Adatok
apacsak1van
9 bejegyzést írt és 25 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.
Rövid, de eseménydús eddigi életem jelentős részét munkavédelmi oktatáson töltöttem. Tudom, hogy bizonyos anyagok tűzveszélyesek, meg hogy forgó fogaskerékbe fitymát helyezni fájdalmas tevékenység. Mégis, vannak pillanatok, amikor az egységsugarú user nem gondolkodik, csak…..
A Balatonhoz megyünk idén. A gyerekek már nagyon készülnek (Bende is valami olyasfélét dörmögött az orra alatt, hogy zsír lesz...), viszünk bringát is, meg, persze, bízunk benne, hogy jó idő lesz...A nyári együttlét (mi négyen, fiúk) - tavaly már megtapasztaltam - nagyon…..
Kezdetnek nem rossz az anonimitás. Főleg, ha az ember magával sem őszinte... Eleinte. Mert aztán később rájön, hogy nem megy másként. De addigra már egy csomó kínkeserven van túl.Szóval, a lényeg: elváltam. Már elmúltam negyven (igen, én is tudom, hogy kell győztesnek lenni,…..
apacsak1van
2010.06.03 14:58:14
Néha arra gondolok, hogy ha minden ennyire egy irányba mutat, az érzelmi erózió, a lelki lemorzsolódás, az entrópia irányába, vajon érdemes-e arra biztatnom a gyerekeimet, hogy bizalommal tekintsenek a jövőbe, szőjenek nagyívű terveket, higgyenek a sírig tartó szerelemben...Meg,…..
Jaj, Bende nagyon kamasz.Volt egy csörténk a napokban, megpróbáltam rávenni, hogy tanulja meg a fizikaleckéjét, jól is haladtunk ezen az úton, amikor megemlítettem, hogy beszéltem az osztályfőnökével, aki beszámolt nekem néhány meglehetősen rossz jegyről, amelyekről Bende…..
apacsak1van
2010.05.21 01:21:47
@tarnics: Huh! Ez borzasztó...! Nem is tudom, mit mondjak...
Mindig azt gondolom, hogy nekem a legrosszabb a világon, de lassan rá kell jönnöm, hogy nem, sőt...
Tényleg, annyira sajnálom!
Állandó és kényszerű házasélet alatt azt kell érteni, hogy...szóval, hogy ti még most is... szóval, azt?
Mindig azt gondolom, hogy nekem a legrosszabb a világon, de lassan rá kell jönnöm, hogy nem, sőt...
Tényleg, annyira sajnálom!
Állandó és kényszerű házasélet alatt azt kell érteni, hogy...szóval, hogy ti még most is... szóval, azt?
Zozó 6 éves lett!Én is hivatalos voltam a buliba. Sanyi nem volt otthon, amit alapvetően nem bántam, bár azért bújkált bennek a kisördög, hogy milyen lenne... De jobb volt ez így. (Persze, így nem lesz olyan zaftos ez a poszt se...)Fura volt, mert valójában eljátszottuk a boldog…..
apacsak1van
2010.05.13 23:39:33
@tarnics: Szia! Kicsit én is eltűntem, feszes napok voltak, este meg inkább ágynak dőltem (kivéve egy estét, de akkor meg net nem volt...:)
Szóval, kétségtelen, hogy van a megközelítésemben némi tendenciózusság (rosszindulatnak nem mondanám), valószínűleg mindez csak egy része a valóságnak (és azt ki ismerheti?, talán még az sem, akivel megtörténik), de annyi mindenképpen igaz belőle - szerintem -, hogy ő meglehetősen önzően tekint most a világra - bizonyára nem véletlenül, 42 éves, talán az utolsó pillanatban van, hogy még kezdjen valamit az életével, és ha minden körülményre (és mindenkire az egykori családjában) tekintettel lenne, akkor ez megakadályozná a cselekvésben. Mindegy is, a szíve rajta... Most már tudom, hogy ilyen és így egyáltalán nem bánom, hogy nem vele élem az életem...
