleány magas lóról kezdte: „több nyugdíjam lesz-e attól, hogy elfogadom az önök…..
redriver 2017.05.09 13:05:08
@legális: Leírtam, mi a valóság. Egyszerűbben óhajtod?
Nos, vannak igen magas nyugdíjak, és rengeteg idős ember nyomorog. Amíg az ember bírja erővel, egészséggel, addig elvárható tőle, hogy maga igyekezzék előteremteni azt, amire szüksége van. Az öregség ezt jelentős mértékben akadályozza.
Erkölcstelen az az állam, amely magas járulékkivetés mellett emberek tízezreit tartja a nyomor szintjén. Továbbá: ha törvényileg akarják kötelezni az aktívakat a "szülőtartásra", akkor ez mutatkozzon meg a járulékmegállapításban is. Egy társadalom állapota abban mérhető, hogy hogyan bánik a gyerekekkel és az öregekkel. Eszerint a magyar társadalom halálos beteg.
redriver 2017.05.09 14:56:45
@Kampfer: Én is emlékszem azokra az időkre, az volt a nadrágszíj, meg a fűnyíró kora. Egyszer meg is kérdeztem Kósánét, amikor a maszop az ingyen napközivel meg nyugdíjemeléssel kampányolt, hogy: gondolkodik-e valaki azon is, milyen vékony az aktív dolgozói réteg, és hogy meddig lehet még ezt a vékony réteget összeomlás nélkül tovább terhelni?
Elismerte, hogy igazam van, de nem sokkal utána le is mondott. Arra is emlékszem még, hogy Bokros előtt 36-38% volt az infláció, azzal is muszáj volt valamit csinálni, és az IMF ragaszkodott a kiadások lefaragásához. Nagyon kevés kivétellel az egész ország egyik napról a másikra élt. Hülyeséget hülyeségre halmoztak. De ezek se jobbak... legalább ne etetnének azzal, hogy most milyen jó, és mennyivel jobban teljesítünk!
Hagyják meg a ius murmurandit legalább, és ne kelljen nekem Lőrinc mestert és társait még látni se!
Az Újszövetség mindenféle szempontból sok változást hozott. Isten először a választott népet keresi meg a megtérés lehetőségével. Ha Istennek nem lett volna egy rejtett terve a Gyülekezettel kapcsolatban, és ha a választott nép (akár csak Jézus feltámadása után) mint nép megtért volna,…..
redriver 2016.09.03 16:57:37
A posztod címe "Szellemi és földi hatalom a Bibliában". Ugye? Nomármost: egy gyülekezeti vezető, amikor tanít, akkor az előbbi, amikor pedig tilt, előír, fegyelmez, akkor az utóbbi kategóriára jellemző feladatot végzi. Erre pedig - hitem szerint - nem Istentől kap egyedül felhatalmazást, hanem a közösségtől is, amely megválasztotta. Így hát nekik is elszámolással tartozik. Jómagam pedig mindössze ezt próbálom megértetni magam körül az emberekkel, már amikor próbálom, egyre ritkábban.
Úgy vélem: a kiemelt jog gyakorlása kiemelt felelősséggel is párosul. Az igehirdetésért csak Istennek kell elszámolnia, de a közösség működését, mindennapjait, hangulatát érintő közvetlen döntéseiért és tevékenységéért a közösség előtt is felelnie kell. És ez bizony nagyonis jól szabályozható. És ha a gyülekezetek mernének az ilyen dolgokban világos szabályokat lefektetni, akkor nem történhetne meg, hogy valakit egy félreérthető mondatért hetekig-hónapokig cincálnak a vezetők, viszont a vezető minden hibáját elintézik azzal, hogy majd Isten elszámoltatja, ő is ember, tévedhet. Ez kettős mérce, ami tényszerűen nincs összhangban a Bibliával.
És az ilyen esetek gyakran vezettek már oda, hogy akinek a diktatórikus, bírálhatatlan, magát csalhatatlannak képzelő vezetőben megrendült a hite, elhitte, hogy akkor ő Isten ellen lázad, a Beléje vetett hite is megrendült.
