Adatok
kispiros
0 bejegyzést írt és 3 hozzászólása volt az általa látogatott blogokban.
Tudom sokan követtétek, vártátok, meg kommentben beszélünk is róla. Mégis kiteszem a közvetlen linket, hogy a később jövőknek ne kelljen nagyon keresgélni a mai riport videóját.Tehát Fényeske és Attila IRL:http://rtlklub.hu/video/80891..
...akik feladják, soha nem győzhetnek.
A mondás Németh Pál edzőtől származik, mi pedig az elmúlt évek alatt igyekeztünk magunkévá tenni. Sokat beszélgettem a közeli barátokkal Attila betegségéről. Őket is foglalkoztatta a dolog, igyekeztek segíteni, néha egy kívülálló…..
kispiros
2010.01.10 00:19:54
Kedves Fényeske!
Az index.hu-nak köszönhetően kerültem a blogodra.
Végigolvastam az összes bejegyzést, az összes reakciót... nagyon tanulságos és ismerős olvasmány volt.
Édesanyám 18 éve paranoid skizofréniás, de Ő nem szed gyógyszereket.
50 éves lehetett, amikor elkezdett furcsán viselkedni. Nála a változó kor és a munkahely elvesztése okozta sokk hozta elő a betegséget.
Ő egy nagyon intelligens nő volt, sokáig nem is értettük, hogy mi lehet vele a baj. Azok a fura dolgok, amiket mesélt valóságos alapokon nyugodtak, megtörtént eseményeken. Csak az értelmezésük és a levont konzekvenciák voltak furák. Édesapám és én, akik együtt éltünk vele, eleinte el is hittük, amit mondott, tulajdonképpen az orrunknál fogva vezetett minket. Nap mint nap együtt voltunk vele, az egyre furcsább viselkedése nem tűnt fel, mivel az nem volt olyan kirívó, mint a fiad esetében. Neki mindig is voltak érdekes, nem hétköznapi ötletei. A személyisége nagyon apránként változott meg, ezért sem igazán vettük észre, hogy mi történik vele.
A háziorvosa vette észre, aki már rég nem látta, hogy itt valami gond lehet. Beutaltatta pszichiátriára és ott derült ki, hogy paranoid skizofréniás. Utólag nem is igazán értem, hogy hogyan lehettünk ennyire vakok. Nagyon jóban voltam Édesanyámmal mindig is, Édesapám pedig egy teljesen nyugodt, engedékeny és konfliktuskerülő ember... talán ez a konstelláció vezetett oda, hogy próbáltunk elnézni neki mindent, betudva annak, hogy keserű a munkahelye elvesztése miatt és a külvilágot okolja a helyzetéért.
A kórházban kapott gyógyszereket, de miután kijött pár hónap után abbahagyta a szedésüket, mert tompa volt tőlük és állandóan aludt. Ő folyton azt mondta, hogy csak idegösszeomlása volt, ő nem beteg. A betegségét egyébként azóta sem hajlandó elismerni, ahogy a gyógyszert sem szedni. Az orvosoktól alig kaptunk tájékoztatást a betegségről, csak annyit, hogy a betegsége karban tartható gyógyszerekkel, keressük fel a kerületi pszichiátriai gondozót, valamint szedje a gyógyszereket. Fogalmunk sem volt arról, hogy mi ez a betegség, és arról sem, hogy a család mit tehet. Eszköztelenek voltunk, próbáltunk valahogyan, jól-rosszul segíteni, de egyre rosszabb lett.
Miután leállt a gyógyszerrel sehogyan sem tudtuk rávenni, hogy kezdje újra a szedését. A kerületi pszichiátriai gondozó is csak annyit tudott tenni,hogy kiküldte a védőnőt, hogy beszéljen vele arról, szedje a gyógyszereket. Nem szedte...
Igyekeztünk meggyőzni Őt a tévképzetek hamisságáról - ekkor ezek még nem szóltak a CIA-ről, maffiáról, ufókról- az orvos azt tanácsolta, hogy ne tegyük, mert egy skizofréniást képtelenség meggyőzni elmélete helytelenségéről.
És lassanként elkezdődött az őrület...
Kiabálás minden nap. Állandóan követelt valamit, hangokat hallott, emiatt dühös volt, vádaskodott, hangoztatta különlegességét, hogy Ő egy világszenzáció.