Sanyiban pedig azt kapta, amiről a pszichológusok (legalábbis egy részük:) beszélnek: pont olyan, mint az apja... Akitől mellesleg egész életében menekült (történetesen éppen a velem kötött házasságába...)
Úgyhogy, jól van ez így...
Nem tudom, talán emlékszel, a Hair című filmben a szőke, hosszú hajú sráctól azt kérdezi egy pszichológus, hogy homokos-e. Erre azt válaszolja, hogy Mick Jaggert nem rúgná ki az ágyából, de azért nem az...:) Nos, Mick Jaggert én se rúgnám ki az ágyamból, de Sanyihoz nem lenne gusztusom...:)))) Talán, nőként is más lenne az ideálom (biztosan olyan, mint az apám volt:))
Szoktam is mondani, hogy ha az exemnek Sanyi kell, akkor én tényleg egy tévedés voltam...:)
(amúgy meg: a harag sohasem arról szól, akire irányul, sokkal inkább arról az attitűdről, ahogyan mi magunk viszonyulunk ahhoz az emberhez, akire haragszunk...ha érted...)
A fiúkról: Bende nagyon is látja, hogy miként vagyok együtt a kicsikkel (néha azt is gondolom, hogy talán féltékeny...), szóval, ezzel nincs gond. Sokkal inkább arról van szó, amiről már írtam korábban, hogy attól tartok, az én rossz tulajdonságaim köszönnek vissza és ez rettentően zavar, ettől érzem úgy gyakran, hogy rossz apa vagyok... (lehet, hogy már írtam, gyakran ismétlem önmagam: éppen a saját rossz tulajdonságaimat szeretem a legkevésbé a gyerekeimben...) De ez a felismerés ugyanakkor ahhoz is elvezet, hogy lássam: nem küzdhetek (verbálisan, mondjuk) azok ellen a tulajdonságok ellen, amik bennem is megvannak és óhatatlanul átörökítem a gyerekeimre (nem feltétlenül genetikusan, sokkal inkább a példa útján).
Szóval, kétségtelen, hogy van a megközelítésemben némi tendenciózusság (rosszindulatnak nem mondanám), valószínűleg mindez csak egy része a valóságnak (és azt ki ismerheti?, talán még az sem, akivel megtörténik), de annyi mindenképpen igaz belőle - szerintem -, hogy ő meglehetősen önzően tekint most a világra - bizonyára nem véletlenül, 42 éves, talán az utolsó pillanatban van, hogy még kezdjen valamit az életével, és ha minden körülményre (és mindenkire az egykori családjában) tekintettel lenne, akkor ez megakadályozná a cselekvésben. Mindegy is, a szíve rajta... Most már tudom, hogy ilyen és így egyáltalán nem bánom, hogy nem vele élem az életem...
Sanyiban pedig azt kapta, amiről a pszichológusok (legalábbis egy részük:) beszélnek: pont olyan, mint az apja... Akitől mellesleg egész életében menekült (történetesen éppen a velem kötött házasságába...)
Úgyhogy, jól van ez így...
Nem tudom, talán emlékszel, a Hair című filmben a szőke, hosszú hajú sráctól azt kérdezi egy pszichológus, hogy homokos-e. Erre azt válaszolja, hogy Mick Jaggert nem rúgná ki az ágyából, de azért nem az...:) Nos, Mick Jaggert én se rúgnám ki az ágyamból, de Sanyihoz nem lenne gusztusom...:)))) Talán, nőként is más lenne az ideálom (biztosan olyan, mint az apám volt:))
Szoktam is mondani, hogy ha az exemnek Sanyi kell, akkor én tényleg egy tévedés voltam...:)
(amúgy meg: a harag sohasem arról szól, akire irányul, sokkal inkább arról az attitűdről, ahogyan mi magunk viszonyulunk ahhoz az emberhez, akire haragszunk...ha érted...)
