Sarastro888 2013.07.16 14:16:34

Hasonlóan jártam, mint a spanyol katolikus pap, azzal a különbséggel, hogy több, mint 1 évig készültem szerzetesnek, ezután pedig egyházmegyés katolikus papnak 1 évig. Mondanom sem kell, hogy mindkettőt otthagytam, mivel voltak olyan dolgok, amelyekkel nem tudtam egyetérteni. Ilyen pl. a feltétlen engedelmesség - elméletileg mindenben engedelmeskednem kellett volna, emellett minden percemről be kellett számolni. Nem mellesleg 1 Ft zsebpénzem nem lehetett, ami volt, azt kötelezően (!!!) le kellett adni. A feltétlen engedelmesség azt jelentette, hogyha az elöljáró azt mondja: fordítva ültetsd el a tulipánhagymát, és én mégsem ezt teszem, akkor engedetlen, azaz alkalmatlan lettem volna a szerzetesi életre. Mivel a rend elsősoirban az elhagyott ill. utcagyerekekkel foglalkozott volna, ezért próbáltam azt, hogy előbb legyen egy vonzó énekkarunk, ezáltal egy befogadó közösségünk, ahova bárki bármikor jöhetett. Nem egy fiatal mondta, hogy azért szeret járni az énekkarba, mert ha nem jön 2-3 hétig, akkor sem kap szidást, helyette mindig azt mondtam: Isten hozott, örülök, hogy itt vagy :)
Nos, az énekkarunkat a házfőnök össze-vissza dobálta, írigy volt rám, hogy 3-4 hónap alatt összejött egy olyan énekkar, amiben csak a törzytagság kb. 40 főből állt. A miséken egyre több gyerek volt, 3-4 hónap elteltével tele lett a templom minden diákmisén - a házfőnök pedig egyre jobban fújt rám, mert neki 3 év alatt nem jött össze az, ami nekem - hangsúlyozom: a Jóisten kegyelméből - 3 hónap alatt. Ezek hatására egyre jobban azt éreztem, olyan, mintha egy szektában lennék... Ezután mentem át egyházmegyés kispapnak. A házfőnök persze még "utánamnyúlt": nem abba a szemináriu,ba vettek fel, ahova először jelentkeztem (ez volt az ő kicsinyes bosszúja, amiért a fiatalok - kb. 80-100 fiatal úgy búcsúzott el tőlem, hogy raktak nekem egy hatalmas tábortüzet). Kispapként szintén sok érdekes dolgot tapasztaltam meg. Amikor otthagytam a szemináriumot, akkor egy kb. 30 éve felszentelt papbarátom annak örült, hogy a katolikus egyházat nem hagytam ott. De a Jóisten ezt is másként látta. Egy jópár év eltelt, mire - pusztán kíváncsiságból - jelentkeztem református teológiára (civilként elvégeztem a katolikus teológiát is). Ahogy egyre jobban megismertem a református egyházat, teológiát, Helvét Hitvallást, H. Kátét, stb., egyre jobban érlelődött bennem, hogy nekem reformátusnak kell lennem. Miért is? Amíg katolikus voltam, mindig úgy éreztem, mintha meg lennék bilincselve. Na, ezzel nem a katolikusokat szertetném lehúzni, mindössze reformátusként olyan, mintha szárnyalnék. Megjegyzem, senki, de senki nem kényszerített 1 percig vagy egyetlen szó erejéig sem. Amikor a református teológiát elkezdtem, professzoraim tudták, hogy katolikus vagyok, de ezt egyszer nem éreztették velem, vizsgákon sem. Ellenkezőleg, nagyon közvetlenül el tudtam beszélgetni velük, minden kérdésemre korrekt választ kaptam. Itt szeretném megyjegyezni, hogy azzal: reformátussá lettem, senkit nem szeretnék provokálni, katolikus múltamat nem tagadom meg - hiszen a Jóisten ebben őrzött meg hosszú éveken át -, valamint fontos, hogy elismerem mindazt a pozitívumot, amit a katolikusok képviselnek. Mindössze két dolgot említek meg abból, miért lettem református. Az egyik: ha egy katolikus pap rájön arra felszentelése után, hogy ő nem papként szeretné leélni az életét, de semmiféle katolikus tanítást nem tagad meg, azt megbélyegzik, méghozzá aposztatként említik - vagyis hitehagyottnak. Emellett - ehhez a krdéskörhöz tartozik a papság kötelező cölibátusa. 1074-ben, majd 1074-ben VII. Gergely pápa a ún. böjti zsinatokon erősítette meg az 1022-es páviai zsinat rendeleteit, amelyek - bárhogyan is ideologizálják utólag - azt a cölibátust, amelyet azért hoztak, hogy a papi birtok ne aprózódjon szét. Megjegyzem, hogy a cölibátusnak NINCS bibliai megalapozottsága. Egy katolikus barátom erre azt mondta, hogy hát ott vannak az apostolok - mondtam neki, hogy gondolja csak meg, hogy pl. Péter apostolnak is volt felesége, hiszen Márk evangéliumának 1. fejezetében Jézus meggyógyította Péter anyósát.
A másik kérdéskör, amiért református lettem: a Biblia. A Református Egyházban minden, de minden bibliai megalapozottsággal bír - a katolikus dogmatika ezt nem mondhatja el magáról (tudom, mert vizsgáztam belőle). Ezen felül a Biblia olvasása a kötelező, de már idejét múlt hagyományok sallangja nélkül szinte teljesen felszabadít és nem köt gúsba... "Röviden" ennyi... Ha esetleg magyar fordításban meglenne a spanyol katolikus pap könyve, szívesen elolvasnám, ugyanakkor szívesen ajánlom Nyirő József: Isten igájában c. könyvét, ami arról szól, hogy a szerző miért lett pap az 1910-es, 1920-as években, majd miért hagyta ott a papságot. Ha nem éltem volna át hasonlókat, nem valószínű, hogy elhittem volna, így viszont mindent elhiszek Nyirőnek. Hasonló témát dolgoz fel Stendhal: Vörös és fekete c. regénye is. (Köszönöm, ha valaki eddig elolvasott - mindenkire a Jóisten áldását kérem)