Örökölt, fél lakás árát elutazta külföldön, hazajött üres zsebbel. Válni akart, külön lakást, őrjöngött, kihívta Apámra a rendőrséget, mert meg akarja ölni... Meggyőzni képtelenség volt, és lassan a kiabálás, ajtócsapkodás mindennapjaink része lett.
Amint volt egy kis pénze (leszázalékolták időközben), külföldre utazott, menekült, mert úgy érezte üldözik. Kinn elfogyott a pénze, hazahozattuk (de hányszor). Tulajdonképpen asszisztáltunk neki, próbáltuk meggyőzni ész érvekkel, hittünk abban, hogy megérti. Hány évig nem esett le nekünk valójában, de igazán, hogy beteg, fogalmunk sem volt, hogyan foglalkozzunk vele... Szóltunk az orvosnak, ő kiküldte a gondozónőt, aki beszélt vele, hogy szedje a gyógyszereket, de Ő továbbra sem szedte.
Még kétszer volt kórházban, egyszer kihívtuk a rendőrséget és a mentőket, mert üvöltözött és nekiment édesapámnak, egyszer pedig egy repülőgépről vették le Bécsben, ott a pilótát kérte meg, hogy vigye el Amerikába...
Mindkétszer csak 1-2 hónapig tartották benn, majd kiengedték azzal, hogy szedje a gyógyszerét. Persze nem szedte.
10 évig éltünk így együtt. Követelte a saját lakást, hát vettünk nagy nehezen neki egy kicsi vidéki házat, azt, amit ő kinézett. Mert, ha nem az történt, amit Ő akart, akkor semmilyen kompromisszumra nem volt hajlandó. És őszintén, már képtelenek voltunk vele együtt élni.
Onnantól kezdődött az, hogy nem fizette a számláit. Az én nevemen volt minden, ezért fizettem helyette éveken keresztül a ki nem fizetett számlákat... 100 000 gáz, 150 000 villany és semmivel sem lehetett meggyőzni arról, hogy a szolgáltatók nem akarják átverni. Egyszer azonban betelt a pohár, mikor egy újabb számla kifizetése után megint jött egy még nagyobb. Akkor összeomlottam. Addig azt hittem, hogy valahogyan be tudom tapasztani az ezernyi lyukon befolyó vizet. Rosszul értelmezett segítségként asszisztáltam ehhez a lehetetlen helyzethez. Ezután megtettem azt, amire addig nem voltam hajlandó: elindítottam a gyámság alá helyezést. Kijelölt gyámot kértem, mert úgy éreztem, hogy nem vagyok képes megbirkózni vele, mert az eltel 12-13 év teljesen elvitte az erőmet. Ott volt a vége, nem bírtam tovább. Addig nem akartam gyámság alá helyezni, mondván az én Édesanyám nem elmebeteg, de már képtelen voltam a helyzetet kezelni.
Most gyámság alatt van 3 éve és vidéken él. A gyógyszert továbbra sem szedi. Továbbra is hangokat hall, azok időnként utasítják is, és retteg, fél. A paranoid skizofrénia mellett enyhe időskori elbutulást állapítottak meg nála. Szerencsére, a mindennapi életvitel (vásárlás, főzés) egyenlőre nem jelent gondot, de a pénzügyek kezelésére alkalmatlan.
Azért írtam mindezt le, mert elolvasva ezt a blogot bizony folyamatosan az járt a fejemben, hogy mennyi hibát követtünk el az évek folyamán. Semmi iránymutatásunk nem volt a betegséget illetően. Ha az édesanyám történetének elején kapok egy könyvet, amiben le van írva, hogy mit tehet a család egy skizofréniás családtag esetén, vagy látok egy esettanulmányt, akkor okosabban és türelmesebben indulok neki a helyzet kezelésének. Miután Édesanyám elköltözött találtam rá egyáltalán arra, hogy van egy olyan szervezet, hogy KESZ (Kálvária Egyesület)...
Mi rosszul kezeltük a helyzetet.
Remélem, hogy ki tudod adni a könyvedet, mert nagy szükség lenne rá. A mi esetünkből is látszik, hogy milyen kevés információval rendelkeznek a betegek hozzátartozói, szinte vakon tapogatóznak. És az, hogy nekünk nincs információnk az meghatározza azt is, hogy milyen lesz a beteg sorsa. Nálunk nem a szeretet hiányzott, hanem a tudás.
