Adatok
helionn
0 bejegyzést írt és 1 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.
A képeket rajzolta: L.Niki...
Belépve többet láthatsz. Itt beléphetsz
A fent látható képek alkotójaként feltett szándékom volt kimaradni a beszélgetésből, szigorúan távol tartva magam a „közönség” véleményének befolyásolásától. Nem is igazán szokásom hozzászólni a képeimet illető kommentárokhoz, a pozitívaknak csendben örülök, a negatívakból csendben tanulok. Többnyire nem érzem szükségét magyarázkodásnak, viszont az itt kialakult vita - ami hol a fotórealisztikus ábrázolásmód értékét firtatja, hol pedig az én tehetségemet kérdőjelezi meg vagy éppen támogatja –valamiért arra késztetett, hogy énis megosszam a véleményem a témával kapcsolatban.
Ha jól látom, 3 alap kérdés köré épült az eddigi beszélgetés, szóval énis 3 részre bontanám a mondanivalómat:
1.) ”...és te mégis milyen jogon kritizálsz?”
Ez nagyon egyszerű: alanyi jogon. Lehet, hogy még sosem volt ceruza a kezedben, vagy ha volt is, akkor sem jutottál tovább a görbe pálcikaemberkék rajzolásán, de attól még érthetsz ahhoz, amit kritizáltál. Nem kell művésznek lenned, hogy legyen szépérzéked, nem kell gyönyörűen énekelned ahhoz, hogy kiszúrd ha valaki hamisan énekel, és művészeti egyetemre sem kell járnod, hogy műértővé vállj. Kritizálni bárki kritizálhat – és kritizál is. Ez így működik, így van jól. Bár bevallom, jól esett amikor az engem védő kommenteket olvastam, külső szemlélődőként mégis azt mondanám: nem kellene feltétlenül kettéharapni azt, aki támad.
Nemegy hasonló beszélgetésben volt már részem:
Ő: „Ez egy szar.”
Én: „Miért?”
Ő: „Mert.”
Én: „Értem.” - Majd szó nélkül továbbléptem azzal a tudattal, hogy az illetőben a rajzaim valamiféle ellenszenvvel teli érzést váltottak ki. Nem tudtam miért, lehet ő sem tudta, vagy csak nem akarta az orromra kötni, nem is igazán számít. Hatott rá a kép. Az, hogy pozitívan vagy negatívan, jelen esetben teljesen mellékes. Ha valami „megfog”, az mellet nem sétálsz el szó nélkül. Bizonyos időn belül kialakul róla a saját véleményed. Maga a tény, miszerint volt vélemény azt bizonyítja, hogy a kép láttán kialakult a nézőben egy hozzá kapcsolódó érzés, és ezzel a rajz úgymond be is végezte küldetését... Cél teljesítve, nem kell tovább ragozni. Ha van véleményed, legyen az bármilyen jellegű, mondd el – ha pedig nincs, hát shame on me, én csinálok rosszul valamit. :)
2.) ”Fotóról másolni miért akkora hűha?”
Nem az. Létezik, van, ennyi. Egyesek azért értékelik, mert nem tudnak ilyet, mások azért szólják le, mert tudják, hogy nem egy ember képes rá. Lady Gaga is csak addig lesz hűha, amíg a média nem talál magának egy másik hermafroditát, ez pedig hűha lenne, ha én lennék az egyetlen a közel 7 milliárd emberből, aki ilyet tud kreálni. Az alkotásnak nem a hatásvadászat a célja. Fotóról másolni nem egyedi, mégcsak nem is kreatív, a fenti képek sokaknak csak semmitmondó tanulmányrajzok. Van benne igazság. Mégis, a realizmus, kubizmus, dadizmus: mind a művészet részei, mert nyomot hagynak az emberben.
Altéma: „A fotórealizmus divat.”
