Szalacsi Szabolcs 2018.02.11 20:34:35

Kedves Miklós!

Elöljáróban meg szeretném jegyezni, hogy a megbotránkozik igének szélesebb a jelentéstartománya annál, mint ami a bibliai idézet összefüggéséből következik, s a jelenlegi nyelvhasználatban elsődlegesen erkölcsi felháborodást jelent. E jelentése abból is látszik, hogy valamiért szükségét érezted annak, hogy a rosszallás értelemben való használatát kizárd. Teljesen természetes, hogy a szavaknak az idők folyamán megváltozik a jelentése, a megbotránkozik ige esetében azonban a fenti két jelentés nem is esik olyan távol egymástól, ha meggondoljuk, hogy mind a felháborodást, mind a vétket, ha valaki megbotránkozik, más kifogásolható viselkedése váltja ki.

Írásodban úgy véled, hogy meg kell különböztetnünk a lágy szívet és a kemény gondolkodást. E megkülönböztetést annyiban magam is hasznosnak és szükségesnek vélem, hogy a racionális gondolkodást az érzelmi túlfűtöttség nyilván nem segíti. Azonban ami a gondolkodásban előny, az a kommunikációban akár komoly hátrány is lehet.

Írásodból [„Hiszem azt is, hogy a teljes (katolikus) igazság egyenes hirdetése - beleértve a nehezebben érthető és kényelmetlenebb igazságok hirdetését is - kiaknázatlan vonzerőtartalék az Egyház számára.”] úgy tűnik, hogy a honlap céljai között szerepel az is, hogy az általatok fölismerni vélt igazságnak másokat is megnyerjetek. Márpedig a folyamatos számonkérés („Erre rámutatni, a "lágy gondolkodást" számonkérni, nem farizeusság.” — „Ebben a KV szerintem teljességgel vétlen, ellentétben azokkal, akiken épp ezt kérjük számon.”) — még ha az tisztán tárgyilagos hangnemben is történnék — e cél elérését aligha szolgálná. Azonban magad hangsúlyozod, hogy „rossz és téves gondolatokat vagy tetteket szabad kritizálni, sőt vicc tárgyává is lehet tenni őket”.

A gondolkodás végett tett megkülönböztetés a személyközi kapcsolatokban maradéktalanul nem érvényesíthető. Egy-egy személy nem választható el tökéletesen a gondolataitól, különösen, ha a gondolatok mögött hitbeli meggyőződés vagy hosszas belső tusakodás húzódik meg. Ez természetesen nem befolyásolja a gondolat tartalmának igaz vagy hamis voltát, azonban annak az igazság nevében való megbélyegzése a másik személyére is hat, azt is óhatatlanul érinti. Ezért — túl azon, hogy szerintem nem mozdítja elő a párbeszédet, hogy más benyomását és észlelését rossznak nyilvánítod — tartalmában sem értek egyet azzal a megállapításoddal, hogy „rosszul teszed és nem a KV hibája, ha gondolatok vagy tettek megkritizálását személyek elleni támadásként értékeled.” A másik jóhiszeműségét feltételezni, személyét tisztelettel illetni szerintem azt is megköveteli, hogy a kemény gondolkodás eredménye olyan formában közöltessék, ami tekintettel van arra, hogy a gondolat akár a másik identitásának a részét is képezi. Semmiképp sem gondolom, hogy ez a mód tévedések igazolásával lenne azonos. A kommunikáció ugyanis több puszta ismeretközlésnél, az szól a másikhoz fűződő viszonyról is. Mit üzen vajon a KV kommunikációja arról, hogy szerkesztője mit gondol erről a viszonyról?

Írásodban szólsz arról is, hogy „nem utolsó sorban a KV nyitott a helyesbítésre is, mint ahogy arra már volt is példa.” E példa pedig a Tőzsér Endréről szóló cikk korrekciója lenne. E cikkhez Asztalos Dániel részletesebben is hozzászólt, amiben azt próbálta érzékeltetni, hogy a KV megalapozatlanul vetette föl, hogy a szerzetes eretnek gondolatokat képviselne. Mielőtt azonban ezt megtette, magad bíztattad, hogy cáfolja a cikk állításait: „Annak örülünk, hogy te Tőzsér Endre tanár úrtól jó dolgokat tanultál, de akkor elő a tudományt, és érdemben igazíts el minket a cikk tévedéseit illetően!” Sajnos azonban Asztalos Dániel érvei válasz nélkül maradtak. Vajon ezen érvek ellenére is teljes bizonyossággal állítható, hogy „a magyar egyház hasonló bajait jelzi, hogy a Sapientia Főiskola dogmatika tanára egyenesen kiáll Sosa atya eretnek gondolatai - vagy ha épp úgy tetszik, a gondolatainak eretnek értelmezése – mellett”?