A fiúkról: Bende nagyon is látja, hogy miként vagyok együtt a kicsikkel (néha azt is gondolom, hogy talán féltékeny...), szóval, ezzel nincs gond. Sokkal inkább arról van szó, amiről már írtam korábban, hogy attól tartok, az én rossz tulajdonságaim köszönnek vissza és ez rettentően zavar, ettől érzem úgy gyakran, hogy rossz apa vagyok... (lehet, hogy már írtam, gyakran ismétlem önmagam: éppen a saját rossz tulajdonságaimat szeretem a legkevésbé a gyerekeimben...) De ez a felismerés ugyanakkor ahhoz is elvezet, hogy lássam: nem küzdhetek (verbálisan, mondjuk) azok ellen a tulajdonságok ellen, amik bennem is megvannak és óhatatlanul átörökítem a gyerekeimre (nem feltétlenül genetikusan, sokkal inkább a példa útján).
Ma volt a szülinapom.A legjobban alakult, a körülményekhez képest. Zozóval(6) voltam egész nap, nem ment oviba, bringáztunk. Ádi(8) új bicajt kapott, az öccse megörökölte az övét (ő is a szülinapjára, ami meg kedden volt...) Aztán elmentünk Ádiért az iskolába és hármasban…..
Elérkeztünk a jelenbe...Bende (15) és én albérletben lakunk, amikor elköltöztünk, a fiam azt mondta, nem is baj, hogy így alakult, mert itt jobb a tömegközlekedés és spécibb a számítógép... Nem tudom, mennyire gondolta komolyan...Ő néha rendkívül hallgatag. Nem tudom, mennyire…..
apacsak1van
2010.04.29 23:25:50
@tarnics: Szia, jó korán keltél reggel...:)
Igen én viselem gondját. Főzni is főzök, bár meglehetősen szűk a repertoárom (igaz, sült csirkeszárnyban verhetetlen vagyok...:), főként a félkész és mirelit kaják császára lehetnék, de ha tényleg jót akarunk enni, akkor egy közeli étteremből hozok valamit... ja, mert az úgy van, hogy bár be van fizetve az ebéd neki a suliban, amikor hazajön, megebédel mégegyszer...:)
"Majd mossál" - szokta mondani, ha hétvégén buliba megy és már kettőnél többször volt rajta a farmerja... És akkor mosok...:)
És ápolom, persze, ha beteg... És próbálom rávenni, immáron egy éve, hogy ne hagyja a taknyos zsebkendőjét a konyhapulton, eddig kevés sikerrel... Pedig már a zsebpénzkurtítást is beigértem...:)
Mondjuk, nem bízok semmit a véletlenre, egy héten egyszer jön Emese és kitakarít, meg kimos mindent, ami éppen szennyes, meg kitereget, összehajt, elmosogat...de ilyeneket én is szoktam...:)
Igen, én is tudom, hogy hajlamosak vagyunk a szüleink hibáit elkövetni (sőt, én meg is fordítottam a dolgot: azt szoktam mondani, hogy a gyerekeimben legkevésbé a saját rossz tulajdonságaimat szeretem...)
Tudom, és nem is várok mást, hogy más ember, más célokkal, vágyakkal, képességekkel, ettől, persze, még a legjobbat akarom neki - de már csak orientálni tudom, azt hiszem, a lényegi nevelés befejeződött, már ami az alapokat illeti, azokra már csak azt lehet felhúzni, amit megtűrnek...
Látom azokat a pontokat, ahol nyilvánvalóan elrontottam/tunk dolgokat, próbálom korrigálni, de nagyon nehéz... Írtam, hogy rendkívül zárkózott, sokszor képesek vagyunk órákat úgy eltölteni egymás mellett a lakásban, hogy szólnánk egymáshoz (hiába próbálok beszélgetést kezdeményezni, lepattanok), máskor meg magától megnyílik egy kis időre (ezt igyekszem kihasználni), aztán megint bezár...
És, persze, halvány fogalma sincs arról, hogy ma volt a szülinapom, így fel se köszöntött...:( (mondjuk, amikor az anyjának volt, akkor mondtam neki, hogy hívja fel és köszöntse...)