Ezért nem tartom én helyesnek ezt a vezetőkultuszt, ami emberek számára követel feltétel nélküli bizalmat, engedelmességet. Ha ezt a világi közösségekben, csoportosulásokban károsnak, elfogadhatatlannak tartjuk, miért kellene vajon az - elvileg magasabb erkölcsi követelmények szerint élő - keresztyén közösségekben kívánatosnak tekinteni? A megkérdőjelezhetetlen tekintély, döntési jog, a bírálhatatlan intézkedések - ezek az uralkodás és nem a vezetés jellemzői. És hát, megint csak azt kell mondanom: a pogányokon uralkodnak... köztetek ne így legyen. Nem én mondtam ezt.
redriver 2016.09.04 07:43:58
Bocsáss meg, de én nem vezetési stílusról beszélek. A stílus lehet bármilyen - a vezetés iránya és módszere a lényeg. Tőlem mondhatja valaki bármilyen szelíd, ájtatos, kedveskedő stílusban a parancsait, ha csak parancsolni tud, de érvelni és mérlegelni, belátni és korrigálni pedig nem, akkor szimpla diktátor.
Miért kell vezetőt választani? Minek eljátszani a komédiát, ha a választás arról szól, hogy a megválasztott vezető innentől kezdve bármit tehet, elvárhat, előírhat - a kis mezei hívőnek meg egy választása van: ha nem tetszik, kívül tágasabb.
Szellemi közösség - igen, ahol van ilyen, ott egyetértés is kialakulhat. De a szellemi közösség nem azonos a vallásos csoporttal.
Én hiszek abban, hogy Isten látja a dolgokat, és bele is szólhat. De ha azok, akiken a dolgok múlnak, nem Rá, hanem a vezetőkre figyelnek, akkor elszáll a lehetőség, amit Isten ad a változásra. Amikor Isten egy gyülekezetet egyik problémahalmazból a másikba visz, és a gyülekezet vezetői és többsége továbbra is minden alkalommal elzárkóznak az elemző tisztázás elől, a korrekció elől, hanem még erőteljesebben húzzák az addigi szíjakat a szájkosarakon, akkor Isten bizonyára azt mondja: jól van, gyerekek, ha ti jobban tudjátok, akkor csináljatok, amit akartok.
Egy keresztény vezetőnek nem az a feladata, hogy átnevelje a híveket, előírja és elbírálja a magatartásukat, életük minden kis részét, hanem az, hogy szolgálja hitben növekedésüket, erősödésüket, épülésüket. Egy átnevelő tábor kiskorúnak kezelt lakóitól nem lehet érettséget várni, akkor sem, amikor a vezetőnek is haj, de jól jönne egy érett hívőközösség, mert épp bajban van.
Na de mindegy is... már megint vitába bonyolódtam, bocs. Hiába, túl sokáig éltem a világban, kettesben a Bibliával, egyház nélkül...
redriver 2016.09.06 06:34:52
Én sem szentenciát mondtam.
Azért is nem keresek másik közösséget, mert a tapasztalataimat nem érzem gyülekezet-specifikusnak. Ez a hierarchikus egyház szemlélete, ez az örökség, amit a protestantizmus újratermelt, csak más szervezeti formák és külsőségek között.
Én változatlanul azt mondom: a keresztyén hit alfája és omegája Jézus Krisztus, és ha valaki észleli, hogy a gyülekezeti működés, sőt, a tanítás is gyakran explicite szembehelyezkedik Jézus beszédeivel, az még nem jelenti azt, hogy az illető oszlop-szent akarna lenni. Lehet, hogy csak a közösség jézusi leírását szeretné megvalósulni látni, és a lutheri szemléletet, amely szerint nincs szükség közvetítő papságra. Mert ezt a lutheri gondolatot látja leginkább összhangban állónak az - általam itt már többször idézett és hivatkozott - jézusi gondolattal a keresztyén közösségről és vezetésről.