Írásodat többek között azzal zárod, hogy „az értékek relativizmusában és a narratívák szélsőséges szubjektivizmusában azonban téved a kortárs kultúra”. E relativizmust szerinted miként lehetne meghaladni a kortárs kultúrában?

Szalacsi Szabolcs 2017.11.04 22:33:31

@Szerdahelyi Miklós: Valóban, a pontos fogalmazás az lett volna, hogy ha az újraházasodott elvált szabad akarattal van ebben a helyzetben.

A lényegi különbség azonban a minősítés 2. és 3. szintje szerinti eredmény között mutatkozik.

Ha az objektíve bűnös állapot a szabad akarat nélkül állt elő, s annak fenntartása tekintetében szintén hiányzik a beszámíthatóság, az szubjektíve szintén nem bűnös. A minősítés e 2. szintjén a szabad akarat hiányát többek között a társadalmi tényezők is okozhatják (KEK 1735.). Ebben a helyzetben az Amoris Laetitia 305. pontjához fűzött 351. lábjegyzet szerint a szentáldozás is lehetséges.

Ha az objektíve bűnös állapotba az újraházasodott elvált szabad akarattal került, vagy abból szabad akarattal nem lép ki, az objektíve bűnös állapot a minősítés 3. szintjén szubjektíve is bűnös, függetlenül a szándéktól és a körülményektől (KEK 1756.).

A kérdés tehát az, hogy hol húzódik a határ a társadalmi tényezők beszámíthatóságot kizáró hatása és a körülményekre tekintettel szabad akarattal választott cselekedet között. Az előbbi esetben ugyanis lehetséges az áldozás, az utóbbiban nem.

Ezt általánosan, a konkrét esetektől elvonatkoztatva nem lehet meghatározni, másrészt az elhatárolást a katekizmus fogalmi rendszere szerint kell megtenni. Ezen árnyalt rendszer nyelvezete ugyanakkor távol áll a lelkipásztori gondoskodás beszédmódjától (gondoljunk csak arra a fölvetésedre, hogy mit szólnának az áldozást kérő újraházasodottak, ha azt állítanám róluk, hogy nem beszámíthatóak).

Következésképp nem várható el a katolikus papoktól, hogy megszólalásaikban mindannyiszor, a kommunikációs közegtől függetlenül a maga fogalmi cizelláltságában mutassák be az egyház tanítását. Ennek ellenére azonban a cikkben idézett gondolataikban lényegi megszorítást tettek. Patsch Ferenc arról írt, hogy "a pápa [...] egyes esetekben megengedi az újraházasodott elváltak szentáldozáshoz járulását, anélkül, hogy megkövetelné a szexuális érintkezéstől való tartózkodást". Bár a cikkbeli idézetben nem olvasható, de ezt Patsch Ferenc is egyes esetekre szorítkozóan tartja csupán lehetségesnek.

Szabó Ferenc pedig arról szólt, hogy "kis lépéssel előbbre jutottunk a Familiaris consortio 84. pontjához viszonyítva, amely az elvált újraházasodottaknak csak abban az esetben engedte meg a szentáldozást, ha tartózkodnak a házastársi aktustól". Itt sincs szó arról, hogy általános jelleggel nyílna erre lehetőség, csupán kis lépésről.

Nem vonták tehát kétségbe a házasság fölbonthatatlanságát, nem állították, hogy a polgárilag újraházasodott elváltaknak minden körülmények között lehetséges a szexuális érintkezés. Arról szóltak, amit az Amoris Laetitia 305. pontja maga is tartalmaz, olyan értelmezésben, ami a katekizmusból levezethető.

Nincs okunk azt föltételezni, hogy ne gondolták volna végig, hogy mi az, ami tudásuk és meggyőződésük szerint az apostoli buzdítás alapján a katolikus tanítás fényében a saját lelkipásztori gyakorlatukban megvalósulhat. Beszédmódjuk nem szolgálhat bizonyítékul arra, hogy ne vetettek volna számot a hitletéteményből fakadó követelményekkel.

Természetesen lehet az álláspontjukkal a katolikus hagyomány alapján egyet nem érteni. Amíg viszont az álláspontjuk alapját képező értelmezés a katekizmusból levezethető, addig szerintem hitetlenségükről, engedetlenségükről és szentségtörésükről legitim módon értekezni nem lehet.

Szalacsi Szabolcs 2017.12.21 12:19:48

@Szende Kovács: Szerintem abban, aki elolvassa az Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdítás 302. és 305., majd a katekizmus 1735. és 1754. pontját, s elgondolkodik azon, hogy a társadalmi tényezők következtében a beszámíthatóság megszűnhet, ugyanakkor a társadalmi tényezők akár a cselekedetet befolyásoló körülményekként is számításba vehetőek, a fenti kérdés könnyen fölmerülhet.

