1947 tavaszára a Viet Minh a vidéki területekre szorult vissza. Bár még folytak tárgyalások a békés rendezés érdekében, a franciák többek között a vietnámi fegyveres erők lefegyverzését követelték, ami elfogadhatatlan volt Ho Si Minhék számára. A Francia Expedíciós Hadtest közben megszállta Vietnám nagyobb településeit, ellenőrzésük alá vették az utakat, illetve a tengerparti sáv jelentős részét, továbbá támaszpontokat építettek ki. Fő céljuk a hagyományos katonai megközelítésnek megfelelően a nyílt ütközetek kikényszerítése volt. Októbertől decemberig súlyos harcok folytak Hanoitól északra, mikor is a Lea hadművelet keretében a vietnámi bázisok ellen indítottak támadást. Tíz francia zászlóaljat a földön, négyet vízi úton, kettőt pedig légi úton vetettek be. (Ho Si Minh-t ekkor kis híján sikerült is elfogniuk a meglepetésszerűen földet érő ejtőernyősöknek.) A Viet Minh veszteségei magasabbak voltak, mint a támadóké, de végül sikeresen el tudtak szakadni, ahogy túlerő esetén mindig is tették.
A francia erők sok esetben ki tudták használni technikai fölényüket, de az elhúzódó háború így is elkerülhetetlenül kikezdte harci szellemüket, létszámuk és logisztikai hátterük pedig sohasem volt olyan komoly, mint később az amerikai kontingensé.
A franciák azonban értelemszerűen nem vonhatták ellenőrzésük alá Indokína teljes területét 115 ezer katonával és korlátozott utánpótlásukkal. Ilyen helyzetben inkább az őrállásokra és a helyőrségekre hagyatkoztak, amelyek sok esetben nehezen védhetők voltak, míg ellenfeleik számára könnyű, statikus célpontnak számítottak. De ha az ottani állomány és azok fegyverzete lehetővé is tette a hatékony védelmet, a környező területek és azok lakosságának ellenőrzése ettől még nem lett könnyebb feladat, nem is beszélve az utánpótlás biztosításához szükséges útvonalak megóvásáról. A határ felé emelkedő hegyek, az őserdők és a trópusi éghajlat is csak nehezítette helyzetüket. Giap tábornok is tudta ezt, és a konfliktus első három évében a gerillataktikára hagyatkozott, amely az ellenség lassú kifárasztását és kivéreztetését célozta kisebb akciókkal, csapdákkal, lesállásokkal, szabotázzsal, illetve francia hivatalnokok és kollaboránsaik meggyilkolásával. A franciák a gerillaakciókra kegyetlen módszerekkel reagáltak: falvakat égettek fel, gyanúsítottakat kínoztak meg, erőszakoskodtak, ami tovább szította ellenük a gyűlöletet.
Francia idegenlégiósok egy Viet Minh-gyanúsítottal
1948-ban egyik fél sem kezdeményezett. A Viet Minh fegyveres erői (amelyeket már ekkor is néphadseregnek neveztek) viszont közben újjászerveződtek: amellett, hogy katonai körzeteket állítottak fel, támaszpontokat hoztak létre, illetve hadianyagot halmoztak fel, 1949-től az általuk ellenőrzött területeken mozgósították a 18-45 éves nőket és férfiakat. Így 300 ezer gerillát állítottak csatasorba, s szervezeti jellegük sokban hasonlított a későbbi Vietkongéra abban az értelemben, hogy több szinten szerveződtek: voltak itt milicisták (nem feltétlenül fegyveres, hanem például szállító beosztásban), regionális (területvédelmi) erők és hadosztályokba szervezett mobil főerők. A Viet Minh az ország több régióját, a vidéki területek kétharmadát uralta, többek között Tonkin északi hegyvidékét, Annam északi területeit, a Nádas-síkságot, emellett Vietnám délnyugati csücskét. Ahol nem állomásoztak reguláris alakulataik, ott partizánjaik akkor is aktívak voltak.