Nem követhet az ember olyan tanítást, amiben nem hisz, mert ami hitből nincs, az bűn. Győzze meg a tanító a hallgatóit, ne pedig parancsokkal és tilalmakkal akarja elérni, hogy ugyanazt gondolják, amit ő, úgy éljenek, ahogyan ő helyesnek tartja. Mert akár beviheti őket a bozótba.
A keresztyén hívő nem a tanítóin, lelkészein keresztül kapcsolódik Jézus Krisztushoz, hanem egyénileg, saját személyében. Ez alapjában tér el a zsidó közösségek kollektivitásra épült működésétől. Ezért volt hiba a keresztyén felekezetek részéről ugyanazt az autoriter, hierarchikus felépítést és működést átvenni és őrizgetni. A keresztyén emberek tömege nem Isten választott népe, hanem Isten megváltott, visszafogadott, megszabadított gyermekei. Akik mind egyek a Krisztusban, nincs zsidó meg görög, úr és szolga, stb. Ez az elv. Az egyenlők közössége, akik együtt, egymást segítve mennek az Úton.
Aki elöl megy, az nem nagyobb és több a többinél, csak épp rá van bízva egy feladat. De ha irányt téveszt, vagy rossz tempót diktál, akkor kinek-kinek joga és kötelessége, hogy mérlegeljen: megy-e utána, vagy megnézi az iránytűt és a térképet. Ha az elöl haladó sosem néz hátra, ha sosem hallgatja meg a többiek hangját, ő maga is veszélybe kerül. Mert ő sem mindentudó. Az autoriter, hierarchikus felfogás azonban ezt sugallja.
„A nemzet olyan emberek csoportja, akiket múltjukra vonatkozó téveszmék és  szomszédjaikkal szembeni közös gyűlölet kötnek össze” Karl Wolfgang Deutsch (Nationalism and its Alternatives) A nacionalizmus kialakulása, és jelentősége a modern történelemben A XIX. századnak, de bizonyos mértékig…..
redriver 2016.08.03 14:27:37
Amennyire én tudom, sem a nemzet, sem a nemzetállam fogalma nincs egységesen kikristályosodva az egyes filozófiai és politológiai irányzatokban, iskolákban. Ezért ami az ezekben folyó vitákból a politikai közbeszédbe átszűrődik, eléggé esetleges és félreértésekkel terhelt. A laikus közbeszédben ennél is rosszabb a helyzet: a nacionalizmust a sovinizmussal keverik össze, a nemzetállamot a tradicionalizmussal, stb. Számomra a nemzetállam csupán a status quo-t jelenti, amelyet ostobaságnak tartok vehemensen támadni, amíg a támadók nagyobbik része semmilyen jól látható és megvalósítható, a nemzetállami keretnél nagyobb lét-, vagyon- és jogbiztonságot előrevetítő koncepcióval nem rendelkezik. Ezt a migrációs válsághelyzetben bemutatott hisztéria kontra egyhelyben-topogás kiválóan jelzi. Az ősmagyarász-klubok és harci alakulatok romantikus, hőslegendárium-alapú csörtetésének semmi köze a nemzetállami kérdéshez, az szimpla belpolitikai cirkusz. (Még a magyar őstörténetet is teljesen félreértik és hamisítják.) Ám ha a tömegekre gyakorolt befolyásukat csökkenteni akarjuk, akkor nem velük kell küzdeni a tatamin, hanem józan és végrehajtható megoldásokat tárni a jónép elé a hasonló válsághelyzetekben.
Azt gondolom, a nemzetállam nem szorul rekonstrukcióra, mivel még él, jelen van és működik is. Hol jobban, hol rosszabbul. Én az orbáni kalandot nem ilyen irányú kísérletnek látom, hanem egy újabb, színeiben és jelképeiben valamint beszédeiben zavaros, "puha", de totális diktatúra vágyálmának. Mindenféle eszméből és rögeszméből kiszedte a tetszetős, populárisan jól használható elemeket, s ezekből a módszerbeli gátlástalanság eszközének felhasználásával készítette el a csak neki ízletes salátát.
