Linda Morvai • 8 nap
Az elmúlt év végén néhány különleges és értékes portréval gyarapodott a Történeti Fénykép- és Interjútár gyűjteménye. Valamennyi új szerzemény már megjelent a Fotótér felületén is.
Ebben az írásban a Történeti Fénykép- és Interjútárunk gyűjteményében levő 1850–80-as években készült, színezett – tehát még nem fotótechnikailag színes! – fényképekről, korabeli kifejezéssel élve chromo-fényképekről lesz szó, s egyúttal a fénykép színezés elméletéről és gyakorlatáról ebben a korszakban.
Ezek a mi modern szempontunkból nézve azért izgalmasak, mert a festészet és a fényképészet közti széles határmezsgye képviselői. Egy átmenet, vagy inkább műfajötvözés dokumentumai.
A fényképészet mibenléte – azaz, hogy mesterség vagy képzőművészet-e – a megjelenése után még évtizedekig polémia tárgyát képezte. A fényképész a hallgatólagos közmegegyezés szerint a portréfestő utóda volt; ennek az örökségnek több oldala lévén, pro és kontra is lehetett érveket felhozni. Technikai tudást igénylő eszközei, a vegyszerek használatához szükséges ismeretek és ezeknek a közhiedelem szerint könnyen elsajátítható kezelése az „iparpártiak” érvelését erősítették. Ám jóllehet, a „levétel” elvileg független volt a szubjektív ízléstől vagy a lelkiállapottól, de az egész folyamathoz kellett a művészi érzék is, amit a korabeli szerzők és fotográfusok felismertek. Noha már az 1850-es évektől alkalmazták tudományos és illusztrációs célra is a fényképezést, a mindennapokban az arcképek túlnyomó többségben voltak abban a hosszú időszakban, amely a fotográfia megjelenésétől (1839) a századforduló tájáig eltelt. Ha a 19. századi fényképészeti műteremre gondolunk, szinte biztosan portrék fognak eszünkbe jutni.
Lássuk egy korabeli gyakorló fotográfus véleményét is. Rottmann Farkas szarvasi fényképész a Fényképészeti Lapok 1882. szeptemberi számában megjelent értekezésében taglalta az alapvető kérdést:
„…tulajdonképen mi czélja van a fényképészetnek?
A fényképészet hű munkatársa a természettudományoknak, mert bámulatos gyorsasággal és hűséggel adja nekik a tűnemények rajzát, a spectrum képét, a Venus átvonulását, s a csillagképleteknek egymáshoz való arányos állását; nagy szolgálatot tesz a kereskedőnek is, midőn kalapraktárát reclam végett sokszorosítja. E két szélsőség, a tudományok szédítő magassága s a mindennapi élet bemutatása közt rendkivül tág tér fekszik s így bajos volna a fényképészet czélját tűzetes pontossággal meghatározni. De tán nem tévedek nagyon, midőn első és legfőbb czéljául az emberi arcz megörökítését tekintem.”
Rottmann Farkas: A pigment-képről. In: Fényképészeti Lapok (Kolozsvár), 1. évf. 9. szám (1882. szeptember), 137. – Törzsgyűjtemény
Írásában tehát ő is a portréművészet elsőrendű fontossága mellett tett hitet, azzal együtt, hogy elismerte a fényképezés megkerülhetetlen jelenlétét mind a tudomány, mind a hétköznapok gyakorlatában.
Már a múlté volt az az idő, amikor a képmás csakis festményt, esetleg valamilyen sokszorosított grafikát, azaz például litográfiát vagy xylográfiát jelenthetett. A 19. század második felére egyre egyszerűbbé és olcsóbbá vált a fénykép létrehozása.
Az egyetlen, egyedi példányt eredményező dagerrotípiát és a papírhordozóra nagyítható és sokszorosítható, de meglehetősen érzékeny sópapírt felváltották egyéb, könnyebben kezelhető és gyorsabb eljárások. A kezdetektől hiányzott viszont a fényképekből valami, ami tökéletessé, a valóság hiteles tükreivé tette volna azokat: a színek.