Sarastro888 2013.07.17 13:30:33

Kedves Zsuzsanna, örülök, ha a Jóisten kezében eszköz lehettem számodra :)

Még egy adalék a cölibátushoz. Elgondolkodtatott, hogy vajon miért csak katolikus papokkal szemben pattant ki a pedofilbotrány - amit a "tévedhetetlen pápa" tévedésből (??) éveken át elfedezett. Itt csak az a bökkenő, hogy csak cölebsz - vagyis latin szertartású római katolikus - papokról szóltak a hírek: protestánsokról NEM.

A szentek tiszteletével az egyik probléma az, hogy számomra ez olyan, mintha az ókori hitvilág görög és római isteneit szakralizálták volna, avagy krisztianizálták volna a monoteizmus talaján. Gondoljuk csak el, hogy volt istene a kovácsoknak (Héphaisztosz), az utazóknak, a tűzhelynek, stb. A szenteknél ugyanez: van szentje a bányászoknak (szt. Borbála), az utazóknak - csak éppen nem Hermész, hanem Kristóf néven fut, stb. És persze vannak Európának is védőszentjei, sőt társvédőszentjei. Sőt, már régóta vannak olyan szentek is, akik "mellesleg" egyházdoktorok. Sorolhatnám még, DE felesleges, főleg azért, mert a Bibliában azt olvashatjuk: "Én vagyok az út, az igazság és az élet. Nem juthat be az Atyához senki sem, csak énáltalam..." Nos, ha ezt elfogadjuk, akkor mi szükség lenne közbenjárókra?

Pápával kapcsolatban az is elgondolkodtatott, hogy mit csinált XVI. Benedek, ha most pattannak ki érdekes dolgok, mint pl. a vatikáni bankot Ferenc pápa szinte teljesen lefejezte - a salernói püspök 20 millió eurót próbált Svájcból átcsempészni Olaszországba. De az is elgondolkodtatott, hogy szintén Ferenc pápa 125.000 euróval csökkentette 5 magas rangú vatikáni főpap fizetését éves szinten. Vagyis - ha csak átlagot vonunk, akkor ez 25.000 euró/fő, ami több, mint 7 millió Ft. És ez csak a fizetésük csökkentése, tehát a teljes fizetésük egy része. Mellesleg megjegyzem, hogy ma Magyarországon a papok jó részének a havi 110.000 Ft körüli nettó plébánosi fizetése csak zsebpénz, mivel szolgálati lakásuk van, aminek a rezsijét fizetik, kocsit kapnak az egyházmegyétől, benzint fizetik, sok helyen még a kajába is beszáll az egyházközség. Nos, ez a 110 e Ft csak az alapfizetés, erre jön még az "egyéb" szolgáltatás díja, mint pl. esketés, temetés, mise stóladíja, stb. Félreértés elkerülése végett, nem bántani akarom a katolikus papokat, hiszen vannak jópáran, akik ezzel a helyzettel nem élnek vissza, és fontos az is, hogy a lelkipásztor ne azon agyaljon, mit eszik másnap, mert ez a lelkiekről vonná el a figyelmet - más kérdés, hogy Pál apostol csak egyetlen gyülekezettől fogadott el adományt, egyébként saját kétkezi munkájából élt meg...