Európa csak Isten kegyelmében és segítségében bízhat, mivel a nagyok játszmájában még labdaszedő is nehezen lehet. Sem méretei, sem stratégiai jellegű anyagi javai, sem szellemi állapota nem teszi partnerré ebben. Az orosz medve itt ül a határán és figyel, az USA odalökhető koncnak, feláldozható kisinasnak tekinti maximum, az iszlám és kínai inváziós potenciál pedig akkora, hogy ha elindul, Európa, mint tényező egyszerűen eltűnik. Ilyen körülmények között a nemzetállamokkal bíbelődni szerintem tárgyi tévedés. Nagyobbat nem tudunk csinálni, mint a felsoroltak, és ahhoz, hogy szükség legyen ránk, nem nagyobbat/jobbat kell csinálni, hanem MÁS-t. És bízzuk a Nagyokra, hogy mit sütnek ki, mire tudják ezt a másmilyet használni. Ez állam-szinten Svájcnak egyszer már bejött, hátha bejön kontinens-szinten is.
Ami meg a nemzetállami kereszténymentést illeti (nopláne szellemi értelemben), nem hinném, hogy ez szükséges, vagy lehetséges lenne, őszintén szólva nem is hiszem, hogy ezzel próbálkozna akár.:))
Európának békésre, védekezőre és adakozóra kellene vennie a figurát, de helyszűkére hivatkozni, ha a befogadásról van szó. Megértetni a globális elittel, hogy itt megpihenhetnek, őrizhetik értékeiket, elbújhatnak kis időre egymással találkozni és tárgyalni, ha békén hagynak bennünket.
Ezt az egy kivezető utat látom ma járhatónak.
redriver 2016.09.02 13:01:09
Lexa, két különböző dologról beszélünk. A homogén nemzetállam persze, hogy utópia, ezt már Szent István is tudta. Sőt, azt is, hogy nem csak utópia, hanem teljes ostobaság, erre törekedni értelmetlen és káros.
A jelenleg Európában létező, saját törvényekkel, kormányzati formával, határokkal rendelkező alakulatokat viszont jobb híján még ma is így hívjuk. Én ezt neveztem status quo-nak. Ez az a működtethető, mindenki számára megélhető és még belátható legnagyobb egysége a társadalmi létezésnek - nézetem szerint -, amelyet nem kellene még a szélsőjobb származásmániákusai és az ultraliberálisok világkormányt követelői között dúló ostoba, irracionális boxmeccs oltárán feláldozni.

Ami a szuverenitás egyes elemeit illeti: az a kérdés, miről mondunk le! A kiegyezés anno szükséges volt, de a külügy, hadügy és pénzügy önállóságáról való lemondás sodorta végül Magyarországot a 14-es háborúba, ahonnan összezsugorodva és szegényen jött ki. Az európai nagyhatalmaktól én nem várok semmi jót, én szeretem az anyanyelvemet, az irodalmunkat, a népzenét, néptáncot, az Árpád-kor történelmét és a Hunyadiakét is, csodálom Széchenyi gróf munkáit, Bethlen gróf kormányzását, a két háború közti aprómunkát, ami Trianon után újra élhetővé tette az országot, a kádári konszolidációban nőttem fel, ami a szocialista kísérletből a legjobbat hozta ki, amit lehetett...
Brüsszelben jó tíz éve volt alkalmam sokat beszélgetni flamand politikusokkal, agrárszakemberekkel - ahogyan ők elképzelték az Uniót, az okos, hasznos, sőt, lelkesítő volt. Évekig dolgoztam Bajorországban, megismertem közelről, élőben a bajor "szeparatizmust" - az sem olyan volt, ahogyan a sajtó és a közírók sopánkodtak és tüzeltek miatta.