Ami a szokott minimumra törekvést illeti. Nem gondolom, hogy a katolikus egyház akkor, amikor az emberi cselekedetek szabadságáról, beszámíthatóságáról és erkölcsiségéről szóló tanítását kialakította, ezt az élettől és az emberi természettől elrugaszkodva tette volna. Következésképp nem gondolom, hogy egyrészről a beszámíthatóság csökkenése vagy hiánya, másrészről a szándékos cselekedet megkülönböztetése mögött ne húzódnának meg magukban a cselekedetekben, illetve a cselekvő tudati viszonyulásában rejlő lényegi különbségek. Különböző helyzetekben lévő emberektől pedig nem várható el ugyanaz.

A helyes megkülönböztetéshez a lelkiismerete segítheti az embert (vö. KEK 1778., 1790. és 1791. pont).

Szalacsi Szabolcs 2017.11.03 21:36:10

@Szerdahelyi Miklós: Ahogy arról már szó volt, az Amoris Laetitia hivatkozik a katekizmus 1735. pontjára. Szerintem érdemes áttekinteni azt a rendszert, amelybe ez a pont illeszkedik, s akkor a buzdítás vélt önellentmondásosságának megítéléséhez is szempontokat kaphatunk: világosabbá válhat, hogy mit állít s mit nem állít a buzdítás.

Az 1735. pont Az ember szabadsága címet viselő cikkelyben található, ezt követi Az emberi cselekedetek erkölcsisége.

Az ember szabadsága körében tárgyalja a katekizmus a jó és a rossz közötti választást (1732.), ezzel összefüggésben szól a felelősségről és a beszámíthatóságról: ha az ember tetteinek nem akaratlagos szerzője, e felelősség és beszámíthatóság csökkenhet, illetve megszűnhet.

Az emberi cselekedetek erkölcsisége értelmében pedig a cselekedet akkor minősíthető jónak vagy rossznak, ha azt az ember szabadon választotta, s ezt árnyalhatja a tárgy, a szándék és a körülmény.

Mindebből szerintem világosan kirajzolódik a cselekedetek minősítésének három szintje:
1. összhangban van-e a törvénnyel,
2. szabad akarat eredménye-e,
3. erkölcsileg jó-e.

Ha e három szintet rávetítjük a buzdításnak az újraházasodott elváltak áldozáshoz járulásáról szóló értékelésére, szerintem az alábbi következtetésekre juthatunk:
ad 1.: az érvényesen megkötött házasság fölbonthatatlan (300.),
ad 2.: az újraházasodott elváltak lehetnek olyan helyzetben, amely ugyan ellentmond a törvénynek, de nem szabad akarat következménye (302. és 305.),
ad 3.: ha az újraházasodott elvált szabad akarattal került ebbe a helyzetbe, az erkölcsileg rossz, amit a körülmények és a szándékok sem tehetnek jóvá (297. és 300.).

Ha a minősítés e három szintjét világosan megkülönböztetjük, akkor a buzdítás mindegyik pontjának szerepe a helyére kerül, s a közöttük lévő vélt ellentmondás a gondolati rendszer egészének szintjén föloldódik.

A katekizmus e rendszere kizárja, hogy a 305. pont kapcsán legitim módon föltételezhető lenne, hogy a pápa mint az egyház legfőbb tanítója tudva és akarva választott erkölcsi tettekről írná, hogy azok szubjektíve nem lennének bűnösek (az értékelés 3. szintje szerint), ha objektíve bűnös állapotnak feleltethetőek meg (az 1. szint szerint).

Szerintem a 305. pont a 2. szinttel függ össze: a kijelentés azokra a helyzetekre vonatkozik, amikor a szabad akarat hiányzik. S ennek megítélésénél az áldozást kérő újraházasodottak véleménye csak annyiban releváns, amennyiben hozzájárul a 2. szint szerinti minősítés elvégzéséhez.

A beszámíthatóságuk pedig nem csupán a fölismerés hiányában csökkenhet, hanem akkor is, ha nem képesek a fölismerésnek megfelelően cselekedni. Ennek pedig, ahogyan azt már a korábbiakban is leírtam, a katekizmus szerint a társadalmi tényezők is okai lehetnek.

Összességében tehát továbbra is úgy gondolom, hogy a buzdítás nem áll kétséget kizáróan ellentétben a hitletéteménnyel - hogy mérvadóbb lenne, az talán e cikk kapcsán nem vetődött föl -, így továbbra is úgy vélem, hogy nem vádolhatóak legitim módon azok a papok, akik a CIC 752. kánonja értelmében az értelem és az akarat vallásos meghajlásával fogadták a pápa apostoli buzdítását.

Szalacsi Szabolcs 2017.06.10 11:54:07

Nekem a cikk túlságosan indulatosnak tűnik, de azon a mondaton, hogy

"Lehet, hogy fejétől bűzlik a hal, de annak az élőlénynek legalább van gerince."

végképp megütköztem!