Oké... És ez kit érdekel? :D
Nem másoknak kezdtem el rajzolni. A rajzolás egy bárki számára megtanulható dolog, nem feltétlenül tehetség kérdése. Kiváncsi voltam milyen szinten tudnám elsajátítani, és ennyit tudtam kihozni belőle. Azért kezdtem el, mert szeretek rajzolni, így eleve nem a nagyközönség számára készültek a képek - sőt, a rajzaim 95%-a sehol nem tekinthető meg, mert magamnak készítettem őket . A kevesebb jelentőséggel bíróaknak nyitottam egy online galériát, feltöltöttem őket, és jöttek a kommentek. Kaptam hideget-meleget, mégis mindkettőnek egyformán örültem. Nem küldözgettem linkeket lájkokért/favokért/kommentekért könyörögve, ha valakinél célba talált a kép, az ezeket megtette magától. Akinél nem, az kilépett a galériából, end of story. Még senkinek sem sikerült olyasmit alkotnia, ami mindenkinek egyformán tetszene, de szerintem nem is ez a cél. Mászóval: ha neked nem tetszenek a képeim, ne a műfajt bántsd érte kérlek, nem a realizmus a hibás, hanem az alkotó. :)
3.) ”...akkor most mi is a tehetség tulajdonképpen?”
Ez már egy összetettebb kérdés. „Tehetséges az, aki a semmiből alkot valamit.” Na, ezzel a véleménnyel nem tudok teljesen egyetérteni. Egy szakács is alapanyagokból dolgozik, olyan hozzávalókból, amiknek van egy már eleve adott íze, illata, színe, zamata. Összegyúrja őket, és letesz az asztalra egy hihetetlenül finom vacsorát. Nem a semmiből dolgozik, mégis kétségtelenül tehetséges. Másik véglet: tegyük fel, hogy piszokjól vezetsz. „Tehetséges sofőr” vagy, mégsem alkotsz vele semmit. A tehetséget nem abban mérik, hogy miből/mit/mennyit hoz létre, a hangsúly azon van, hogy ’hogyan’ csinálja azt, amit csinál. „Fantázia alapján rajzolni valamit már tehetségnek számít.” Igen, ide már szükséges az emberi kreativitás... de min is alapul a fantázia? Saját emlékképeink darabkáinak kavalkádján. Mindent, amit fantáziánk szerint kreálunk, apró emléktöredékekből gyúrunk össze. Nem tudsz egy angyalnak szárnyakat rajzolni, amíg nem láttál madarat. Ha a szakácsot nem nevezhetnénk tehetségesnek, csak mert adott alapanyagokból dolgozik, akkor a fantasy rajzművészt sem. Lerajzolni egy embert úgy, ahogy én látom: igen, természetesen lehetséges, de önkéntelenül is abból dolgozol, amire emlékszel. Amire nem, azt kipótolod valami szerinted hasonlóval, neked tetszővel – szimpla memóriajáték, jóadag kreativitással megfűszerezve természetesen. Viszont mégis, ez is a tehetség kategóriába tartozik.
Ugyanitt: a fotózás nem művészet...? :D
Na, ezen nevettem egy jót megmondom őszintén. :D A fotózás egyetlen kattintásból áll, mi abban a nagy dolog? - kérdezhetné bárki. Mégis ,van olyan fotós ismerősöm aki képes hónapokat várni a tökéletes naplementére, csak azért, hogy a lehető legjobb szögből essen a fény egy-egy fotója elkészítéséhez. A belefektetett idő és energia - komponálás, fények beálítása, alapkoncepció kidolgozása – mind órákat vehet igénybe. Művészet? Kétségtelenül.
Tökmindegy, miből dolgozik az ember, mindenféle alkotás művészetnek számít, és minden valamiben kitűnő ember pedig tehetségesnek...
Igen, ez egy hosszú hozzászólás lett, úgyhogy márcsak egyetlen dolog: „a lány amugy szlovák”...
Talán az egyetlen teljesen téves infó a kommentek közt, nem piszkálódásból, csak jobb szeretem ezt tisztázni. :) Szóval a lány amúgy magyar, csak éppen másfél kilométerre az országhatár másik oldalán született (ne haragudj, hogy megszóltam:).
Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki véleményt nyilvánított, dobott egy like-t, vagy egyszerűen csak megnézte a post-ot (Reni, neked természetesen külön thanks, de sssh, ne mondd el a többieknek;). Köszönet a képeimre pazarot időért és a hozzászólásokért - higgyétek el, jobban értékelem, mint ahogy azt egy mondattal ki lehetne fejezni. :)))) -, és persze annak, aki volt olyan kedves és posztolta a képeket a blogon! :)
Üdv
Lakos Niki