Ho Si Minh (az első sorban, középen, cigarettával) Viet Minh-katonák körében
1949-re a tágabb geopolitikai helyzet jelentősen megváltozott: létrejött a NATO; a Szovjetunió előállt saját atombombájával; Kínában pedig Mao Ce-tung kommunista erői győzelmet arattak a nacionalista Csang-Kaj Sek felett, és létrejött a Kínai Népköztársaság. A Viet Minh innentől nemcsak menedéket találhatott a kínai határ mögött, de utánpótlás és kiképzés terén is számíthatott "a nagy testvér" támogatására. 1950 júniusában pedig kitört a koreai háború… Az amerikai kormány növekvő aggodalommal figyelte a kommunizmus térnyerését. A fentiek fényében Franciaország gazdasági támogatása mind Nyugat-Európa védelme, mind az Ázsiában is érvényes feltartóztatási politika szempontjából létfontosságú volt. Utóbbi térségnek több pontján zajlottak nyugtalanító események: Burmában, Malayában és Indonéziában is. A “vörös félelem” hatására nem hagyhatták figyelmen kívül egyiket sem, hiszen amerikai szemmel mindegyik lehetett Moszkva vagy Peking aknamunkájának következménye. A Nemzetbiztonsági Tanács egyik javaslatában szerepelt, hogy Délkelet-Ázsia igen lényeges, részben a jelentős olaj-, gumi- és wolfrámtartalékai miatt is, de a csendes-óceáni térség és a kereskedelmi, illetve katonai hajózási útvonalak, továbbá Japán védelme szempontjából is. A közvetlen katonai beavatkozás lehetősége már ekkor is szóba került, noha tisztában voltak vele, hogy ez milyen tragikus következményekkel járna.
A “dominóelv” elnevezést Eisenhower elnök csak évekkel később használta először, de lényegében már ekkor is ez volt az amerikai hozzáállás lényege. Eszerint minden térségben útját kell állni a kommunista térnyerésnek, amely láncreakciót lenne képes elindítani. Ebben megnyilvánult az ún. “monolitikus kommunizmussal” kapcsolatos elgondolás, amely szerint minden kommunista állam egyetlen hatalmas blokkot alkot, szorosan együttműködik és végső soron terjeszkedni akar. Bár Jugoszlávia példája ennek ellent mondott (hiszen Tito marsall baloldalisága ellenére is kivált a keleti tömbből), és Ho Si Minh esetében is működhetett volna ez az analógia, sőt a hatvanas évekre egyre nagyobb feszültséggel járó szovjet–kínai ellentét is sokatmondó volt, az ötvenes években az amerikai vezetés alapvetően elfogadta a feltartóztatási politika szükségszerűségét, bár egyes politikusok és tudósok időről időre felszólaltak ellene.
A franciák, hogy politikai helyzetüket javítsák, társult államokká nyilvánították Laoszt, Kambodzsát és Vietnámot – mindez nem jelentett különbséget valós státuszukat illetően –, utóbbi ország déli részén pedig létrehozták a Vietnámi Államot, amelynek élére az egykori annami császár, Bao Dai került. (Ez a Fehér Ház számára is vállalhatóbbá tette a franciák támogatását, még ha ők is látták, hogy mindez csak porhintés.) A császár azonban a vezetésben tapasztalatlan volt, inkább a testi örömöknek élt, mint a politikának, ráadásul valóban nem volt több, mint a franciák bábja. Kormányának tagjai pedig tehetős, francia neveltetésű déli földbirtokosok voltak, távolról sem az egyszerű nép képviselői.
Vietnám utolsó császára, Bao Dai
Giap tábornok 1950-ben indította első nagyobb offenzíváját, amelyben már korszerű fegyverzetű hadosztályokat vetett be: februártól a kínai határ menti francia támaszpontok ellen vezényelt támadásokat, illetve igyekeztek zavarni az utakon az ellenséges forgalmat. Szeptembertől aztán Tonkin északkeleti részén, Cao Bang mellett néhány hét alatt súlyos csapást mért a franciákra, akik nagyjából 6000 embert (ebből 4800 halott és eltűnt) és jelentős készleteket vesztettek. Az amerikaiak a koreai háború miatt a közvetlen részvételt nem is vállalhattak volna, de 133 millió dolláros segélyt küldtek, amihez nagy mennyiségű hadfelszerelés (a kézifegyverektől a repülőgépekig) párosult. Azzal is tisztában voltak viszont, hogy a Francia Expedíciós Hadtest harci szelleme egyre rosszabb állapotban van. Arra ösztönözték a francia vezetést, hogy jelképes gesztusként állítsanak fel egy vietnámi haderőt. Nemsokára gazdasági és technikai segítségnyújtási programokat is megindítottak, ami a következő két évben 50 millió dollárral járult hozzá Vietnám modernizálásához.
Korabeli híradófelvétel a francia hadműveletekről
A sikerein felbátorodott Giap, feladva a gerillataktikát, hagyományos haderőként vetette be hadosztályait. Ez azonban hiba volt: a franciák komoly légi és tüzérségi fölénye, illetve a mozgékony légideszant-tartalékok révén 1951 januárjától májusáig súlyos csapásokat mértek a Hanoi felé háromszor is meginduló vietnámi erőkre, több ezer fős veszteségeket okozva. Az új főparancsnok, Jean de Lattre de Tassigny tábornok emellett új védelmi vonalat (amelyet róla neveztek el de Lattre-vonalnak) alakíttatott ki a Vörös-folyó deltájában. Az év végéig folytak a harcok Tonkinban, és a franciák gépesített harccsoportjaik, folyami erőik, illetve légideszant-alakulataik segítségével több térségben is sikert arattak (például visszafoglalták Nghia Lót és Hoa Binh-t). De Lattre tábornok azonban 1952 januárjában rákbetegségben elhunyt, helyét Salan tábornok vette át.
