renascentia 2012.09.18 16:18:38

@Lars.Lares: Köszi :)

renascentia 2012.09.17 15:00:42

@skarlát betű: Teljesen megértelek és egyetértek veled. De az én esetemben a férj nem úgy gondolkodik, mint te, vagy én. Ő nem érti, hogy lehet 2 férfit is szeretni egyszerre és mindkettőhöz kötődni. Én mérlegeltem, hogy jelen esetben ő és a gyermekünk fontosabb.

renascentia 2012.09.18 12:13:34

@azutazó: :) szívesen, bár nem tudom, hogy mi a módja annak, hogy az e-mail címem eljutna hozzád anélkül, hogy itt kiposztolnám.

renascentia 2012.09.13 15:23:57

Ifjú lánykaként nagyon féltékeny típus voltam. Nem mutattam, hanem belülről örlődtem. Tadtam magamról, hogy felzabál a féltékenység, de nem tudtam kezelni. Később rájöttem, hogy igazából a bizonytalanság és önértékelési problémák mellett nem attól féltem, hogy más jobb nálam és ezért elhagynak, hanem az zavart, hogy nem én kapom a maximális figyelmet. Nem csak én vagyok a világegyetemen a Számára. Még később pedig rájöttem, hogy mivel én sem így viselkedem, ezért mástól sem várhatom el. ÉS amit addig úgy gondoltam, hogy "ösztönösen" vagyok féltékeny, kiderült, hogy nem. Párkapcsolat terén pedig végképp nem. Ehhez azért kellett néhány kapcsolat és 10-15 év a hátam mögött...

renascentia 2012.09.17 08:53:37

@Szemekbe zárt titkok:
Bocsánat, de otthonról nem sűrűn nézegetem ezt a blogot, ezért csak most láttam a kérdésedet :)
Szóval, onnan jöttem rá, hogy nem ösztönös, hogy a későbbiekben voltak partnereim, akiknél nem féltékenykedtem (pedig ugyanúgy szerettem őket) és az idő/tapasztalat sokmindenben tényleg segít. Én magamnak azzal is magyaráztam ezt a fajta figyelem éhséget, hogy egyke vagyok, világ életemben engem sztároltak a szüleim, sőt a nagyszüleim is, sőt az első komoly kapcsolatomban is (tini kor 17-18 év) rólam/rólunk szólt minden. Utána jött az első pofon, amikor egy pár évvel idősebb fiúval hozott össze a sors és ő másképp állt hozzám. Hisztérikusan féltékeny voltam, de annyi eszem volt azért, hogy ne mutassam ki. Persze azért néha kibukott belőlem egy-két gázos megjegyzés, de inkább belülről mardostam magamat. Viszont az, hogy egyetemre kerültem, nem csak sikerélményeim voltak, meg kellett küzdenem a figyelemért (nem csak a "magánéleti", hanem a "szakmai", közegben) - ez mind-mind segített ahhoz, hogy másképp álljak a dolgokhoz. A végső lökést pedig egyértelműen a "nagy" szerelmem adta, aki nagyon társasági lény volt, állandóan nyüzsgött, körül volt véve emberekkel és végül azért szakított velem, mert túlságosan ragaszkodtam hozzá (és lássuk be: ráakszkodtam). Ezután kellett 1 év, mire helyre tettem ezt magamban, mélyen magamba ástam és tudatosan megpróbáltam változtatni. Jobban figyeltem arra, hogy ha a másiknak külön elfoglaltsága van, akkor én is programot csináltam magamnak. Megtanultam élvezni azt a fajta egyedüllétet, ami nem is igazi egyedüllét, hanem inkább nélküle-lét :)
Hosszú voltam, lehet, hogy elég lett volna annyit írnom, hogy az évek, meg a rutin segített legyűrni a féltékenységet :)