Igen én viselem gondját. Főzni is főzök, bár meglehetősen szűk a repertoárom (igaz, sült csirkeszárnyban verhetetlen vagyok...:), főként a félkész és mirelit kaják császára lehetnék, de ha tényleg jót akarunk enni, akkor egy közeli étteremből hozok valamit... ja, mert az úgy van, hogy bár be van fizetve az ebéd neki a suliban, amikor hazajön, megebédel mégegyszer...:)
"Majd mossál" - szokta mondani, ha hétvégén buliba megy és már kettőnél többször volt rajta a farmerja... És akkor mosok...:)
És ápolom, persze, ha beteg... És próbálom rávenni, immáron egy éve, hogy ne hagyja a taknyos zsebkendőjét a konyhapulton, eddig kevés sikerrel... Pedig már a zsebpénzkurtítást is beigértem...:)
Mondjuk, nem bízok semmit a véletlenre, egy héten egyszer jön Emese és kitakarít, meg kimos mindent, ami éppen szennyes, meg kitereget, összehajt, elmosogat...de ilyeneket én is szoktam...:)
Igen, én is tudom, hogy hajlamosak vagyunk a szüleink hibáit elkövetni (sőt, én meg is fordítottam a dolgot: azt szoktam mondani, hogy a gyerekeimben legkevésbé a saját rossz tulajdonságaimat szeretem...)
Tudom, és nem is várok mást, hogy más ember, más célokkal, vágyakkal, képességekkel, ettől, persze, még a legjobbat akarom neki - de már csak orientálni tudom, azt hiszem, a lényegi nevelés befejeződött, már ami az alapokat illeti, azokra már csak azt lehet felhúzni, amit megtűrnek...
Látom azokat a pontokat, ahol nyilvánvalóan elrontottam/tunk dolgokat, próbálom korrigálni, de nagyon nehéz... Írtam, hogy rendkívül zárkózott, sokszor képesek vagyunk órákat úgy eltölteni egymás mellett a lakásban, hogy szólnánk egymáshoz (hiába próbálok beszélgetést kezdeményezni, lepattanok), máskor meg magától megnyílik egy kis időre (ezt igyekszem kihasználni), aztán megint bezár...
És, persze, halvány fogalma sincs arról, hogy ma volt a szülinapom, így fel se köszöntött...:( (mondjuk, amikor az anyjának volt, akkor mondtam neki, hogy hívja fel és köszöntse...)
apacsak1van
2010.05.01 00:07:02
@tarnics: Nem, nem írtál nagy hülyeségeket. Inkább csak azért fontos ez számomra, mert félek, hogy valamit elrontok... Illetve, tudom, hogy sok mindent elrontok, de nem tudok másmilyen lenni.
Az ember, ha nagyon igyekszik, jó apa akar lenni. De nem ezen múlik. Vagy az, vagy nem.
És én tudom, hogy nem mindig vagyok az. Már, a saját mércém szerint. Csak az vigasztal, hogy az már majdnem jó apaság, ha mindezt felismerem...:)
Hát, igen, hullámzó az iskolai teljesítménye és tényleg nem unalmas mellette az élet... Bár, az is benne van a dologban, hogy egy csomó dolgot azzal kompenzálok, hogy kinyalom a fenekét... Azt például, hogy nem tudtam egyben tartani a családot. Hogy nem tudok olyan szigorú lenni, hogy később majd azt mondhassa: jó volt, hogy rászorítottam bizonyos dolgokra erőnek erejével, mert azoknak most hasznát veszi... Sőt, attól tartok leginkább, hogy egyszer, majd húsz év múlva elém áll és számonkéri, hogy miért nem voltam erélyesebb vele szemben bizonyos dolgokban...
És néha meg azt gondolom, amit te is írsz, hogy így vannak jól a dolgok és majd kiforrják magukat...
Valahol azt olvastam, hogy a kamaszokkal csak egyetlen dolgot lehet tenni: elviselni őket. Hát, én most valahogy így vagyok az én kamasz fiammal...
Az ember, ha nagyon igyekszik, jó apa akar lenni. De nem ezen múlik. Vagy az, vagy nem.