Ha nem találsz kiadót, talán érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy saját magad adod ki a könyved. Talán pályázni lehetne pénzért, vagy van egy közösségi hitelnyújtó portál: www.noba.hu/ Épp erre találták ki szerintem. De még az is jobb lenne, ha fénymásolva ott lenne minden pszichiátrián a könyv, hogy oda lehessen adni a betegek hozzátartozóinak, hogy értsék mi is az a skizofrénia.
Kitartást kívánok Neked és sok erőt! És köszönöm a blogodat.
Kispiros
Az index.hu-nak köszönhetően kerültem a blogodra.
Végigolvastam az összes bejegyzést, az összes reakciót... nagyon tanulságos és ismerős olvasmány volt.
Édesanyám 18 éve paranoid skizofréniás, de Ő nem szed gyógyszereket.
50 éves lehetett, amikor elkezdett furcsán viselkedni. Nála a változó kor és a munkahely elvesztése okozta sokk hozta elő a betegséget.
Ő egy nagyon intelligens nő volt, sokáig nem is értettük, hogy mi lehet vele a baj. Azok a fura dolgok, amiket mesélt valóságos alapokon nyugodtak, megtörtént eseményeken. Csak az értelmezésük és a levont konzekvenciák voltak furák. Édesapám és én, akik együtt éltünk vele, eleinte el is hittük, amit mondott, tulajdonképpen az orrunknál fogva vezetett minket. Nap mint nap együtt voltunk vele, az egyre furcsább viselkedése nem tűnt fel, mivel az nem volt olyan kirívó, mint a fiad esetében. Neki mindig is voltak érdekes, nem hétköznapi ötletei. A személyisége nagyon apránként változott meg, ezért sem igazán vettük észre, hogy mi történik vele.
A háziorvosa vette észre, aki már rég nem látta, hogy itt valami gond lehet. Beutaltatta pszichiátriára és ott derült ki, hogy paranoid skizofréniás. Utólag nem is igazán értem, hogy hogyan lehettünk ennyire vakok. Nagyon jóban voltam Édesanyámmal mindig is, Édesapám pedig egy teljesen nyugodt, engedékeny és konfliktuskerülő ember... talán ez a konstelláció vezetett oda, hogy próbáltunk elnézni neki mindent, betudva annak, hogy keserű a munkahelye elvesztése miatt és a külvilágot okolja a helyzetéért.
A kórházban kapott gyógyszereket, de miután kijött pár hónap után abbahagyta a szedésüket, mert tompa volt tőlük és állandóan aludt. Ő folyton azt mondta, hogy csak idegösszeomlása volt, ő nem beteg. A betegségét egyébként azóta sem hajlandó elismerni, ahogy a gyógyszert sem szedni. Az orvosoktól alig kaptunk tájékoztatást a betegségről, csak annyit, hogy a betegsége karban tartható gyógyszerekkel, keressük fel a kerületi pszichiátriai gondozót, valamint szedje a gyógyszereket. Fogalmunk sem volt arról, hogy mi ez a betegség, és arról sem, hogy a család mit tehet. Eszköztelenek voltunk, próbáltunk valahogyan, jól-rosszul segíteni, de egyre rosszabb lett.
Miután leállt a gyógyszerrel sehogyan sem tudtuk rávenni, hogy kezdje újra a szedését. A kerületi pszichiátriai gondozó is csak annyit tudott tenni,hogy kiküldte a védőnőt, hogy beszéljen vele arról, szedje a gyógyszereket. Nem szedte...
Igyekeztünk meggyőzni Őt a tévképzetek hamisságáról - ekkor ezek még nem szóltak a CIA-ről, maffiáról, ufókról- az orvos azt tanácsolta, hogy ne tegyük, mert egy skizofréniást képtelenség meggyőzni elmélete helytelenségéről.
És lassanként elkezdődött az őrület...
Kiabálás minden nap. Állandóan követelt valamit, hangokat hallott, emiatt dühös volt, vádaskodott, hangoztatta különlegességét, hogy Ő egy világszenzáció.
Örökölt, fél lakás árát elutazta külföldön, hazajött üres zsebbel. Válni akart, külön lakást, őrjöngött, kihívta Apámra a rendőrséget, mert meg akarja ölni... Meggyőzni képtelenség volt, és lassan a kiabálás, ajtócsapkodás mindennapjaink része lett.
