Turi András 2012.09.12 08:30:19

@¿Qué tapas hay?:

Kedves Qué tapas hay!

Köszönöm hozzászólását és a véleményét. Értem az Ön nézetét és természetesen maximálisan elfogadom. Mint írtam, szakemberként nagyon elfogult vagyok a témában.

Ami a paralimpia elveivel való ellenérzését illeti, megértem. Azzal már vitába szállnék, hogy az esélyegyenlőség mit is jelent az Ön és az én olvasatomban. Meglátásom szerint az esélyegyenlőség azt jelenti, hogy a legoptimálisabb feltételek biztosításával juttasunk el egy embert (fogyatékost és épet egyaránt), hogy képességeit maximálisan kihasználja.
A paralimpia léte épp azt a célt szolgálja, hogy ennek eredményét a világ elé tárja lépcsőfokként szolgálva a jövő nemzedékek esélyegyenlősé-megteremtésének. (Ez a mondat lehet, hogy túl kacifántos lett - elnézést.)
Az Ön által felsorolt hírességek előtt megemelem a kalapomat, mindannyian ékes példával szolgálnak rá, hogy kijelenthessük: igenis lehet valaki sikeres ebben vagy abban, ha kellő akarattasl és lehetőséggel rendelkezik.

Hozzászólásának második bekezdése azonban hibás - kizárólag szakmai szempontból - emberileg azonban érthető. A leendő paralimpikonok mint gyógypedagógiai esetek kerülnek be az ellátó rendszerbe még kisgyermekkorban. Ez a tény nem függ földrajzi helytől. A gyógypedagógia, a szakemberek célja egyaránt, hogy minden területen (értelem, mozgásos képességek) egyformán fejlesszék a gyerekeket, hogy a későbbiekben minél teljesebb léletet élhessen. Sokszor még így sem megvalosítható ez a cél. Ha a fejlesztés komplex és intenzív,. hamar kiderül, hogy az egyén melyik területen mutatja a legszembeszökőbb teljesítményt. Legyen az a sport, a fizika és még lehetne a végtelenségig sorolni.

Ami az olimpia kontraproduktív voltát illeti, nem is tudja és nem is mutathatná a teljesértékű embert - lagalábbis fizikai valójában nem. Azt hiszem, ezt nem kell külön magyarázni. A dolog lényege pont az, amit Ön is kiválóan megfogalma: "nem a teljesértékű embert láttatja a résztvevő sportolókból, hanem az emberfelett küzdő fogyatékost, aki neki tiszteletreméltó..."
Ezt a tényt az ép társadalom csak akkor fogja a magáénak érezni, ha maximálisan elfogadja a fogyatékosság létét és annak minden formáját (értelmi fogyatékosság, mozgásfogyatékosság, érzékszervi fogyatékosságok, illetve ezek kevert formái). Ha a nézőpont ez lesz/lenne máris nem lenne kérdés a paralimpia léte.

A végére egy személyes élmény: Nehezen fogadom el a Down-szindrómás gyerekeket. Van valami, ami miatt nem találom velük a közös hangot, sok időre van szükségem, amíg eljutok velük és magammal arra a szintre, ahol már úgy viszonyulok hozzájuk, ahogyan a többi tanítványomhoz. Kezdetben hárítom őket, ami nem elutasítást jelent, hanem az érzelmek lefojtását és "nem kimutatását". Nos, egyszer egy ilyen tanítványom a tanmedencében olyan időt úszott, hogy elképedtem. (Hogy ez az ép társadalomnak mennyire volt szánalma, azt nem tudom). Onnantól kezdve átszakadt a gát és őt is úgy tudtam kezelni, mint a többi tanítványomat.

És még egy felismerésem: Nem azt értékelem egy gyerekben - az ép gyerekben sem, ha olyanért vár elismerést, amit egyébként kis erőfeszítéssel megcsinál, hanem azt, ha látom, hogy minden erejével maximálisan az eredményért küzd. Lehet ez sport vagy csak szimpla tanítási óra.

Kívánok Önnek további szép napot! Véleményét megköszönve maradok tisztelettel:

Turi András

Turi András 2012.09.11 09:32:10

Szép napot kívánok!

Nem szoktam blogokat, cikkeket kommentelni, de miután elolvastam a cikket, le kell, hogy írjam a véleményemet.

Gyógypedagógiai tanár vagyok, immáron 16 éve foglalkozom értelmi fogyatékos, halmozottan fogyatékos gyerekek-fiatalok fejlesztésével. Testközelből látom a helyzetüket, így nem a "kibicnek semmi sem drága" nézőpontjából nyilatkozom a témában.

Meglátásom szerint a fenti cikk a mai társadalom általános nézőpontját közvetíti, miszerint a felelősségáthárítás és a struccpolitika a legfőbb ismérvei a sérült emberekkel való bánásmódnak. Tehát, ha eldugjuk őket, nem beszélünk róluk, akkor nincsenek is. Világosan meg is fogalmazódik ez az álláspont:
"Paralimpiára nem nekünk van szükségünk, hanem azoknak, akiknek valóban fontos, hogy egymás között bizonyítsák, ki a jobb."
Nos, paralimpiára igenis a többségi társadalomnak is szüksége van, hogy pl. ne csak az utcai koldusként kunyeráló kerekesszékes képében találkozzon a sérültekkel. Szükség van azért is, hogy olyan kép alakulhasson ki róluk - és teljesítményükről - , amivel bizonyíthatják a teljes élethez való jogukat így megszűnjön a szánakozás, ami sajnos máig nehezíti beilleszkedésüket és a legkevésbé sem segíti őket.