Sarastro888 2013.07.29 19:12:38

@Kéry Zsuzsanna: Valóban nehéz úgy elmondani, hogy azt ne sértésnek vegye egy katolikus testvérünk, hanem meglássa Istent.
Megboldogult ifjú koromban nagyon nem csíptem a sorozatokat - ma már van egy, ami viszont tetszik: Angyali érintés. Pont az a csodálatos ebben a filmben, hogy valójában nem teszi le egyik felekezet mellett sem a voksot, valamint a gazemberek számára is képes azt az üzetet mondani és hordozni, ami a legfontosabb számunkra: Jézus szeret!
Ha viszont valaki nem akar megtérni, nem lehet erőltetni, mint a jehovák. Engedni kell, hogy megérjen benne a döntés. Ha pl. 3-4 éve valaki odajön hozzám és a legnagyobb szeretettel közli velem: protestálni fogsz, vagy körberöhögöm vagy melegebb éghajlatra küldöm. Bocsánat a két hasonlatért, de ezekkel csak azt szeretném érzékeltetni, hogy bizony nekem is meg kellett érnem. Ezzel kapcsolatban az jutott eszembe, ha a Jóisten nekünk is időt ad a megtérésre, akkor nekünk, teremétményeknek mennyire inkább ezt kell tennünk. Ma már nagyon örülök és nem győzök hálát adni a Jóistennek, hogy ilyen közel engedett magához. Harmadrészt: lehet, hogy valakit pont katolikusként tud úgy megtartani, hogy az örök életre jusson.

Valóban izgalmas, hogy belülről láthattam az RK egyházat. Egyébként mind a mai napig vannak katolikus barátaim, akik valóban csodálatos emberek. Annak is örülök, hogy egy katolikus barátom esetében a Jóisten kezében eszköz lehettem, hogy minden nap olvassa a Szentírást. Egyébként nem hátrány az, ha nem voltál a RK egyházban - gondolj arra, hogy Neked sokkal hamarabb megadta a Jóisten azt a kegyelmet, amit nekem csak 2 éve. Persze ezt értsd jól, mert számomra ez is nagyon csodálatos (inkább élek az igazak küszöbén, mint a gonoszok hajlékában). Mellesleg nehéz volt elfogadni azt, hogy sok ismerősöm maradt katolikus - valahol olyan ez, mint amikor a zsidókat elvitték fogságba, és amikor hazamehettek volna, sokan a maradás mellett döntöttek. Igaz, Ferenc pápa nagy formátumú ember, DE nem miatta szeretem a Jóistent. A katolikusok lelkéhez csak úgy juthatsz el - és mindenki máshoz is - ha szeretettel vagy irántuk. Nem legyőzni kell őket, talán mégcsak nem is meggyőzni, hanem szeretni (Arról ismerjenek meg benneteket, hogy szeretettel vagytok egymás iránt). Amikor ismerkedtünk Feleségemmel, akkor egyikünk sem követelt semmit a másiktól: szeretettel győzte le bennem is katolicizmust és nem hitvitával. Nem akart megváltoztatni, mindössze csak szeret. Ennek az ellentétje volt, amikor kispapi szeminárimban egy 45-50 éves apáca azzal érvelt, hogy ne hagyjam ott a cölebsz papi hivatást: ha elhagyom, sosem leszek boldog és csak egy selejt leszek... Ehhez képest van egy csodálatos családom, környezetem elismeri a munkámat. Persze nem a Feleségem kedvéért tértem meg, hanem mert sikerült rátalálnom a Jóistenre. Amikor alkalmanként ledöbbenek, mekkora szeretetet kapok a Jóistentől, akkor meghatódok, könnyezek - pedig sok kemény dolog volt az életemben, szüleim ütöttek, vertek, gyakorlatilag 17 éves koromtól kezdve nemhogy nem segítettek, hanem sokszor anyagilag lenyúltak, hugommal összeugrasztottak. Mégsem tudok rájuk haragudni, inkább azt kívánom nekik, hogy találjanak rá a Jóistenre. Az élet hiába keményített meg, ha a Jóisten és a Feleségem szeretete minden nap megsimogatja a lelkemet és a szívemet. Félreértés elkerülése végett: sem túlmisztifikálni, sem elemócionálni nem szeretném hitemet... Egyszerűen csak rámmosolyog a Jóisten én pedig töredékesen, bárgyún igyekszek visszamosolyogni :)
Jóisten áldjon!