Jean de Lattre de Tassigny az első világháborút századosként harcolta végig; 1940-ben kemény küzdelmet folytatott alakulataival az Ardennekben; egy ideig a Vichy-kormány hadseregének, majd a de Gaulle-féle Szabad Francia Erők tábornoka, később a Délnyugat-Németországot megszálló francia 1. hadsereg főparancsnoka lett; 1948 és 1950 között a NATO nyugat-európai erőinek főparancsnoka, 1950 és 1952 között az indokínai Francia Expedíciós Hadtest parancsnoka. Egyetlen fia, Bernard hadnagyként 1951 tavaszán esett el Tonkinban.
● America’s Longest War – The United States and Vietnam 1950–1975 (írta: George C. Herring, McGraw-Hill 2001) ● Az indokínai háború (írta: Marian Sienkiewicz; Zrínyi Katonai Kiadó 1982) ● Dien Bien Phu 1954 – The French Defeat that Lured America into Vietnam (írta: Martin Windrow; Osprey 2021) ● Diplomácia (írta: Henry Kissinger; Panem Kft. 2008) ● Franciaország története (írta: Roger Price; Maecenas Könyvkiadó 2001) ● Vietnam – Egy évszázad háborúban (írta: Domokos János; Európa Kiadó n. a.) ● Vietnam – The Decisive Battles (írta: John Pimlott; Guild Publishing 1990) ● The French Indochina War 1946–54 (írta: Martin Widrow; Osprey 2003) ● The NVA and the Vietcong (írta: Kenneth Conboy és Kenneth Bowra; Osprey 1998) ● The Vietnam War – An Intimate History (írta: Ken Burns és Lynn Novick; Alfred A. Knopff 2017)
Ha már az ötvenedik évfordulót tapossuk, gondoltam belevágok... Gigantikus munkának ígérkezik, de azt hiszem, megéri. Több tucat kötetet és cikket olvastam már róla, írtam belőle egy szakdolgozatot és pár cikket, továbbá szinte mindegyik témába vágó játékfilmet és számos dokumentumfilmet is beszereztem. Talán kicsit, de hozzájárulhatok a hazai ismeretterjesztéshez, valamicskét átadhatok mindebből, amire szükség is van, hiszen a vietnami konfliktusról még mindig kevés a magyar nyelvű munka.
Bár a rendelkezésre álló források nagy többsége amerikai eredetű, remélem, a vietnami oldalt is be tudom majd mutatni, nem is beszélve a ritkán emlegetett egyéb résztevőkről (ausztrálok, új-zélandiak, dél-koreaiak és így tovább). Igyekszem nemcsak a katonai vonalat hangsúlyozni, hanem az egész korszakot is megidézni. S mivel kicsit elkéstem a blog indításával, visszafelé is fogok építkezni, vagyis az 1965 előtti eseményekre is kitérek. A visszatérő érdeklődőknek tehát érdemes lesz időnként visszalapozni a korábbi posztokra. Egyébként másik blogomon, a monty.blog.hu-n már évek óta gyártom a posztokat, többek között erről a témáról is, így ne csodálkozzon senki, ha egyes cikkek alapanyagát újra előveszem itt, mert elő kell vennem.
Jó olvasást és eredményes művelődést kívánok.
MH Klapka György 1. Páncélosdandár Alakulat Nap 2024.
A Tatai MH Klapka György 1. Páncélosdandár alakulat napján április 19-én Kétszázhatvan közkatona tett ünnepélyes esküt.
Az MH Klapka György 1. Páncélosdandár címere (forrás:mh25.honvedseg.hu)
A páncélos dandár sorakozója. 260 katona tett esküt. A fekete barett sapka a páncélos, a piros…
Meglepően olcsón kelt el a királynő egykori „Jaguarja”
Egy minap lezárult aukción 103,5 ezer fontért, azaz átszámítva nagyjából 47 millió forintért kelt el egy 2001-es évjáratú Daimler Majestic jármű, amely lényegében egy „újracímkézett” és némiképp átalakított Jaguar XJ luxusszedán. Mi ebben a nagy szám? – tehetné fel bárki a kérdést. Nos, ahogy az az…