Ez bizony ellentétet fejez ki, s az ellentétpár ki nem mondott tagja a szöveg dinamikája alapján igencsak jól körvonalazható.

Úgy érzem, hogy ez a hangnem nem szolgálja az előremutató párbeszédek generálását.

Szalacsi Szabolcs 2017.06.07 21:38:22

@Gégény István: Szerintem jobb, ha szerepel az arra a cikkre való hivatkozás, ami az inspirációt adta: a kontextus mindig nagyon fontos, ha ez hiányzik, az a megértést nehezíti.

Ahogyan az is a párbeszéd gátja lehet, ha a hagyományos liturgiához ragaszkodó csoportok karanténba kerülnek, s érveik, gondolataik nem jutnak el azokhoz, akik adott kérdésről másként gondolkodnak. Párhuzamos valóságok alakulhatnak ki, amelyekben ki-ki a saját felfogásában megerősödve nem szembesül más megközelítésekkel, s így saját látásmódjának megalapozottsága is gyengülhet.

Ha az inspirációs forrást jól azonosítottam be (katolikusvalasz.blog.hu/2017/05/16/fiu_ministransokkal_a_paphiany_ellen), szerintem kifejezetten érdemes lenne közös kiindulópontnak tekinteni az egyházi törvénykönyv 230. kánon (2) bekezdéséhez fűzött szentszéki értelmezést kísérő levelet, amely a fiúk oltárszolgálatának jelentőségét hangsúlyozza.

Szalacsi Szabolcs 2017.06.04 16:48:26

@dk74: Érdekes volt, amit írt, elgondolkodtatott a hozzászólása.

Rocco Buttiglionét a Bizottság elnöke az igazságügyért felelős biztosnak jelölte. Többek között feladata lett volna előmozdítani az EU jogalkotásában az egyenlő bánásmódot a különböző szexuális orientációjú személyek között, amit az EU alapvető jognak ismer el.

Rocco Buttiglione az Európai Parlament illetékes bizottságának meghallgatásán a homoszexualitást bűnnek nevezte. Ezért szerintem az EP-képviselőkben jogosan merült föl a kétely azt illetően, hogy Rocco Buttiglione kellőképpen elkötelezett-e ezen uniós érték érvényesítése mellett, hisz épp személyes meggyőződésével ellenkezik az a szexuális orientáció, amit védelemben kellett volna részesítenie.

Míg a nemi élet alakításának szabadsága európai érték, addig a Katolikus Egyház szexuáletikai tanítása e szabadság köré korlátokat von, s a homoszexuális aktust bűnnek tekinti.

Ön szerint hogyan kellene ezt az ellentétet a katolikus társadalmi tanításnak megfelelően az egyén és az állam viszonylatában föloldani:

- el lehet-e fogadni, hogy az állam, illetve jelen esetben az EU nagyobb szabadságot, egyenesen jogot biztosít arra, amit az egyház az egyes ember számára erkölcsileg tilalmaz, s ezért tudomásul kell venni, hogy ezen európai érték oly távol állhat a katolikus hívő meggyőződésétől, hogy az a személyes közreműködésének kizárásához vezet;

- vagy az alapvető jogok elméletét a katolikus etikai normák szabta kereteken belül kellene az egyén és az állam viszonyában is alkalmazni?

Szalacsi Szabolcs 2017.03.12 21:57:53

A pápa üzneteivel, személyével összefüggő téves híradások kapcsán a SZEMlélek magazinban az utóbbi időben megjelent írások hangvételét túlzottan erőteljesnek érzem.

A Heti Válasz cikkének és a Katolikus válasz bejegyzésének címe kétségkívül megtévesztő volt. A pápa lemondását szorgalmazó bíborosok esetében igencsak tanulságos, hogy hogyan alakult át Antonio Socci üzenete, aki a bíborosi terv kivitelezhetőségét maga még valószínűtlennek minősítette (www.liberoquotidiano.it/news/opinioni/12317232/papa-francesco-socci-piano-per-fare-fuori-bergoglio.html), a Times cikkén keresztül, mely már pusztán a bíborosok szándékáról szólt, a Katolikus válasz által adott címben (kinyilvánítottnak tűnő) kéréssé.

A mondanivaló azonban, úgy tűnik, a tisztesség határain belül maradt, hisz nem a szikár tények közlése volt szerzőik célja: valamire irányuló szándékuk, háttérinformációk fölhasználása, illetve a pápa szavainak értelmezése határozta meg a tartalmat.

Azt, hogy mennyire fogadjuk el, hogy egyes bíborosok azt fontolgatják, lemondásra kérik a pápát, kinek-kinek a valóságérzéke, illetve a cikket megjelentető újság hitelessége határozhatja meg. A saját tapasztalataim alapján egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy ilyen beszélgetések folyjanak Rómában, s egyáltalán nem bánom, hogy a Times - ha értesüléseit megalapozottnak találja - beszámol róluk.