És én tudom, hogy nem mindig vagyok az. Már, a saját mércém szerint. Csak az vigasztal, hogy az már majdnem jó apaság, ha mindezt felismerem...:)
Hát, igen, hullámzó az iskolai teljesítménye és tényleg nem unalmas mellette az élet... Bár, az is benne van a dologban, hogy egy csomó dolgot azzal kompenzálok, hogy kinyalom a fenekét... Azt például, hogy nem tudtam egyben tartani a családot. Hogy nem tudok olyan szigorú lenni, hogy később majd azt mondhassa: jó volt, hogy rászorítottam bizonyos dolgokra erőnek erejével, mert azoknak most hasznát veszi... Sőt, attól tartok leginkább, hogy egyszer, majd húsz év múlva elém áll és számonkéri, hogy miért nem voltam erélyesebb vele szemben bizonyos dolgokban...
És néha meg azt gondolom, amit te is írsz, hogy így vannak jól a dolgok és majd kiforrják magukat...
Valahol azt olvastam, hogy a kamaszokkal csak egyetlen dolgot lehet tenni: elviselni őket. Hát, én most valahogy így vagyok az én kamasz fiammal...
Nem akarok sokat foglalkozni a múlttal (annál többet a jelennel, no meg, persze, a jövővel...), de muszáj még néhány szó, csak hogy érthetőbb legyen a történet.Pont egy évvel ezelőtt még úgy gondoltam, hogy - bár soha nem lesz úgy, ahogy eddig volt - a helyzet nem reménytelen:…..
apacsak1van
2010.04.26 12:23:48
@tarnics: Bocs, csak nagy hajtás volt a gyárban... Folytatom és válaszolok is, csak lélegzethez jutok elébb...:)
apacsak1van
2010.04.26 23:55:20
@tarnics: Na, itt vagyok! Látom már, hogy két szálon fut a cselekmény, de nem baj, hamarosan a főszálat is viszem tovább...:)
Igazából semekkora érdeklődésre nem számítottam, a legfontosabb nekem most az, hogy kiírjam magamból ezeket a dolgokat... Lehet, hogy jobb, ha senki nem olvassa...:)
A "normális" életről: azt tapasztalom magam körül, hogy a kapcsolatok döntő többsége (ha nem mindegyik, de erre nem mernék mérget venni) hazugságokra épül... És fura, hogy mennyire szilárd építményeket lehet a hazugságokra felhúzni... Azért, az én 21 évem se volt piskóta, az már egy masszív, hosszútávú kapcsolatnak számít...:) És igazad van, nem akarok mégegyszer ilyet, annak ellenére (vagy éppenséggel azért), hogy kényelmes volt; ma már látom a valóságos természetét, hazug és álszent, megalkuvó és gyáva... És ebben én is vastagon benne vagyok, természetesen. Én is a szőnyeg alá söpörtem a dolgokat (igaz, próbáltam is átfordítani valami igazzá, de utólag kellett szembesülnöm, hogy nem volt fogadókészség) - de általában simán hagytam, hogy így menjenek a dolgok, mert azt hitettem el magammal, hogy ez így "természetes" - ahogyan te is írod, sokan (mindenki?) így csinálják...
És akkor itt a a dilemma: mi az én érdekem? Mi a gyerekek érdeke? Egybeeshetnek-e ezek?
Valószínűleg, nem...
Hogy milyen a kapcsolatom a kicsikkel? Erről majd írok bővebben a "főszálban", most csak annyit, hogy minden nap beszélünk telefonon, egy héten 3-4-szer találkozunk, reggelente viszem őket iskolába, óvodába, hozom őket, nálam alszanak, megyünk ide-oda... Ennek megfelelően az anyjukkal is minden nap beszélek, együtt járunk fogadóórákra... ilyenek...
Hogy haragudtam-e rá? Gyűlöltem, ízzó gyűlölettel, ez még ma is fel-felbukkan, de most már tudom, hogy az nem vezet sehova - lassan kivesznek az érzelmek, marad a praktikum - tudjuk, szerelem, gyűlölet, egy tőről fakadnak és több mint egy év már nagy idő...
És igen, van "másik apjuk", lett azonnal, ahogyan én kitettem a lábam, és ezt a gyerekek is nagyon nehezen tudták feldolgozni, de úgy láttam, hogy ez nem számít... Ma már nem, de egy pár hónapja még kérdezgették, hogy jó-jó, elköltöztem, de mikor költözöm haza...