Az iszlám országokból bevándorlás tömegméretűvé válása azonban aggaszt, és a krízis nem oldható meg jelszavakkal, meg hülyénél is hülyébb óriásplakátokkal. A krízis idejére fegyverszünetet kéne kötniük az európai jövő lózungmágusainak egymással, ha még maradt egy cseppnyi józan eszük. Nem az iszlám bevándorlók kisebbségi jogaival, meg nem is a nemzeti jelképek lobogtatásával kéne most foglalkozni, hanem konszenzusra jutni Európa országainak a határkérdéseket, a közbiztonságot, a törvényes működést illetően. Ki kell mondani, hogy aki ide be akar jönni, le akar telepedni, annak el kell fogadnia, hogy mi így élünk. Nem szegheti meg a törvényeinket, nem követelheti meg, hogy lemondjunk a saját tradícióinkról, kultúránkról – egyszóval nem veszélyeztetheti a kialakult jogrendet. Ezt az, aki valóban veszélyből menekül ide, megérti. A többi pedig menjen vissza oda, ahol a jogrend az ő szájíze szerint való. Jogunk van az önvédelemre.

És ezért, emiatt nem tartom most időszerűnek a nemzetállam elleni vehemens támadásokat.
Megjelent: Valóság 2013, 6.sz., 1-14 (Bevezetés)Manapság újult erővel vetődik fel a kérdés, hogy van-e jövője az európai kultúrának és civilizációnak, működnek-e globális méretekben gondolati sémáink, a tudomány terén működik-e a multikulturalizmus, vagy a mai nagy erjedésben minden, amire korábban…..
redriver 2016.08.15 19:46:32
Figyelmesen újraolvastam ezt a részt. Hiányos műveltségem okán meg sem kísérelem, hogy ebben a témában részletekbe menő véleményt fogalmazzak meg.
Ám abból, amit itt leírtál, nekem egy eléggé egyértelmű következtetés szűrődött le, amit felületes átlagagyalgóként sok éve hajtogatok (persze, főleg a társadalomtudományokra vonatkoztatva - történet-, vallás- és pszichológiai kutatások, iskolák jellegzetes hibájának észleltem ezt).
A kutató, a tudós a vizsgálódásai során talál valamit. Nevezzük ezt ötletnek, vagy felismerésnek, mindegy. Ezt a valamit koncepcióvá, elméletté dagasztja, s az adott területen mindent megmagyarázó vezérelvvé teszi. És - érdekes módon - itt megszűnik, eltűnik a kreativitás előszobája, a divergens gondolkodás, és az addig elfogulatlanul csapongó, keresgélő, játszadozó tudós a maga alkotta elméletet megkérdőjelezhetetlen, tobábbfejlesztésre nem szoruló teljes igazságként kezeli, elutasítva, elhallgattatni igyekezve minden gondolatkísérletet, amely akár a leghalványabban is eltér, nopláne ellentmond az ő meglelt "igazságának". Megfeledkezik a saját útjának szabadságküzdelmeiről, a saját kiközösítettségéről, a gúnyolódásokról, a fenyegetésekről, mindenről - és átáll a konzervatív/konformista oldalra, amelynek egyetlen célja a "másik hang", a másféle gondolat eltüntetése - végsősoron a megállás, és a status quo megőrzése.
Ekkor már az ÜGY, amit védeni és szolgálni vél - ő maga. Már nem játszik, nem kutat, hanem pusztán önérvényesít. Beérkezettnek, célnál lévőnek érzi magát, az eredményt, amire jutott (s ami talán csak egy kis jelzőkaró a hosszú úton) a CÉL helyére teszi. S aztán társadalmi státusától függő módon és mértékben igyekszik mindenkit lelökni az útról, aki ezt a részeredményt nem tekinti végcélnak, bírálhatatlan és tökéletes Igazságnak.
A politikában így keletkeznek a véres polgárháborúk, a totális diktatúrák.
A keresztény vallásban a felekezetek.
Az ilyen gondolkodók, tudósok, reformátorok, újítók a szabadságot, az ember szabadságát csak addig óhajtják, követelik, csak addig küzdenek érte, amíg az nekik maguknak szükséges a saját igazuk, önmaguk érvényesítéséhez. Ha feljutottak a vágyott síkra, szembefordulnak addigi életútjukkal, s módszereikben egykori elnyomóikat, a régi zsandárokat és börtönőröket követik.