Szerintem Szőnyi Szilárd értelmezése sem irreális. Nyilvánvaló, hogy tág határok között mozog, hogy valamely üzenet a nyitottság, az egyértelműség milyen fokán fogalmaztatik meg - attól függően, hogy mi a beszélő szándéka. Könnyen el tudom képzelni, hogy a pápa ugyan még a végleges döntés előtt, de már az ahhoz szükséges bizonyosság küszöbén tartózkodott a međugorjei jelenések nyílt kritikájától.

A nős férfiak pappá szentelése nagyobb horderejű kérdés, így aztán a pápa szavairól szóló beszámoló tartalmát is inkább határozza meg a szándék, s szabadabb (szabadosabb?) az értelmezés. A tájékoztatás maga is a politikai küzdelem eszköze, s mivel egyesek mindenképp azt szeretnék kiolvasni a pápa szavaiból, hogy az egyházfő kész a cölibátus kötelező voltának eltörlésére, első olvasatban úgy tűnik, a beszámolók túlmentek az értelmezés határain, az újságírók szinte kizárólag saját szándékaik szerint adták tovább az elhangzottakat.

Mondhatta volna-e azonban a pápa, hogy hajlandó eltörölni a kötelező cölibátust? Kánonjogilag igen. No de ennek az egyházra gyakorolt hatásait is figyelembe véve?

Ferenc pápa eddigi döntései sokak ellenérzését váltották ki az egyházon belül, egyesek szerint a szakadás veszélye is fennáll. Talán e körülményekre is tekintettel tartózkodott a pápa már attól is, hogy az Amoris laetitiának a korábbi tanítóhivatali megnyilatkozásokhoz fűződő viszonyáról állást foglaljon. (“Some - think of certain replies to ‘Amoris Laetitia’ - still fail to understand, it’s either black or white, even thought it is in the flux of life that one must discern.” chiesa.espresso.repubblica.it/articolo/1351419bdc4.html?eng=y)

Esetleg inkább kivár, hagyja, hogy a változások fokozatosan alakítsák át az egyház életét, változtassák meg ellenzőiknek hozzáállását.

Ha e szempontokat is mérlegeljük, akkor is elképzelhetetlen, hogy a viri probati kapcsán mondottak értelmezése túlmegy minden határon?

Szalacsi Szabolcs 2017.03.13 06:53:27

@Gégény István: Szerintem azonban a Heti Válasz és a Katolikus válasz említett írásaiban a címbeli "ferdítések" jelentőségét - hisz a cím inkább csak a cikk elovasására ösztönöz - messze meghaladja a tartalmuké, a tartalmat pedig nem gondolom ferdítésnek.

Ha az ilyen üzenetek mégis képesek indulatokat kiváltani, az talán inkább szól a befogadóról, mint a közlőről. Én személy szerint nem örülnék annak, ha hasonló írások egyesek esetleges indulatai miatt maradnának el.

Szalacsi Szabolcs 2017.03.13 22:50:30

@Gégény István: A lemondás kérése kapcsán a Katolikus válasz címének és az idézett tartalomnak a viszonyát én épp fordítva látom: Socci értesülését, hogy egyes bíborosok ezen gondolkodnak, a Katolikus válasz fordította át arra, hogy kérik. Szerintem hatalmas a különbség a kettő között: a kérés súlyos dolog, különösen, ha nyilvánosan történik, az erről való gondolkodás megszellőztetése pedig érdekes adalék egy hatalmi szervezet belső működéséről.

Ezekbe a belső viszonyokba kívülről sajnos nem lehet belelátni, legyen szó a Szentszékről, a Kremlről vagy éppen Washingtonról. Éppen ezért is nem bánom, ha ezekről is olvashat az ember. S ezért nem minősíteném kamunak az egészet, hisz a jelenség természetéből fakad, hogy a róla szóló beszámolók szükségképp bizonytalanok, hitelességük megítélése nem egyszerű. No de ha nyilatkozatra, sajtóközleményre vagy hivatalos megszólalásra várnánk, a döntések tényleges indítékai, megszületésük valós körülményei az esetek zömében rejtve maradnának a nyilvánosság elől.

Persze ezek is csak morzsák, de szerintem fontos morzsák. Nyilván ügyelni kell a hitelességre, ami a fent írtak miatt nem egyszerű, de a magyarországi közgondolkodás állapota miatt szerintem nem szabad az ilyesfajta gondolatok továbbadásától elzárkózni. Hisz akkor a szellemi nyitottság, a tájékozódás szabadsága sérülne, s épp a közgondolkodás beszűkülése lehetne a hivatkozási alap, hogy a látókört tovább szűkítsük.