Az 1800-as években a fényképek még mind monokrómok voltak – a sokak által több helyen végzett kísérletezések eredményeként született kevés korai kivételtől eltekintve. A sárgulás vagy barnulás, amit az utókor a régiség szívmelengető jelének tart, a kortársakat sokszor inkább zavarta, mivel a gyors állagromlás és a természetidegenség jele volt. Színezőanyagok használatával kék vagy vörös színt is elérhettek pl. cianotípia, alboidin vagy pigmentkép esetében. (Kincses 2000)
De az újabb eljárások térhódításával csupán az árnyalatok széles skálája, mélysége, finomsága, valamint a kép tartóssága változott; a valódi színek, a színesség még nem jelent meg. Ez a probléma nagyon is foglalkoztatta a fotográfusokat, fontos kérdés volt legtöbbjük számára. Számos tudós férfiú ért el részeredményeket a színek megjelenítésének, illetve rögzítésének terén, de általánosan megnyugtató eljárás még nem létezett ekkor. A színes felvételek lehetőségét kémiai megfigyelések és kísérletek sora vizsgálta már az 1840-es évektől. Még nagyobb kihívás volt a megjelenő kép rögzítése. (Kocsis 2006).
A magyarországi fényképészeti színtéren a kolozsvári Veress Ferenc volt az az úttörő, aki évtizedeken át kutatta, kísérletezte a színes fényképezés lehetőségeit, de az általa heliochromiának nevezett eljárás hosszabb távon nem bizonyult sikeresnek, nem lett folytatása. A fotókerámia (fotóporcelán) eljárásának tökéletesítését azonban neki köszönhetjük (Kincses, 1993).
Az életszerűség és hitelesség, valamint a tartósság kritériumait szem előtt tartva teljesen érthető, miért volt bevett szokás a fényképek színezése akvarellel, temperával, esetleg olajfestékkel, különösen az első néhány évtizedben. Az egyik legnevesebb pesti fényképész, Simonyi Antal az alábbiakkal hirdette szolgáltatásait 1872-ben:
„[…] gyorsan, s kivánatra a legművésziebb kivitellel készithetek nagyitásokat bármely mérvben; olaj- vizfesték vagy pasztellel szinezve, vagy feketén retouchal vagy a nélkül.”
Fényképészeti Lapok (Pest), 1. évf. 2. sz. 1872, 7. – Törzsgyűjtemény
Ketskeméthy Mihály, aki az 1880-as években az Egyesült Államokba emigrált, beszámolójában említi, hogy rengeteg retouch és akvarell megbízást kapott egy helybeli híres műteremben, azaz igen népszerű volt a színezett portré ott is. (Ketskeméthy 1885a)
A színesség szempontja után fordítsuk figyelmünket a megörökítésre. Meddig tart vajon ez az „öröklét”? Milyen mértékben fog emlékeztetni a valódi alakra a képmás? Rottmann Farkas szavai erről:
„Mily kellemesen fog majd unokáink szájáról hangzani: mily délczeg egy legény volt a mi nagyapánk; vagy: de szép karcsú termete volt a nagymamának […] midőn a képnek valódi hatását kellene megtenni egészen ellenkezőleg történik; mert a drága nagymama finom arcza sárga lázba esik s az egész alak sorvadásban mulik ki! […] Az udvarias fényképész ugyan azzal biztatja a közönséget, hogy a mostani képek évszázakig is eltartanak, de higgye ezt a ki akarja, mert a tapasztalat éppen az ellenkező mellett szól. […] nem marad egyéb hátra, mint magunkat drága pénzért leföstetni, kitéve annak az eshetőségnek, hogy nem találnak el, vagy beérni a kevésbé hű képpel, mert egyébként ilyen sem lenne”.
Rottmann Farkas: A pigment-képről. In: Fényképészeti Lapok (Kolozsvár), 1. évf. 9. sz. (1882. szeptember), 138. – Törzsgyűjtemény
Felhasznált irodalom:
Sebő Judit (Történeti Fénykép- és Interjútár)
