Pé de Périgon 2012.10.18 18:52:11

Üdv!

Először is, ehelyütt is megköszönném, hogy „lehivatkoztál” :), másrészt, ha már felelőtlenül felhatalmazást is adtál rá, akkor bizony hozzátenném a bejegyzéshez a magamét, ha már ez a kedvenc Smith ciklusom.

Szöget ütött a fejembe a kereszténység kritikája, illetve az antik világ méltatása gondolatkör. Attól tartok, hogy ezzel semmi forradalmian újat nem állapítok meg, de azt hiszem, hogy viszonylag gyakori… mondjuk úgy magatartási formáról van szó a kereszténységgel hadilábon álló gondolkodóknál. Legszemléletesebb példaként – az amúgy kiváló klasszika-filológus – Nietzsche jut eszembe, de egészen biztos vagyok benne, hogy egy halom analóg nevet lehetne még említeni, meg abban is, hogy hithű keresztény alkotókat is, akik mégis rajongtak az ókori kultúrákért. Csupán arra szeretnék kilyukadni, hogy az előbbi hozzáállással bíró szerzőknél úgy érzem – s te is erre utalsz, ha jól értem – sajátosan egyező motívumként jelenik meg a kereszténységre való határozott neheztelés, pontosan azért, mert elpusztították, elnyomták az ókor kulturális, civilizációs kincseit. (Ami értelemszerűen legalább annyira igaz kijelentés, mint amennyire nem; számos irat pontosan az elkötelezett, filológus hajlamú, nyitott gondolkodású szerzeteseknek hála maradt fenn.)

Muszáj vagyok külön kiemelni, hogy a "The Disinterment of Venus" (ezt kurzívval szedve kell ideképzelni, kommentben nem lehet - legalábbis én nem tudok - dőlt betűvel írni...) novella elemzése mennyire szívemből szól. Smith zseniálisan allegorikusra írta meg ezt a művét, hálás köszönet, hogy kitértél erre.

S itt már utalnék arra, ami miatt egyáltalán belekezdtem terjedelmes szóáradatomba: az elfojtás, és főleg a perverzió motívumaira. „A novella fókuszában a nemiség elfojthatatlansága áll”; éppen ezért mélységesen hálás téma a kolostori élet. Tudom, hogy ezzel megint nagy evidenciát állapítok meg, de nem hiába alakult ki a „szex és erőszak a kolostorban” téma toposza (megint hányaveti módon csak bedobok két éppen eszembe jutó címet, Márquez: A szerelemről és más démonokról; Eco: A rózsa neve), érdemes azonban megemlíteni, hogy ez már a hitviták korában is kedvelt loci communes volt a protestáns prédikátorok körében, rögtön a borissza papokéval/szerzetesekével karöltve. Teljesen egyetértek azzal is, hogy a szerzetesi lét kötelékei elvileg önként vállaltak, de az erre hajlamos lélekben óhatatlanul egyenes út vezet az elfojtódás általi perverziók kialakulása felé. Őszintén mondom, nem akarok pálcát törni a monasztikus elkötelezettség felett, de muszáj vagyok kiemelni a rendszer csodás visszásságát: a gyónás szentségének hála ráadásul elegendő pusztán valakinek bizalmasan a fülébe suttogni illetlen vágyaidat (vagy azok még illetlenebb kiélését), némi penitencia árán fel is oldanak a bűn alól, jobb esetben a leküzdésére, kezelésére való motiválás teljes mellőzésével. Itt egy fél gondolat erejéig utalnék vissza arra, amit te is mondasz a "The Holiness of Azédarac" kapcsán: ebben a műben nagyszerűen párhuzamba állítható a természetes, egészséges, szexualitását kiélni tudó ókor világa és a homlokegyenest ellentétes elveket valló kolostori élet. A szerzetesrendek védelmében azért annyit hozzátennék, hogy a regulák lelkiismeretes és következetes betar(ta)tása mellett az elfajzásoknak eléggé minimálissá redukálódik a valószínűsége. Nursiai Benedek regulája például szerintem egy mélységesen pragmatikus, az emberi lelket jól ismerő közösségszervező szerzőről árulkodik, aki a derék fráterek módszeres rommá dolgoztatásában, a kvázi permanens közösségi létben, és a liturgikus elmepurgálásban látja a probléma kezelésének legbiztosabb módját.