Két szembenálló szekértábor lövi ilyenkor egymást a keskeny út két oldalán, s a közöttük lévő úton haladó keresők, szabadok, a sokszínűség képviselői közül sokat eltalálnak, és még többen belefáradnak - s elhiszik, hogy be kell tagozódni vagy az egyikbe, vagy a másikba.
Ez az a felfogás, a kizárólagos igazságok és lezárt elméletek erőszakos nyomulása, ami öli, egyre öli az emberi szabadságot, a közösséget, a szolidaritást.
Szerintem (ez mindig hozzáértendő!)
redriver 2016.08.18 15:19:14
A teljesen korlátmentes gondolkodás szerintem tulajdonképpen egy teljesen gondolkodásmentes korlát. :)) Ez a posztmodern dekonstrukciós izé, amiről írsz, a vízzel együtt a gyerek kidobásának tudományosabb megfogalmazása.
A szélsőség a gyakorlatban mindig elvérzik, azonnal kitűnik a működésképtelensége. Az elvárt válaszhoz, járt úthoz, elfogadott nézethez, hibásan de működő rendszerhez ragaszkodás éppolyan elmebaj, mint a mindent elutasító, ad hoc, fixnek tételezett pontok nélküli összevisszaság.
Minden diktatúrában erkölcsi anarchia uralkodik, és minden anarchia diktatúrát eredményez a valóságban. Édestestvérek, sőt, ikrek ezek. Az egyik egy egyenesnek hitt/hazudott vonalat, a másik egy teljesen átláthatatlan dzsungelt tesz meg bejárandó útnak.
Szerintem a normális ember
1. keres
2. amit talál, azt mindig elemzi-ellenőrzi
3. alkalmazza-kipróbálja a gyakorlatban
4. újraellenőrzi és értékeli
5. szükség esetén korrigálja.

Ez az utolsó szinte mindig elmarad. Mert az szégyen, ha be kell ismernem a tévedésemet.
Számomra ezért a leghatalmasabb élménye az életemnek a jézusi szabadság, mert megszabadított a kudarctól, hibától, tévedéstől való félelmemtől! Felszabadított a kockázatvállalásra, mert Ő fölöttem van, és ha tévedek is - mindenre van bocsánat. Nem vagyok felelős az egész világért, de megkísérelhetem megtenni azt, amit szükségesnek látok a jobbítás érdekében. Legfeljebb nem sikerül. A kilátástalanság uralmától szabadultam meg. Meg-megkísért persze ma is, de nem taszít már mélyre a sötétségben. Ez nekem óriási dolog, nem tudok eléggé hálás lenni ezért Neki!
Préd 3,1 „Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.”  Ef. 5,15-17: „Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek: ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak. Éppen azért: ne legyetek meggondolatlanok, hanem értésétek meg, mi az Úr…..
redriver 2016.07.27 11:53:02
Két dolgot említenék itt még meg.
1. Szerintem azt, hogy az idő fogságba tud minket ejteni, a vég-tudat okozza. Ez is az édeni céltévesztés következménye, az ember tudja, hogy van vég, van halál. Ezért a számára kimért időben a lehető legtöbbet akarja megtudni, átélni, megszerezni. Ez a mennyiségi gondolkodásmód nem képes és nem hajlandó feltenni a kérdést: jó, de mi lesz mindezzel "utána"? Kialakult a "mindent és azonnal!" késztetés, és ez - amit a köznyelv mának élésként értékel - paradox módon épp a mától, a jelentől veszi el az időt. Aki mindig a holnapra, a még megszerzendőre koncentrál, nem képes az élet pillanatait szépségükben, sem mélységükben megélni. Ettől óv Jézus minket azzal, hogy "Ne aggodalmaskodjatok!"