S úgy gondolom, hogy e tekintetben mind a Heti Válasz, mind a Katolikus válasz szóban forgó írásaiban közölt benyomások, értelmezések korrekt tartalommal bírnak. Ezt igyekeztem első, hosszabb hozzászólásomban kifejteni.

Ami pedig a nős papságot illeti, ez már továbbvisz a pápa mozgásterének és kommunikációjának kérdéséhez, ami még izgalmasabb: mit mond, miért mondja, mit gondol és mi a szándéka? Itt még inkább helye van az értelmezésnek, a továbbgondolásnak, a feltételezéseknek. Nyilván szubjektíven, szándékoktól vezéreltetve, de tisztességesen és a szellem szabadságának jegyében. S itt se a magyar közgondolkodás állapota legyen a mérce!

Szalacsi Szabolcs 2017.02.24 23:42:21

A Heti Válasz cikkében valóban hiányzik a Medugorje d-jéről a mellékjel. De miért lenne helyes a Medjugorje alak a d után j-vel? Az eredeti horvátban đ szerepel, mivel pedig latin írású nyelvről van szó, nincs mit mire átírni. A Medjugorje formánál mindenképp jobb a Medugorje, ami nem ékel be - oda nem illő - újabb betűt, csak a magyarban nem létező mellékjelet mellőzi.

Szalacsi Szabolcs 2017.01.31 00:04:54

Szerintem XVI. Benedek jelenlegi viseletét annak alapján érdemes értékelni, hogy jelenleg mi a státusza, konkrétabban fogalmazva jelenleg bíboros-e. A válasz attól függ, hogy pápai hivatala kezdetén bíborosi méltósága megszűnt vagy csak szünetelni kezdett.

A bíborosok a pápa segítői, s méltóságuk kialakulásának történetére emlékeztetve három rendre, a püspökire, a papira és a diakónusira oszlanak. Ennek megfelelően sajátos értelemben vett római klérust alkotnak, amit nevük is kifejez: a Római Szent Egyház bíborosai. E tekintetben kinevezésük szerint Róma városának papjai, diakónusai vagy a római egyháztartomány püspökei.

A Római Szent Egyház feje maga Róma püspöke, így ha ezen egyház egyik klerikusát pápává választják, az illető klerikus a dolgok természetes rendje szerint elveszíti addigi méltóságát, s segítőből vezetővé, a Római Szent Egyház tagjából annak első püspökévé válik.

Ha tehát XVI. Benedek bíborosi méltósága pápává választásának elfogadásával megszűnt, az lemondásával sem éledhetett fel. XVI. Benedek szentelése szerint püspök, akit utolsó hivatala kiérdemesült pápaként a római egyházmegyéhez köt. Ezért szerintem ésszerű, hogy azt a reverendát hordja, amit Róma püspöke szokott viselni. A cím, az öltözék, ahogyan az nyugalomba vonuláskor történni szokott, megmarad, a hivatali jelvények — a pallium, a halászgyűrű — ellenben elmaradnak.

Szalacsi Szabolcs 2016.11.28 16:49:19

Nagyon érdekes volt Török Csaba magyarázata. Egyedül az nem világos, hogy a példában szereplő amerikai püspök miként ismerheti meg az esztergomi körlevelet, s minek alapján tudhatja, hogy annak is melyik példányát kell keresnie.

Szalacsi Szabolcs 2016.11.26 13:52:02

Bár a véleményt nem én fogalmaztam meg, a személyes benyomásom nekem is ez. Úgy tűnik ugyanis, hogy a katolikus közösségeket erőteljesebben - de nyilván nem kizárólagosan - jellmezik az elvárások, mint az elfogadás. Ez következhet az egyház bűnközpontúságából, de a hagyományos gondolkodási minták továbbéléséből is.

Utóbbi kapcsán gondolok a falusi zárt közösségek szigorú szabályrendszerére, ami nem tolerálta az átlagostól eltérő, szokatlan megnyilvánulásokat. Szerintem ez a megközelítést sok hívő őrzi, ami - más összefüggésben - magyarázhatja például az ezen a blogon megjelent Beer-interjúhoz fűzött, a pápával és a megszólaló püspökkel szembeni hozzászólásokat. Az egyik egészen a hazaáruláskénti értékelésig és a pápa halálának követeléséig ment, az illető facebookos profilja alapján könnyen el tudom képzelni, hogy derék, templomba járó katolikus asszonyról van szó.

Szalacsi Szabolcs 2016.11.13 09:31:59

Érteni vélem Beer Miklós üzenetét, s egyet is értek vele: a hit a tettek révén válik teljessé, a tanítás és a liturgia, ha nem érlel gyümölcsöt, hiábavaló. S hogy ezek a gondolatok mennyire időszerűek, azt szerintem a bejegyzéshez a Facebookon fűzött egyik hozzászólás példázza csak igazán, amely a kánonjog és a klasszikus római rítus fontosságát hangsúlyozva gázol bele a püspök személyiségébe.