Hogy én mit szeretnék? "Csak egy jó meleg gyapjúzoknit..." :) Érdeklődő figyelemmel követem a saját életem alakulását: ha már a filozófiánál tartunk, akkor arra a kérdésre, hogy mi az élet értelme, számomra a legszimpatikusabb válasz az, hogy eredendően semmi, de mi magunk meg tudjuk tölteni tartalommal... Most ezen kísérletezem. És nem, eddig még nem tudott elég melegséget biztosítani ez az életforma, de hátha majd egyszer...:)
Igazából semekkora érdeklődésre nem számítottam, a legfontosabb nekem most az, hogy kiírjam magamból ezeket a dolgokat... Lehet, hogy jobb, ha senki nem olvassa...:)
A "normális" életről: azt tapasztalom magam körül, hogy a kapcsolatok döntő többsége (ha nem mindegyik, de erre nem mernék mérget venni) hazugságokra épül... És fura, hogy mennyire szilárd építményeket lehet a hazugságokra felhúzni... Azért, az én 21 évem se volt piskóta, az már egy masszív, hosszútávú kapcsolatnak számít...:) És igazad van, nem akarok mégegyszer ilyet, annak ellenére (vagy éppenséggel azért), hogy kényelmes volt; ma már látom a valóságos természetét, hazug és álszent, megalkuvó és gyáva... És ebben én is vastagon benne vagyok, természetesen. Én is a szőnyeg alá söpörtem a dolgokat (igaz, próbáltam is átfordítani valami igazzá, de utólag kellett szembesülnöm, hogy nem volt fogadókészség) - de általában simán hagytam, hogy így menjenek a dolgok, mert azt hitettem el magammal, hogy ez így "természetes" - ahogyan te is írod, sokan (mindenki?) így csinálják...
És akkor itt a a dilemma: mi az én érdekem? Mi a gyerekek érdeke? Egybeeshetnek-e ezek?
Valószínűleg, nem...
Hogy milyen a kapcsolatom a kicsikkel? Erről majd írok bővebben a "főszálban", most csak annyit, hogy minden nap beszélünk telefonon, egy héten 3-4-szer találkozunk, reggelente viszem őket iskolába, óvodába, hozom őket, nálam alszanak, megyünk ide-oda... Ennek megfelelően az anyjukkal is minden nap beszélek, együtt járunk fogadóórákra... ilyenek...
Hogy haragudtam-e rá? Gyűlöltem, ízzó gyűlölettel, ez még ma is fel-felbukkan, de most már tudom, hogy az nem vezet sehova - lassan kivesznek az érzelmek, marad a praktikum - tudjuk, szerelem, gyűlölet, egy tőről fakadnak és több mint egy év már nagy idő...
És igen, van "másik apjuk", lett azonnal, ahogyan én kitettem a lábam, és ezt a gyerekek is nagyon nehezen tudták feldolgozni, de úgy láttam, hogy ez nem számít... Ma már nem, de egy pár hónapja még kérdezgették, hogy jó-jó, elköltöztem, de mikor költözöm haza...
Hogy én mit szeretnék? "Csak egy jó meleg gyapjúzoknit..." :) Érdeklődő figyelemmel követem a saját életem alakulását: ha már a filozófiánál tartunk, akkor arra a kérdésre, hogy mi az élet értelme, számomra a legszimpatikusabb válasz az, hogy eredendően semmi, de mi magunk meg tudjuk tölteni tartalommal... Most ezen kísérletezem. És nem, eddig még nem tudott elég melegséget biztosítani ez az életforma, de hátha majd egyszer...:)
Egy kép a múltból: már tudom a titkot, de még nem költöztem el otthonról, egymás mellett fekszünk a családi ágyon, egy méter távolságra - azt mondom: "ne vedd el tőlem soha a gyerekeket"! "Jó" - válaszolja, "de te se". "Oké" - mondom…..
Belépve többet láthatsz. Itt beléphetsz
www.youtube.com/watch?v=pVssz2VMJVM