2. Az ember életét a véglegességre, a biztonságra törekvés határozza meg, ennek rendel alá mindent. Ezért vagy legyőzni, vagy megállítani akarja az időt, azt érezvén legfőbb ellenségének. Előbbi típus sikert, dicsőséget, gazdagságot, élvezeteket hajszol, utóbbi pedig rémülettel és szinte gyűlölködve utasít el minden változást. Ám az anyagvilág úgy van kitalálva, hogy állandó benne a változás. Ez a lényege. Az eredménycentrikusság emiatt tévedés - az ember úton jár, tehát a folyamatot kell élnie. Erre azonban szerintem csak az képes, aki ténylegesen elfogadta a megváltást, ténylegesen hisz az örökkévaló és önmagában való Életben, amelynek a megváltással Jézus Krisztusban részese lett. Nem rettegi, de nem is áhítja a halált: elfogadja és éli az életet, ahogyan tudja, ahogyan teheti. Megéli a boldog és keserves időszakokat, és teszi, amit helyesnek gondol. És bízik abban, hogy van Valaki, aki ezt az egészet érti, és figyel rá, törődik vele. Ha megbotlik, az a Valaki felsegíti, ha letéved az Útról, visszatereli.
Van egy téma, ami egy idő óta foglalkoztat, és amiről úgy gondolom, hogy nem árt ha másokhoz is eljut.Arról szeretnék írni, hogy mennyiben látom a megszokottól talán kicsit eltérően a „keskeny út” fogalmát. Manapság ahhoz vagyunk szokva, hogy valamilyen „oldalhoz” kell tartozni, az igazság bipoláris…..
redriver 2016.08.03 14:26:11
Sem az egyház, sem a pápa, sem a lelkész nem mondhatja azt magáról, hogy ő az Út, amelyen keresztül Istenhez eljutok. Csak útitárs, nem több. Ha egy útszakaszon ő vezeti a csoportot, amellyel együtt haladok, én ezt elfogadom, tudomásul veszem. De ha nem értek egyet a felszerelés előírt milyenségével, ha azt látom, hogy a tempó és a pihenőidők megszabása engem és/vagy másokat túlterhel, megállít a haladásban, kötelességem szólni. Az a vezető, aki ezt nem akarja meghallgatni sem, aki ezt lázadásnak tekinti, maga tette lehetetlenné, hogy tekintélye legyen előttem. Ha pedig az a meggyőződésem, hogy az elágazásnál nem a helyes irányt választja, megintcsak kötelességem szólni. És jogom is van ehhez. A társaimnak pedig joguk van tudni, hogy van másik irány is, és mérlegelhetik, hogy melyiket válasszák. A "másik hang" ab ovo elhallgattatása az inkvizíció módszere. A kérdés, kétely, ellen- és különvélemény csírájában elfojtása, a meggyőzési kísérlet eleve ördögtöl valónak deklarálása nem az egyenlők testvéri közösségének, hanem a totális diktatúrának a jellemzője. Akkor is, ha az "puha" diktatúra. És ha ezt látom, de nem szólok, nem kísérelek meg minden lehetségeset a probléma feltárására és megoldására, akkor vétkezem. A lázadás arról szól, hogy "mostantól ne neki, hanem nekem engedelmeskedj". A figyelmeztetés meg arról, hogy "ő is ember, tévedhet, hallgassatok meg engem is, és döntsetek szabadon, felelősségetek tudatában"! És csak akkor állhatok odébb, ha kölcsönösen nem sikerült egymást meggyőzni. A diktátor fél a másik hangtól, ezért akarja elhallgattatni. Az a biztos, ha a nyáj nem gondolkodik, nem töpreng, ha mindig ugyanazt hallja, vagyis őt és kipróbált híveit. Ez minden kapcsolat- és viszonyrendszerben igaz, nemcsak a politikában.
Én, kedves Lexa, nem a saját felismert igazságom érvényesítéséért küzdök, hanem azért a szabadságomért, hogy megbélyegzés nélkül elmondhassam a közösségben, ahová elvileg tartozom. És azért, hogy ez a szabadsága mindenkinek meglegyen.
Jézus nem ígért követőinek kényelmes életet. Akik pedig a szabadságot elutasítják és másoktól is megvonják, kényelemből teszik. Akik pedig tűrik, azok a kiközösítéstől, elutasítástól, megbélyegzéstől való félelmükben.