A Facebookon az interjúhoz fűzött hozzászólások között azonban egy érdekes fölvetésre is bukkantam, amely a nőknek a lábmosás szertartásába való bevonását kritizálta. Ennek kapcsán találtam az interneten az alábbi írást: www.scholasaintmaur.net/il-faut-exclure-les-femmes-du-lavement-des-pieds-le-jeudi-saint/ Arról szól, hogy Jézus a lábmosáskor az ószövetségi papszentelést tartotta szem előtt, erre utal maga a lábmosás (Kiv 29,4) és a Péterrel való párbeszéd (Jn 13,8 és MTörv 10,9) is. Ezzel Jézus az apostolokat előszentelte, így tette nem pusztán a szeretet kifejezése, hanem liturgikus cselekedet, amely a papszenteléshez kötődik. Végül az írás szerzője levonja a következtetést, hogy a nők lábának megmosása burkoltan a nők pappá szentelésének igényét foglalja magában. Ez a megközelítés szerintem rávilágít arra, hogy a hagyományok megbontása akár a tanítás koherenciájának sérüléséhez is vezethet. A kérdés ezek után abban áll, hogy a hitletétemény külső rétegei mennyire fejthetőek le szabadon annak érdekében, hogy magvának tettekre váltása minél gyümölcsözőbb legyen. S azt hiszem, a „tradicionalisták” szerint semennyire sem.

Szalacsi Szabolcs 2016.11.02 17:50:29

„Magyarországon nincs korrupció.”
„Magyarországon nincs halloween.”

Míg az előbbi mondat számomra egyértelműen leíró, addig az utóbbi inkább normatív tartalmat hordoz, függetlenül a forma azonosságától. S valószínűleg így lehetnek vele azok is, akik a halloween elleni bejegyzéseket megosztják. (A jelenség egyébként nem rendkívüli: ha azt mondjuk egy hangoskodó gyereknek, hogy "Csendben maradsz.", a kijelentő forma egyértelműen felszólítást takar.)

Nekem nem is ez tűnik a lényegi kérdésnek, hisz akár a nincs szót, akár a nem szeretném fordulatot használjuk, az üzenet egyaránt minősít, s az „elhajlók” ezt nyilván nem veszik jó néven, hisz senki nem szereti, ha minősítik.

Sokkal izgalmasabbnak tűnik az a kérdés, amit néhány hozzászólás is érintett: hogyan lehet az iskolai, óvodai partik ügyét rendezni? Hogyan lehet a hagyományos gyakorlatok melletti kiállást, az ekként szükségképp megfogalmazódó elvárást a másként gondolkodó szülők iránti tisztelettel, a másik elfogadásával összehangolni? Hogy a hagyományokhoz való ragaszkodás ne elszigetelődéshez, végső soron megkeseredettséghez vezessen, de a másra való nyitottság se vonja maga után az önazonosság feladását.

Egyébként a bejegyzést olvasva először arra gondoltam, hogy halloween és mindenszentek két szempontból is azonos: a szavak szűken vett jelentését és az időpontokat tekintve, hisz a zsidó-keresztény hagyományban az ünnep nem nulla órakor, hanem már előző este kezdetét veszi.

Szalacsi Szabolcs 2016.09.06 22:01:30

@Gregory7: "Könnyen beszél, akit nem érint, de a tapasztalat keserű lesz, még ha vannak kivételek is..."

A kérdés csak az, melyik csoport a kivétel.

Szalacsi Szabolcs 2016.08.03 11:14:46

Ha eltekintünk attól, hogy a krisztusi üzenet radikalizmusa szükségképpen ellentétben áll a társadalomba beágyazott egyház mindennapi működésével, s Ferenc pápának az egyházi hagyományok által is legitimált társadalmi konvenciók áttörésére irányuló kísérletei az evangéliumi eszményt oly módon közelítik meg, hogy az az elődeihez képest talán érdemi fordulatnak is nevezhető, szerintem XVI. Benedek fontos egyházfői feladatot vitt véghez a Summorum pontificum kezdetű apostoli levele kiadásával. Bár a X. Szent Piusz Papi Testvérület integrálása érdekében tett erőfeszítései nem jártak eredménnyel, úgy vélem, hogy e tevékenysége is par excellence egyházfői feladat. Azt meg nem értem, hogy a cicák simogatása (aminek híre e blogbejegyzés jóvoltából jutott el hozzám) és a zongorázás, ami vélhetően a személyes fölfrissülését szolgálta, miként minősíthető általános főpásztori időtöltésnek.

Ami I. János Pált illeti: engem nagyon érdekelne, hogy a szóbeszédeken túl mi szól a bejegyzésben szinte tényként kezelt meggyilkolása mellett.

Szalacsi Szabolcs 2016.05.01 11:10:18

Három előzetes megjegyzés.

