Aleez 2016.03.20 23:27:08

Ma komment-napot tartok :)

Igen, teljesen ismerős érzés a jelen nem megélése. Engem például annyira taszítanak az órák, hogy a lakásban kerülöm is a használatát. Egyet kitettem dísznek - a vendégeknek -, én igyekszem ignorálni, mert még a ketyegés is arra emlékeztet, hogy tik-tak, múlik az idő(m)... Mindig direkt jóval korábban kezdek el készülni és általában így is elkések mindenhonnan. Vasárnap persze már a hétfőtől félek, ha elutazunk, attól hogy milyen rossz lesz majd hazaindulni...

Annyit mondogatom, hogy próbáljak meg végre a jelenben élni, hogy sokszor csak ez jár a fejemben és már emiatt nem sikerül megélnem a pillanatot.
Hogy jó hírt is mondjak: mostanában többször azon kaptam magam, hogy csak örülök, picit lassabban sétáltam a szokottnál és hallgattam a kedvenc zeném, arra gondoltam, végre jön a tavasz (tavasszal egyébként valahogy többször sikerül ilyesmit átélnem).

Az olvasás nálam is nagy dilemma, sokszor elvesztegetett időnek érzem, akármilyen jó is a könyv, nem tudok belemerülni, sportolásnál is többször kell felhívnom a saját figyelmem, hogy ne unjam, hanem élvezzem, hogy magammal törődhetek. Vannak jobb napok, vannak rosszabbak, ez általában minden reggel már az első percben eldől.

Én a beszélgetésekben ott csúszok ki, hogy a másik gesztusait figyelem, ahelyett amit mond. Sokszor tapasztaltam, hogy az emberek előszeretettel hazudnak, kb. jelentéktelen dolgokban is, így nem az érdekel, amit a szájukkal mondanak, viszont bajba kerülök, ha reagálni kell egy-egy mondatra. Én magát a személyt szeretem megismerni, nem ami vele történik, azok mindig szubjektív dolgok és a történetekben sokszor ferdítenek, vagy színeznek az emberek. Ettől függetlenül számomra érdekes témákról nagyon szeretek beszélgetni, csak a mások általi érdeklődés hiányában ritkán van rá lehetőségem.

A fő témára visszatérve: ami különleges, hogy az itteni blog böngészésébe úgy belemerültem, hogy az idő fel sem tűnt, hosszú idő óta először :) Nekem már ez is iszonyatosan jól esett, amiért nagyon hálás vagyok Nektek! <3

Könnyed jövő hetet kívánok Mindenkinek!

Aleez 2016.03.11 08:18:38

Sziasztok!

Kedves DANIELAAA, még új vagyok itt, egyelőre csak bele-beleolvastam a blogodba, de nagyon megörültem, mert én is ezzel a problémával küzdök (milyen ironikus :) ). Nekem kb. gyerekkorom óta tart (29 vagyok), de nem régen jöttem rá a net segítségével, hogy mi is ez valójában. A legfeltűnőbb tünet nálam a közösségi evés elkerülése volt.
Én is 3 éve dolgozom az aktuális munkahelyemen, ahol ugyan ennyire extroveltált személyiségre nincs szükség, viszont túl nagy váltás volt számomra egy pár fős munkahelyről egy 100 fős irodába kerülni. Azt hittem, jót fog tenni és nyitni fogok, de pont az ellenkezője lett és csak folyamatosan zárok befelé. Most ott tart a dolog, hogy a barátaim is valahogy szelektálásra kerültek és egy maradt igazán, aki úgy érzem ismer, és valamennyire tudja hova tenni a viselkedésem.

A férjem szerencsére támogat mindenben, viszont sokszor elszomorít a dolog, hogy látom, mennyire szenved miattam (főleg a tehetetlenségből adódóan).
Fél évig jártam kineziológushoz, de olyan lassan haladtunk, hogy azzal nem tudtam mit kezdeni. Bogyókat valahogy nem szeretnék szedni, így abban bíztam, hogy ha egyre nehezebb helyzetek elé állítom magam, az csak javíthat, de őszintén megmondva, ez teljesen negatív.

Persze egy ideig mindig nagyon optimista vagyok és próbálok hinni benne, de pár hét után be kell, hogy valljam, nem ez a megoldás.
Most nagyon gondolkozom ismét valami külső segítségen, de félek a kudarcélménytől, szeretnék biztosra menni, mert csalódásra van most a legkevésbé szükségem.