Amint volt egy kis pénze (leszázalékolták időközben), külföldre utazott, menekült, mert úgy érezte üldözik. Kinn elfogyott a pénze, hazahozattuk (de hányszor). Tulajdonképpen asszisztáltunk neki, próbáltuk meggyőzni ész érvekkel, hittünk abban, hogy megérti. Hány évig nem esett le nekünk valójában, de igazán, hogy beteg, fogalmunk sem volt, hogyan foglalkozzunk vele... Szóltunk az orvosnak, ő kiküldte a gondozónőt, aki beszélt vele, hogy szedje a gyógyszereket, de Ő továbbra sem szedte.
Még kétszer volt kórházban, egyszer kihívtuk a rendőrséget és a mentőket, mert üvöltözött és nekiment édesapámnak, egyszer pedig egy repülőgépről vették le Bécsben, ott a pilótát kérte meg, hogy vigye el Amerikába...
Mindkétszer csak 1-2 hónapig tartották benn, majd kiengedték azzal, hogy szedje a gyógyszerét. Persze nem szedte.
10 évig éltünk így együtt. Követelte a saját lakást, hát vettünk nagy nehezen neki egy kicsi vidéki házat, azt, amit ő kinézett. Mert, ha nem az történt, amit Ő akart, akkor semmilyen kompromisszumra nem volt hajlandó. És őszintén, már képtelenek voltunk vele együtt élni.
Onnantól kezdődött az, hogy nem fizette a számláit. Az én nevemen volt minden, ezért fizettem helyette éveken keresztül a ki nem fizetett számlákat... 100 000 gáz, 150 000 villany és semmivel sem lehetett meggyőzni arról, hogy a szolgáltatók nem akarják átverni. Egyszer azonban betelt a pohár, mikor egy újabb számla kifizetése után megint jött egy még nagyobb. Akkor összeomlottam. Addig azt hittem, hogy valahogyan be tudom tapasztani az ezernyi lyukon befolyó vizet. Rosszul értelmezett segítségként asszisztáltam ehhez a lehetetlen helyzethez. Ezután megtettem azt, amire addig nem voltam hajlandó: elindítottam a gyámság alá helyezést. Kijelölt gyámot kértem, mert úgy éreztem, hogy nem vagyok képes megbirkózni vele, mert az eltel 12-13 év teljesen elvitte az erőmet. Ott volt a vége, nem bírtam tovább. Addig nem akartam gyámság alá helyezni, mondván az én Édesanyám nem elmebeteg, de már képtelen voltam a helyzetet kezelni.
Most gyámság alatt van 3 éve és vidéken él. A gyógyszert továbbra sem szedi. Továbbra is hangokat hall, azok időnként utasítják is, és retteg, fél. A paranoid skizofrénia mellett enyhe időskori elbutulást állapítottak meg nála. Szerencsére, a mindennapi életvitel (vásárlás, főzés) egyenlőre nem jelent gondot, de a pénzügyek kezelésére alkalmatlan.
Azért írtam mindezt le, mert elolvasva ezt a blogot bizony folyamatosan az járt a fejemben, hogy mennyi hibát követtünk el az évek folyamán. Semmi iránymutatásunk nem volt a betegséget illetően. Ha az édesanyám történetének elején kapok egy könyvet, amiben le van írva, hogy mit tehet a család egy skizofréniás családtag esetén, vagy látok egy esettanulmányt, akkor okosabban és türelmesebben indulok neki a helyzet kezelésének. Miután Édesanyám elköltözött találtam rá egyáltalán arra, hogy van egy olyan szervezet, hogy KESZ (Kálvária Egyesület)...
Mi rosszul kezeltük a helyzetet.
Remélem, hogy ki tudod adni a könyvedet, mert nagy szükség lenne rá. A mi esetünkből is látszik, hogy milyen kevés információval rendelkeznek a betegek hozzátartozói, szinte vakon tapogatóznak. És az, hogy nekünk nincs információnk az meghatározza azt is, hogy milyen lesz a beteg sorsa. Nálunk nem a szeretet hiányzott, hanem a tudás.