Messzemenően egyetértve azzal az elvi alaptétellel, hogy a katolikus egyház a jobb-bal, kormánypárti-ellenzéki szemlélet fölött áll, az a benyomásom, hogy a hazai katolikusok többsége érzelmileg kötődik a jelenlegi kormánypárthoz, s a magyar főpapok között is elterjedt nézet, hogy az egyház természetes szövetségese a jelenlegi kormánynak. Ez a hozzáállás egyes püspököknél egészen nyilvánvaló, s még a Vatikáni Rádió magyar adásának néhány műsorában is érezhető egyfajta lojalitás. Ugyanakkor ez a többségi attitűd nem minden főpap sajátja, nyilván vannak olyanok, akik nagyobb távlatokban gondolkodnak, s nem hívei a magyar katolikus egyház ilyen irányú elköteleződésének. Azonban az is igaz, hogy felelős vezetőként még ezek a főpapok sem tekinthetnek el attól, hogy az egyházi fenntartású szociális, nevelési intézmények, de még a hitélet finanszírozása is az államtól függ, így a teljes katolikus intézményrendszer ki van szolgáltatva a legfőbb állami döntéshozóknak. Következésképp sajnos magyar viszonylatban a katolikus egyház nehezen tudja magát függetleníteni a kormányzati szándékoktól.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a pedagógusok megmozdulásai hosszabb távon komoly veszélyt jelentenek a jelenlegi kormánypártnak, így az a sztrájkok meghiúsításában, eljelentéktelenítésében érdekelt.

A magyar katolikus egyház, ahogy az egész magyar társadalom is, erősen tekintélyorientált. A felsőbb elvárásoknak való megfelelés igénye, a fennálló állapotokba való belenyugvás különösen erősen érvényesülhet akkor, ha a sztrájkról, ami szükségképp konfliktussal, feszültséggel jár, a szűkebb közösség, igazodva a tekintélyhez, elítélően, rosszallóan vélekedik.

Mindezeket előrebocsátva s elolvasva a www.bama.hu/baranya/kozelet/a-puspok-kerese-egyertelmu-660834#_=_ honlapon idézett iskolaigazgatói kérést (ennek szövege nem felel meg teljesen az interjúban előforduló utalásoknak, de más szöveget nem találtam), nekem egyáltalán nem tűnik eltúlzottnak, ami a sajtóban megjelent. A feljegyzés szövege egyértelműen azt tartalmazza, hogy a dolgozók ne vegyenek részt a munkabeszüntetésben. S hogyan hangzik az interjúbeli cáfolat egyik fő állítása?

„Mivel a követelések egy része nem az egyházi iskolákra vonatkozik, és mert az igazgatók nem tudtak munkabeszüntetési szándékról saját tantestületeikben, kialakult az az álláspont, hogy a tanításnak az egyházmegyei iskolákban ebben a kétórás időtartamban is zavartalanul kell folytatódnia.”

Ha a követelések egy része nem is vonatkozik az egyházi iskolákra, e kijelentés azt is magában foglalja, hogy más részük ellenben igen. Így a sztrájk indokolt lehet. S mit is jelent az, hogy az álláspont kialakult? Ha valóban egyöntetű volt a tantestületben a sztrájk elvetése, miért volt szükség ezt megerősíteni? Nekem mindez azt a jelentést hordozza, hogy előzetesen sor kerülhetett valamilyen értekezletre, s ott kialakulhatott az a püspöki tekintéllyel megerősített többségi álláspont, hogy sztrájkra nincs szükség. Jómagam azonban erős fenntartásokkal viseltetek az ilyen jellegű tanácskozásokkal szemben, ahol a résztvevők úgy érezhetik, hogy meg kell felelniük valamifajta elvárásnak. S a fenti megjegyzéseim alapján könnyen el tudom képzelni, hogy volt ilyen lappangó érzés a pedagógusokban. S azt sem értem, miért kell egységes álláspontot kialakítania a tantestület valamennyi tagjának. Miért ne gondolhatná bármelyik pedagógus azt, hogy ő azért részt vesz abban a figyelmeztető sztrájkban? S megint csak az előzetes megjegyzéseimre tudok utalni: ha egy ilyen éles helyzetben a püspök ugyan kizárólag a tanítás rendje jogellenes megzavarásának esetére helyez kilátásba szankciót, az is sugallhatja a sztrájktól való távolmaradás igényét.

Mindezekre tekintettel engem az interjú nem győzött meg, de bizakodva olvastam azokat a részeket, amelyek Udvardy püspök úr megfontoltságára és bölcsességére utaltak. E bizakodásra azonban csak az ad okot, s attól, hogy magamban szerecsenmosdatásnak minősítsem az interjút csak az tart vissza, hogy korábban már olvastam Heidl György felelősségteljes megnyilatkozásait.