Nagyon megértem a munkahelyváltástól való félelmed. Én is milliószor lezongoráztam magamban, de inkább bevállalom az ismerős rosszat, mint az ismeretlentől való egyre nagyobb félelmet. A jelenlegi helyzetembe is végül amiatt kerültem, mert menekülni akartam az előző rossztól és ez sem lett jobb. Érzem, hogy nem vagyok a helyemen, de jelenleg azt sem tudom, mit csinálnék szívesen... Kicsit nihil van, vagy valami ilyesmi.

Úgy érzem, már az is segít valamit, ha olvasok a témában és bekapcsolódok - még ha távolról is - egy olyan közösségbe, ahol értik miről beszélek. Engem tényleg megnyugtatott, ahogy olvastam Tőled, a korábbi írásokat is végig fogom olvasni!

Érdekelne, hogy van-e valaki olyan ebben a közösségben, aki jelentős javulást ért el és hogy vajon mi a módja? Nagyon szeretnék csak kicsit jobban lenni...

Előre is köszönöm a segítséget és hálás vagyok, amiért itt lehetek! Minden jót és szorongás mentes napot kívánok Mindenkinek!

Aleez

Aleez 2016.03.20 23:09:43

@Daniellaaa: Szia Daniellaaa! Köszönöm szépen a válaszod! Igazán örülök, hogy jelentős javulást értél el és hogy jobban érzed Magad. Igyekeztem minél többet olvasni az itteni bejegyzésekből és meg szeretném próbálni a Richards-féle terápiát, szeretnék elindulni egy jobb irányba.

A közösségi evés problematikája... Nos nehéz megfogalmazni, hogy miből fakad. Én egyszerűen csak úgy érzem, hogy az evés nagyon intim dolog, amit nem szeretnék bárkivel megosztani. Utánaolvastam a témának és a régebbi korokban például a közös evés a bizalomnak egy magas foka volt, nem álltak egymás mellett vadidegenek hamburgert majszolgatva.

Ha jobban belegondolok, talán akkor kezdődhetett, amikor alsó osztályos koromban egyszer sok ételt szedtem a tányéromra, mert a szemem kívánta. Az egyik gyerek később jött enni és neki már nem jutott étel az asztalunknál, máshonnan kellett szednie. Én viszont nem tudtam megenni az összeset, amit kiszedtem, emiatt a felügyelőtanár leszidott, és a fülemet megrángatva azt ismételgette, hogy már pedig egyem meg, amit kiszedtem, mert addig nem állhatok fel az asztaltól. Nem tudtam enni egy falattal sem többet és elkezdtem sírni, utána kiküldtek az étkezőből...

Egyfelől jelentéktelen történet, de talán ez az egyetlen rossz élményem, mert otthon sosem kényszerítettek arra, hogy egyek meg mindent, sőt. Lehet, hogy ez hagyott nyomokat, viszont sokáig nem éreztem úgy, hogy ez gondot okozna. Egyedül ezen a munkahelyen, ahol 20-an kell ennünk egyszerre egy kis helyen, nagyon zavar, hogy mindenki az aurámban van és csámcsog is hozzá. Sokszor a gusztusom is elmegy, összeszorul a gyomrom és féladag ételt eszem rendszerint emiatt. Az még jobban frusztrál, hogy azt is lassan eszem meg és a kollégáim sokszor rajtam élcelődnek, hogy hogy lehet ennyire lassan étkezni. Emiatt sokszor csak túl akarok lenni az evésen valami könnyű étellel. Habzsolni azóta sem tudok, inkább keveset eszem.

Az még jobban zavar, hogy nem szeretek evés közben beszélni, márpedig a közösség elvárja tőlem, mindenkinek ilyenkor ered meg a nyelve és kérdezgetnek. Akinek nincs ilyen gondja, szerintem nem is tudja, hogy mennyi bosszúságot tud okozni egyetlen munkaebéd is. Szeretném, ha az ilyenek kevésbé viselnének meg engem is, mert nem tartom túl normálisnak. Szerintem egyébként kicsit javult a helyzet, de messze van az átlagostól. Majd tyúklépésenként :)

További szép estét kívánok Neked!