Ha nem találsz kiadót, talán érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy saját magad adod ki a könyved. Talán pályázni lehetne pénzért, vagy van egy közösségi hitelnyújtó portál: www.noba.hu/ Épp erre találták ki szerintem. De még az is jobb lenne, ha fénymásolva ott lenne minden pszichiátrián a könyv, hogy oda lehessen adni a betegek hozzátartozóinak, hogy értsék mi is az a skizofrénia.
Kitartást kívánok Neked és sok erőt! És köszönöm a blogodat.
Kispiros
kispiros
2010.01.10 19:33:55
@fényeske: Az aki azt mondja, hogy nincs szükség a Ti történetetek kiadására, az valószínűleg nem élt együtt skizofréniás emberrel. Elszigetelten, információk nélkül éltük mi is az életünket. Amikor Édesanyám beteg lett, weboldalak alig voltak még, nemhogy blogok. Az egyetlen információforrás az orvosok és a lexikonok voltak. Mondanom sem kell, hogy egyik a másiknál kevesebb információt adott. Arról pedig pláne semmi információ nem volt, hogy a hozzátartozó mit tehet, hogyan segíthet. A lexikális tudás semmit nem mond annak, aki a mindennapjait egy skizofréniással éli. Sorstársak kellenek, akik átadják a tapasztalatukat.
Rengeteget gondolkodtam azon, hogy vajon eleget tettem-e az Édesanyámért, vajon jól tettem-e, amit tettem, úgy tettem-e, ahogy tennem kellett. A blogod választ adott: nem. De tudom, hogy azzal a tudással, ezt tudtuk összehozni. Ez nem önvád, csak szembesülés. Nem volt előttünk más minta, saját mintát kellett alkotnunk. Sokat tettünk érte, rengeteget, de az irányzékon kicsit változtatni kellett volna.
Lángharcossal egyetértek, érdemes lenne akár egy weboldalt is létrehozni a könyvnek, ha a kiadás nem megy. Ha erre rászánod magad, akkor szívesen segítek ingyen és bérmentve, mert ez a szakmám.
Van ismerősöm, aki Paypal-en gyűjt pénzt, Ő gyerekeken segít vele. Neki működik, jönnek az adományok. :-)
A könyvkiadással kapcsolatban: beírtam a Google-be a következő keresőszavakat: pályázat könyvkiadás
Az eredmény: www.google.hu/#hl=hu&source=hp&q=p%C3%A1ly%C3%A1zat+k%C3%B6nyvkiad%C3%A1s&btnG=Google+keres%C3%A9s&meta=&aq=f&oq=p%C3%A1ly%C3%A1zat+k%C3%B6nyvkiad%C3%A1s&fp=51206b7649754376
Vannak érdekes találatok. Szerintem olvasd végig, hátha valamelyik úton el tudsz indulni.
Rengeteget gondolkodtam azon, hogy vajon eleget tettem-e az Édesanyámért, vajon jól tettem-e, amit tettem, úgy tettem-e, ahogy tennem kellett. A blogod választ adott: nem. De tudom, hogy azzal a tudással, ezt tudtuk összehozni. Ez nem önvád, csak szembesülés. Nem volt előttünk más minta, saját mintát kellett alkotnunk. Sokat tettünk érte, rengeteget, de az irányzékon kicsit változtatni kellett volna.
Lángharcossal egyetértek, érdemes lenne akár egy weboldalt is létrehozni a könyvnek, ha a kiadás nem megy. Ha erre rászánod magad, akkor szívesen segítek ingyen és bérmentve, mert ez a szakmám.
Van ismerősöm, aki Paypal-en gyűjt pénzt, Ő gyerekeken segít vele. Neki működik, jönnek az adományok. :-)
A könyvkiadással kapcsolatban: beírtam a Google-be a következő keresőszavakat: pályázat könyvkiadás
Az eredmény: www.google.hu/#hl=hu&source=hp&q=p%C3%A1ly%C3%A1zat+k%C3%B6nyvkiad%C3%A1s&btnG=Google+keres%C3%A9s&meta=&aq=f&oq=p%C3%A1ly%C3%A1zat+k%C3%B6nyvkiad%C3%A1s&fp=51206b7649754376
Vannak érdekes találatok. Szerintem olvasd végig, hátha valamelyik úton el tudsz indulni.
Belépve többet láthatsz. Itt beléphetsz
Fényeske, Te egy kemény, határozott nő vagy, ez Attila szerencséje. :-)
További kitartást és sok erőt kívánok nektek én is!