A személyiség-tipológiai szempont  Van még egy szempont, amit szeretnék megvizsgálni, mert számomra ez teszi leginkább érthetővé a jelenséget, a körülötte folyó harcokat és az érzelmek intenzitását. Bizonyos alapértékek tekintetében csak két ellentétes pólus között választhatunk, és ha ezeket akár…..
redriver 2016.07.29 13:50:45
Egy korábbi írásomból egy részlet:
A liberalizmus az egyén és közösség viszonyában az egyén szabadságára, méghozzá ab ovo, veleszületett szabadságára és egyenlőségére teszi a hangsúlyt, ezt tekinti a társadalmi együttélés szabályozásának alapjaként. Mint ilyen, a leginkább megközelíti a Bibliából megismerhető szabályozási szándékot. Mindkettő a kétféle (egyéni és közösségi) érdek állandó egyeztetését, összehangolását tekinti a társadalomszerveződés morális útjának, optimumnak, amelyet csak akkor lehet megvalósítani, ha minden egyes egyén saját szabad akaratából, önként követi ezt a moralitást. Ha nem, akkor a megszegőivel szemben védekezni kell, s ez már a praktikum, a működés érdekében történő csorbítása, korlátozása az egyén szabadságának.
Ettől a felfogástól mind a konzervativizmus, mind a szocializmus alapjaiban tér el. Ugyanis mindkettő a működés gyakorlatából vezeti le a filozófiai-morális elvet, ami abszurdum, mert egy eleve relatív rendszert tesz meg a mindenkori viszonyítási alapnak. A konzervativizmus a mindenkori status quo szerinti hierarchiát, azaz az egyenlőtlenségek fenntartását helyezi a középpontba, az abszolútum helyére, a szocializmus pedig a kollektivizmust, azaz a közösségnek alávetettséget, s ez a szabadságot veszi el az egyéntől. Mindkettő működőképes rendszer, de mindkettőből hiányzik a morális abszolútum, amivel, mint zsinórmértékkel állandóan ellenőrizhető és az optimum irányába korrigálható, illetve egyensúlyban tartható a működés.
Ezt a kontrollt kellene az abszolút erkölcs hirdetőinek, azaz a keresztényeknek és a liberálisoknak megvalósítani, quasi kívülről. Ámde a konkrét társadalomszervezésben mindkettőnek csupán eltorzult, saját hatalmát megvalósítani igyekvő verziója van jelen. A kereszténység a hierarchiát preferáló konzervativizmussal kacérkodik, illetve költözik össze, s ílymódon a diktatúrák felé sodor, a liberalizmus pedig a kisebbség, az egyén érdekeit túlhangsúlyozva az eredeti normához képest, a devianciát normakontroll nélkül érvényesíteni akarván, a széthullás, az anarchia irányába viszi a társadalmat. S eközben éppoly esküdt ellenségei egymásnak, mint a jobb- és baloldal. Pedig az eszméik alapelve közös: az ember szabadnak és egyenlőnek születik.
Ezt már most teszem hozzá: olyan politikai erő nincs és nem is lehet, amely a népesség egészét képviseli. A parlamentáris demokrácia erre nem is vállalkozik. A konzervativizmus és a szocializmus érdekalapú (elvileg), épp ezért érthető, ha a saját érdekében egyrészt kihasználni, másrészt meghosszabbítani akarja a kormányhatalmának idejét. Érdekeket akar érvényesíteni. Ez a dolga. Hogy ezt hogyan, milyen eszközökkel teszi, az már politikai kultúra kérdése. A két érték mentén való szerveződésnek a feladata épp ennek a kultúrának a fáradhatatlan tanítása, javítása lenne. Ehelyett a saját hatalmukat akarják megvalósítani, holott a fentiek miatt az ő értékrendjük nem alkalmas kormányzásra. A civil társadalom felé kéne fordulniuk, igazat mondani, a polgárt tájékoztatni, tanítani, hogy tudatos választóvá váljék. De mivel kampányolnak, a hatalomért küzdenek, elvesztették a hitelüket az egyének előtt.
Jézus nem akart király lenni. Ment az emberek közé, tanított, felébresztette őket, reményt adott, segített. Hogy képesek legyenek jól dönteni. Ez a feladat. Szerintem.