Ami a TV-ben való közvetítések tartamát és tartalmát illeti: Az olimpiai közvetítésekkel fordított arányban áll a paralimpia adása - ez senki előtt nem újdonság. Azt gondolom, a média (köztévé és a kereskedelmi adók is) szintén nem vállal felelősséget azért, hogy méltó helyen közvetítse az eseményeket. Vitázhatunk a közvetítések időtartamáról és a műsorsávokról, de a lényeg az, hogy amíg csak éjjeli összefoglalók szintjén jelenik meg a paralimpikonok teljesítménye, esetleg 1-2 jobb érzésű oloimpikonunk videóüzenetében jelenik meg az esemény, addig nem beszélhetünk sem esélyegyenlőségről, sem felelősségvállalásról.
Akkor kerülhetne helyére az esemény és az egész kérdéskör, ha a média valamennyi szegmense a maga helyén és idején kezelné az eseményeket, tehát beszámolnának pl. a Telesportban és a rádió minden órájában elhangzó hírekben az aktuális eredményekről, időközönként pedig összefoglaló tv felvételt is láthatnánk - ahogy ez az olimpiák esetében is történik. Aki pedig ezt nem szeretné nézni, látni, szembesülni vele, tudomásul venni, el-, és befogadni, az választhatna, hogy átkapcsol másik adóra vagy kikapcsolja a készüléket. Az éjjeli összefoglalóval annyi a bajom, hogy a közmédia "ad is ajándékot, meg nem is", mert olyan időpontban közvetíti a napi eseményeket, ami teljesen kívül esik még azok érdeklődési körén is, akiket egyébként érdekelne. Igen, a főműsoridőben lenne szükséges bemutatni a paralimpikonokat. Jah, hogy hiányzik 1-2 végtag? Értelmi fogyatékos pár sportoló? Hát, ez van kérem. Fentebb már írtam, mit kellene tenni azoknak, akik ezt nem tudják elfogadni.

Ami a dzsemborit és a képernyőn megjelenő vitázást illeti, valóban visszatetszést kelthet, amikor a többségi (értsd: egészséges) társadalom számára érdektelen dologról veszekednek nem túl szalonképes módon.
"Az pedig, hogy féllábúak veszekednek lábnélküliekkel a fél világ előtt azon, hogy ki mekkora lábat húzhat a combjára már konkrétan olyan, mintha egy South Park-jelenetet néznénk."
Nos, ez a probléma azért fontos, mert a műlábak mérete és formája, de még az anyaga is nagyban befolyásolhatja egy paralimpikon egyébként talán csak átlagos teljesítményét. De kérdem én, miért ez vált ki felháborodást és visszatetszést? Az miért nem visszatetsző és felháborító, amikor a legtöbb tv által is (főműsoridőben) közvetített focimeccsen fröcsögve, köpködve, trágár módon szidják a játékosok, edzők, szurkolók az általuk kedvezőtlen döntést hozó bírót?? Sorolhatnám még a példákat, de nem az a célom. Csak szeretnék rámutatni, hogy a paralimpián közvetített ominózus vita nem különbözik a más sporteseményen előforduló vitától. Nincs még hozzászokva ehhez a társadalom, és inkább ellentámadással reagál. Természetesen az arra hívatott döntnökök lezárják a vitás helyzetet, amit vagy láthatunk a tv-ben vagy nem. Többnyire nem, mert az nem elég bulváros, nem lehet tunkolni a szaftban ugyebár...

A paralimpikonok és általában a sérült emberek teljesítményéről annyit szeretnék mondani, hogy jóval több idő, energia szükséges az elérésükhöz, mint az ép emberek, olimpikonok esetében. Ezzel természetesen nem olimpikonjainkat szeretném lebecsülni (minden tiszteletem az Övék, teljesítményükkel soha még csak versenyre sem kelhetek), csak jelezni szeretném, hogy akadályozott társaik/ társaink élete éppen azért lehet teljes a maga nemében, mert időt, energiát nem kímélve teszik bele magukat, hogy elérjék azt, ami nekünk a legtöbbször természetes. Így érthetővé válik a műláb körüli vita és az is, hogy miért van szükség a közfigyelemre és a méltó helyen való elismerésre. Ideje lenne, ha a társadalom is végre a helyén kezelné a kérdéskört, hogy sérült embertársaink is velünk egy szinten érvényesülhessenek a mindennapokban.

Utóirat: Azt hiszem, utolsó mondatomért többen keresztre feszítenek majd, de vállalom. Nem titkolom, hogy elfogult vagyok, ami jórészt hivatásomból adódik. Szakemberként tudom azt is, hogy nem fogom megváltoztatni sem a közizlést sem az alapvető hozzáállást, csupán a másik oldal ismeretében "ragadtam klaviatúrát".

További szép napot kívánok Mindenkinek!