venember83 • 6 nap
Miközben könnyen lehet az az érzésünk, hogy mára túlhasznált fogalommá vált, valójában nincs olyan szakma vagy élethelyzet, ahol ne fenyegetne a kiégés. Vajon a túlhajtott, túlgyorsult, túlpörgetett kor sajátossága ez, vagy egyszerűen csak jobban belelátunk egymás életébe, és bátrabban beszélünk a nehézségekről? A kérdésre a választ nem várt helyről, egyenesen Munkácsy Mihálytól kapjuk meg. Frauenhoffer György írása.
A gyerek Munkácsy Mihály élete egyik pillanatról a másikra fordult át idillből verejtékes rémálomba, amikor előbb édesanyját, majd édesapját is elveszítette. Bár bőven a zsenikultusz korában született, soha nem igyekezett palástolni, hogy nem volt kiváló tanuló, és épp gyenge tanulmányi teljesítményeire hivatkozva terelte nagybátyja az iparosmesterségek irányába.
Hans Temple: Munkácsy alkotás közben c, festménye, részlet
Munkácsy tizenegy évesen asztalosinas lett, és ezzel megtapasztalta a nélkülözés, a kiszolgáltatottság és a kizsákmányolás legszélsőségesebb formáit. Visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy napi 12 órákat dolgozott, folyamatosan éhezett, rendszeres céltáblája volt az inasközösség és a mester támadásainak. Bár 1858-ban már segédként helyezkedhetett el, az őt körülvevő nyomor csak tovább fokozódott, mígnem 1961-ben éhségtől legyengülve és megbetegedve hazatért nagybátyjához – hogy aztán a lábadozás időszakát rajzolással töltse, ami a jelek szerint nemcsak a lelki, hanem a testi gyógyulásban is segítette. Négy évvel később már a Bécsi Művészeti Akadémiára felvételizett.
Bár Munkácsy pályája innentől kisebb-nagyobb hullámvölgyekkel, de felfelé ívelt, a gyerekként átélt testi-lelki túlhajszoltság emlékét – amely valljuk be, nem állt messze a kor sztenderdjétől – még sokáig hordozta magával. A nagy példakép, Courbet és a realizmus nem egyszerűen látásmódot adott neki, hanem egy eszközt, amelyen keresztül láthatóvá tehette az ember küzdelmét a mindennapokkal, a klasszikus romantika monumentalitása, heroikus szűrője nélkül. Főműve, a Krisztus-trilógia képei Jézus földi életének bukását, míg a 60-as, kora 70-es évek festményei a paradicsomból kiűzött ember napról napra megismétlődő összeomlását mutatják be.
A Háromszék Táncszínház előadásbán Munkácsy egyik legismertebb alkotása, az Ásító inas is életre kel
Fotó: Kátai Jocó
A düsseldorfi évek alatt, 1869-ben született Ásító inas nemcsak a művész egyik legismertebb képe, hanem egyben első olyan festménye is, amellyel sikerült szélesebb körű szakmai elismerést is kivívnia – egy tökéletesen megragadott pillanat, tökéletes anatómiai kivitelezéssel, és ami még ennél is fontosabb, rengeteg empátiával megalkotva. A fiatal, ágyából kivert inas akár komikus is lehetne elnagyolt táncmozdulathoz hasonlító gesztusával. Csakhogy környezetéből mégsem a derű ragyog át, hanem a komor, sötét tónusok és a szituáció kilátástalansága – mintha magának a kiégésnek lenne az emlékműve, a környezet pedig ugyanúgy felidézheti a paraszti világ mindennapi robotját, mint az indusztriális kor falanszterszerű környezetét.
Bár tónusaiban lényegesen élénkebb, színesebb alkotás, témájában szinte az Ásító inas közvetlen rokona a Rőzsehordó nő. Parasztasszonyként hivatkozunk a kép főszereplőjére, az asszony szó mai köznyelvi asszociációja azonban ne tévesszen meg senkit, a kendő alatt egy fiatal nő arcát látjuk, aki a testi-lelki kimerültség végpontján roskadt meg. A Köpülő asszony még ezen is túlmegy: az idős asszony fásult, reményt aligha sugárzó tekintetét ellenpontozza a kislány egyszerre kíváncsi és csalódott testtartása, mimikája. A két téma érzékeny megközelítése mögött könnyű megsejteni a művész személyesen átélt tapasztalatait.
Bár maga Munkácsy aligha ismerte a kiégés fogalmát, pontosan tudta, hogy a végnélküli robot miként dönti romba az ember fizikumát és mentális egészségét. Vajon hogyan tudunk ma a festőhöz hasonlóan empatizálni a paraszti élet nehézségeivel? Miként gyűrűzött tovább a képeken megjelenített fásultság a Krisztus-trilógia tömegjeleneteibe, és ezek miként mesélnek örök emberi kérdésekről? Ez a felvetés is foglalkoztatta Farkas Tamást és Tapasztó Ernőt is, amikor a koreográfus-rendező páros a Háromszék Táncszínházzal új életre keltette Munkácsy Mihály leghíresebb képeit. A produkció nem egyszerűen tablósorozatként vonultatja fel a magyar és európai művészettörténet megkerülhetetlen festményeit, hanem arra is keresi a választ, hogy miként tudunk újra kapcsolódni ezekhez az időben talán távoli, témájukban mégis