Bocsánat a hosszas kitérőért, visszatérve a perverzióra: én poe-i perverziónak szoktam nevezni azt a jelenséget, amire szerintem éppen a "The End of the Story" és a "The Enchantress of Sylaire" a két legjobb példa, vagyis a lámiás történetek. Mielőtt viszont kifejtem a gondolatot, azt is elmondanám, hogy szerintem miért így igaz a kifejezés.
Amit azzal kezdek, hogy rögvest vissza is vonom a nagymellényű nyitányt, miszerint én poe-i perverziónak szoktam nevezni, maga Poe használja a „perverziót” kifejezést, pusztán arról van szó, hogy nekem a szókapcsolat vésődött be így a tudatomba.
Be kell vallanom, már rég foglalkoztam a témával, szóval csak az emlékeimből merítve, hivatkozási pontosság nélkül adnám vissza, hogy mire gondolok. Poe perverziójában az az érdekes, hogy egyfajta beteges, szinte direkten önpusztító vágyódás valamire, sóvárgás valami iránt, amiről tudod, hogy jobb lenne messzire elkerülni. Címmel sajnos nem szolgálhatok, de a Poe szakirodalom terjedelmes mivoltából kiindulva egészen biztos vagyok benne, hogy valaki(k) már elemezték a műveit a kézenfekvő freudi halálvágy szempontjából. Szóval a poe-i perverzió lényege, hogy egy veszélyes, romboló, baljós valami, annak megismerni vágyása stb. egyrészt általában romlásba dönt, másrészt kvázi leküzdhetetlen.
Ennek egészen explicit értelmezését a "The Imp of the Perverse"-ben adja meg, szóval még annyi erényem sincs, hogy magamtól bukkantam rá. Egyébként más műveiben is előfordul a kifejezés: "A fekete macska", "Az aranybogár", "Marie Rogêt titokzatos eltűnése", emlékeim szerint ezekben ugyanígy, ugyanerre vonatkozóan szerepel a fogalom.
Apró érdekesség még, hogy Poe nagyon szívesen játszott e mellett a teljesen más jelentésű pervade igével, "Az Usher-ház vége" eredetijében például hihetetlen érzékkel képez ekhót a szövegen belül ennek a két szónak a használatával.
Újfent olyasmiről beszélek, aminek most nem néztem utána eléggé lelkiismeretesen, de egészen komoly a valószínűsége, hogy ennek a végzetes sóvárgásnak, kifacsarodott vágyakozásnak bőséges irodalmi előzményei vannak, a továbbgyűrűzésére példaként csak egy közös kedvencünk éppen eszembe ötlő novelláját említeném meg: Bierce, "The Man and the Snake"-re gondolok.
A poe-i perverzió Bierce-nél és Poe-nál könnyen lehet a horror eszköze, mélységesen egyetértek abban veled, hogy Smith inkább a költői, (ön)pusztító részét domborítja ki.
A két Smith novellára visszatérve: számomra ez a perverzió a lámiához fűződő gyilkos, ám tudatosan vállalt, bódító szerelemben köszön markánsan vissza, amihez pusztán egy mellékes gondolatként csatolnám az általad említett „drogfogyasztás” témakört.

Nem lehetetlen egyébként, hogy a szerelemi perverziónak, a lámia-szerelemnek (hogy parafrazeáljam Lovecraft kifejezését) ilyetén feldolgozására más, hasonlóan színvonalas példákat is találnánk a gótikus, félelmetes írások között tallózva.

Zárásul ismét köszönetet mondanék a „szerva itt, csere ott” gondolatpasszolgatásért, ugyanis a hozzáfűzésem megírása során felvetődött bennem az ötlet, hogy talán a MesterMűvek dark folyamán belül érdemes volna egy ilyesmi téma köré csoportosított antológiát összeállítani. Meg is fogom említeni a sorozatszerkesztőnknek, meglátjuk, hogy mit szól hozzá.

Most elköszönök, pardon a hosszú elmélkedésért, és remélem következő héten be tudom rajtad hajtani az ingyen sört a beazonosított kifejezésért! :)

Üdv,
Pé

Pé de Périgon 2012.10.19 13:21:38

@Thasaidon: Én voltam pontatlan: arra gondoltam, hogy a „elandalít és megrészegít”-nek vélem ismerni a forrását, csak nem akartam kiírni, egyrészt azért, hogy más is behajthassa rajtad a sarcot, másrészt meg, ha tévednék, akkor ne égjek már oly nagyot. :)

Egyébként minden „talán”-ra azt mondanám, hogy „biztosan”, máskülönben lett volna esélyem a kiegészítésen túl esetleg valami újdonságot is írni a szöveghez. :)

A lámia-motívummal kapcsolatban: teljesen egyetértek veled abban, hogy nem bizonyítható Cristophe kedvesének lámia mivolta, igazából még Séphora esetében is kétségbe lehet vonni. Véleményem szerint azonban a motívum szempontjából nem annyira fontos, hogy valóban szörnyetegek-e? Szerintem a poe-i perverzió az által bontakozik ki, hogy az ifjakat mindkét novellában figyelmeztetik a leány veszedelmes természetére, amit aztán ignorálnak; hiába mondja ezt egy olyan autoriter figura, aki nyilvánvalóan bizonyítja, hogy többet tud az ügyről, mint a főhős. A vérfarkas esetében ez egyértelmű, de végül azért Hilaire apát is végrehajt egy látványos exorciót, és ne feledjük, hogy a novella elején mennyire lenyűgözi Cristophe-ot a műveltsége, tehát akár hallgathatna is rá, ha képes lenne még józanul mérlegelni.
Ami szerintem ezt a motívumot életre kelti, az a főhős döntése, miszerint a figyelmeztetés és a látványos jelek ellenére enged a vágyódásnak, azaz a racionálisból az irracionálisba csap át, ebből a szempontból a történet végkimenetele és a további sorsuk nem annyira lényeges, hiszen a kifacsarodott sóvárgás ténye a lelkében dőlt el, és teljes erejével működik. A menthetőség és menthetetlenség közötti törés Anselme esetén talán a tükörnél, Cristophe-nál pedig… én oda tenném, mikor az apát intelme ellenére elolvassa a könyvet (ami egy kicsit erőltetett része a történetnek, Hilaire eléggé tökkelütött, ha azt hitte, hogy a fiúnak nem ez lesz az első dolga).

Most viszont kifejezetten felkeltetted az érdeklődésemet a Don Sebastian könyvek iránt, lehet, hogy beszerzem én is az első kötetet, aztán meglátjuk, hogy abban miféle perverziók lappanganak. :)