Linda Morvai • 11 nap
Fülszöveg: 
Brick Callan akkor érzi magát a legjobban Mackinac szigetén, amikor tél van, és eltakarodnak a turisták. A csupa izom, nagy szakállú rendőr szereti a magányt, a csendet, az állandóságot. Meg a marharagut, amit minden héten főz magának egy nagy fazékkal. Nem hánytorgatja fel a múltat, felelősségteljesen végzi munkáját, békében él önmagával.
Ám egy reggel váratlanul felbukkan a szigeten Remi Ford, Brick gyerekkori barátja. Több is ő, mint barát: az öccse régi partnere, Brick exfeleségének legjobb barátnője, ráadásul a főnöke lánya. Egyértelműen tiltott gyümölcs, aki mindent megtestesít, ami hiányzik a férfiból: vidám, szertelen, cserfes lány, akinek a neve egybeforrt a csínytevésekkel, kamaszként örökké Brick húzta ki a csávából. A szinesztéziáját művészként kamatoztató Remi már évek óta Chicagóban él, ahonnan igen ritkán látogat haza a családjához.
Bricknek elég egyszer Remi ragyogó zöld szemébe nézni, hogy tudja, a lány bajba keveredett. Ösztönösen próbálná védeni, mint mindig, de Remi elutasítja a segítségét. Nem tud és nem is akar megbocsátani a férfinak, aki sok évvel ezelőtt összetörte a szívét. Brick is legszívesebben távol tartaná magát a veszélyesen vonzó nőtől, de a jelek szerint csak ő látja, hogy Remi csupán árnyéka önmagának. Miért jött váratlanul haza, és miért ég nála a villany éjszaka is? Muszáj közel férkőznie a nőhöz, még ha ezzel búcsút is mondhat megszokott életének.
Szerintem:
Nálam ez az átlag szint. Ugyan próbál lenni benne egy kis
krimis színezet, értékeltem is, de összességében akkor is csak egy ismerős románc. Két rég egymásra vágyódó ember, akik most egy légtérbe kerülnek. Tipp, mi lesz a vége?
Ez nem az a műfaj, ahol nagy meglepetéseket várnék. De itt eléggé zavart, mennyire arra van kihegyezve, hogy Remington és Brick milyen rég egymásra vár, és csak telik az idő, de nincsenek együtt. Az oka meg elég ostoba – Brick nem mer kezdeni a lánnyal. Valami nagyon beteges, ahogy meggyőzte magát, hogy nincs jövőjük és nem akarhat tőle semmit. Ha van önmagát kínzó figura, Brick nagyon az. Annyira, hogy még az is felmerült bennem, hogy mazochista hajlamai vannak. Ok, ez azért így nem igaz, de az ostobaság és önkínzás magasiskolája, amit művel.
Score pedig fokozatosan még növeli is a szintet: amikor azért vesz el mást, mert tudja, ha a legjobb barátnőjével kavar, Remington nem próbálkozik be nála. Lesz is pofára esés, amikor kiderül, hogy ez a 'kényszermegoldás' az a lány, akibe a szeretett öccse rég szerelmes. Nem csak magát, Remingtont, de még a öccsét és a feleségét is boldogtalanná tette. Szép volt!
A szerelmi szálakkal amúgy is van problémám, Brick kőfején túl. Én rosszul viselem, ha egy baráti körben mindenki kavart már mindenkivel. Milyen az már, hogy az öccs kavar a bátyja volt feleségével? Mi lehetett, amikor még együtt voltak? Öcsi álmodozott a sógornőjéről? Ők ugyan megbeszélik egymás közt, de elég cikisnek érzek egy családi összeülést, ahol szinte mindenki látta már a másikat intim helyzetben.
Tudom, ez némileg prűd tőlem, de akkor is. All American szavajárásával a 'Vortex' engem inkább taszít, mint bármilyen szinten menőnek érezzem.
Ha már Brick nagy hibáját – mert különben regénybeli álompasi: helyes, megbízható, stabil és fix állással – kiveséztem, vessünk egy pillantást Remingtonra is. Ő is kapott egy olyan egyedi vonást, amivel az agyamra ment. Ő pedig tiszta feleslegesen titkolózik és még akkor sem akarna bevonni senkit, segítséget kérni, amikor összecsapnak a feje felett a hullámok. De mivel érzik, hogy baj van, kérdezgetik. A cselekmény jelentős részében ragozva is van, hogy fenyegetve érzi magát, retteg és nem tudni pontosan, miért. Talán Score ezzel egy kis rejtélyt akart vinni bele. Lehet, mert nagyon elhúzza és túlragozza. Ahhoz képest meg nem szól elég nagyot az eset. A férje által bántalmazott barátnőjét szerette volna menteni, de a befolyásos férj túljárt az eszükön. Most bajban van ő is, a barátnője is.
A végére azért ez a szál hozott egy kis akciót, krimis vonalat is bele, ami kellett is a sok szerelmi dráma mellé. Krimi azért nem lett tőle, de a plusz konfliktus és feszültség elfért a történetben. Brick apja meg így alkothatott egy nagyot – különben is az öreg lett az egyik kedvenc mellékszereplőm, örültem, hogy ott nagyobb szerepet kaphatott. Már csak azért is, mert a főszereplők annyira előtérben voltak addig, hogy másnak is kellett egy kis tér.
Plusz szín lehet az is, hogy Remington szinesztéziás. Nem véletlenül festő, ő egészen másképpen látja a világot. Jó ötlet volt ez is, csak éppen másnál ezt már olvastam jobban megírva. (Anita Boza, ha nevesíteni akarom.)
Stílus: tizenkettő egy tucat románc. Legalább enm obszcén, örvendek is neki. Kár, hogy nagyon túlírtnak és ismétlődőnek éreztem. Amikor ugyanazokon rugóznak visszatérően, kedvem lenne húzni. Itt bőven volt ilyen. 600 oldalas, 300-ban jobban működött volna.
Különösebben nem marad meg bennem, de egyszer nem fájt elolvasni. Ha ez-az irritált is benne.
